„A művészet halott, tesó. Vége van. A mesterséges intelligencia győzött. Az emberek vesztettek.” Ezt nyilatkozta 2022-ben Jason M. Allen, aki a kezdő digitális művészeknek kiírt versenyét nyerte meg a mesterséges intelligencia segítségével alkotott képpel.
Van viszont valami, amit elég rendszeresen elszúr az amúgy nagyon is élethűen „alkotó” mesterséges intelligencia: a kezeket. A mesterséges intelligencia nem tud „rajzolni” kezeket. Aki igazán tud rajzolni kezeket – a gyerekek. És Ujvárossy László.
Nem mintha ezek a kezek annyira hibátlanul másolnák a valóságot, mint ahogy a reneszánsz mestereknél láthatjuk. A gyerekek által rajzolt kezek – és Ujvárossy kezei – leginkább jelentésekkel terhelt kontúrok.
Ujvárossy fiatal művészként a nyolcvanas évek elején egy kisegítő iskolában dolgozott, mentális fogyatékkal élő gyerekekkel. Ott figyelte meg, milyen expresszíven rajzolják a gyerekek a kezeket. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, megőrizte, és az alkotó életpályáján keresztül inspirációs forrásként nyúlt hozzájuk. Szintén megőrizte a gyerekek akkor készült fotóit. Negyven évvel később a budapesti műcsarnoki tárlatban visszaköszönnek azok a motívumok, amelyek gyökerét a gyermekek által rajzolt kezekben találjuk.
A kéz sajátosan emberi testrészünk, antropológiai sajátosságunk. A kézzel nem csupán tárgyakat manipulálunk, hanem védekezünk, simogatunk, bántunk, gesztikulálunk – azaz kommunikálunk, tudatos üzeneteket és öntudatlan jeleket közvetítünk a többi ember felé. A kézzel írunk, gépelünk, fotózunk, festünk, géppisztolyt fogunk. A kézzel magunkhoz édesgetjük vagy ellökjük magunktól a másikat. A kéz a másik felé kinyújtott lelkünk.
Ujvárossy kezei nyitott tenyerek – sohasem ökölbe szorított kezek vagy mutogató, dirigáló kezek. Az elfogadás, a kérés, a felajánlás – a béke kezei. Mivel a tenyér főleg kontúr, meghatározatlansága miatt sok minden történhet vele. Például szemek nyílnak az ujjakon, a tenyér közepén. Az ujjak megnyúlnak, kígyókhoz vagy falloszokhoz válnak hasonlókká. A tenyér virággá változhat, az ujjak szirmokká. A tenyér nappá változhat, az ujjak sugarakká.
Ujvárossy László nyugtalan, kíváncsi lélek. Mindig a világ felé fordul, a mostban él – és ez nem a személyes most, hanem a közös, mindannyiunk most-ja. Érdekli, hogy mi történik a világban, meg akarja érteni a társadalmat, a történelmet, a tudományt (is). Állandóan olvas, keresi azokat a szövegeket, amelyek fényt vetnek az aktuális történésekre. Fogalmazhatnánk úgy, hogy az élet ütőerét igyekszik kitapogatni. Mert érdeklődése nem pusztán intellektuális. Ahogyan a világhoz fordul, az nem pusztán a gondolat, hanem a heideggeri értelemben vett „gond” és „gondoskodás” módja. Intenzíven érzi és éli az életet fenyegető veszélyeket, és óvni szeretné az életet, nővényi és állati formáit, de elsősorban az emberi életet.
Így témái örök témák – természet és tudomány, világ és társadalom, élet és halál, építkezés és pusztítás, növekedés és pusztulás, szerelem/szeretet és gyűlölet, Isten és ember, és mindenek felett a kép, a művészet – de alkotásai mindig az aktuálisból nőnek ki, a legfrissebb most-ról szólnak. A mostani kiállításon is pusztán egy-két régebbi munkával találkozhatunk – minden más újragondolt, újracsinált, vagy új alkotás.
Régebbi grafikáit, ahol a kéz motívumát használta, kihímezve látjuk – így a kortárs grafika találkozik az ősrégi technikával, kiemelve a művész meggyőződését, hogy az ősi hitekben, szokásokban olyan bölcsességforrásra lelhetünk, amely akár a most is érvényes lehet. Munkái abból a reményből táplálkoznak, hogy az aktuális válságokkal szembe bevethető a mítosz ereje.
A kezeket már nem csak nagyméretű, élénk színű, régebb készült festményein látjuk viszont. A kezek kinagyítva és préselt lemezből kivágva, tárgyként nehezednek fölénk, megkerülhetetlenül. A testet öltött, önállósult kezek néha páros táncot lejtenek: a piros és a fekete egymásnak feszülnek, a sárga és a piros egyaránt a bezártságtól szenvednek és a bezártság ellenére virágoznak ki.
A kezek ritmusát sejtelmes gyerek-fotók sorozata ellenpontozza. A nyolcvanas években csinált és megőrzött fotókat Ujvárossy újra előhívta, kollázsszerűen átalakította, így a megható gyermeki arcok szétesnek, el vannak részben takarva, éles vágásokat szenvednek el. Reflexió a mentális fogyatékkal élő gyerekek világára? Aggodalom a mostani gyerekek jövőjét illetően? Bizonyára mindkettő.
A mostani kiállítás utolsó termében a kezek feketévé válnak. Nem odázható el a kilátástalan jövő aggodalma. Sem a személyes jövő, sem a világ jövője nem bíztató. A személyes, szükségszerű elmúlással valahogy meg tudnánk birkózni – erre való a lovagló pszükhopomposz figurája, aki biztonságosan kivezet bennünket és átvisz a másholba. De mit tegyünk a vadállattá változott kezekkel, az újakkal, amelyekből vicsorító fogak nőnek ki, és amelyek fegyvert döfnek az élet szívébe, veszélyeztetve a mai gyerekeket? A művészet csak annyit tehet, hogy feltárja a kezek munkáját – a munkát mások kell elvégezzék. Csak reménykedhetünk, hogy a fekete kezek újra napkezekké változhatnak.
Ujvárossy László Napkezek című kiállítása a budapesti Műcsarnokban látható 2023. április 21. és június 4. között. A kiállítás kurátora: Rockenbauer Zoltán.
