MAMŰ Piknik Marosvásárhelyen és a Halmoknál
A B5 Stúdió MAMŰ KULTÚRPIKNIK1 című rendezvénye augusztus 19-én és 20-án zajlott. A meghívott Elekes Károly volt, aki végigvezette a közönséget a MAMŰ csoport emlékezetes helyszínein. Első nap, 19-én azokat a városi tereket járták végig az érdeklődők, melyek jelentős szerepet töltöttek be a MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely) életében: Művészeti Líceum, Apolló Galéria, Igaz Szó szerkesztősége, Stúdió Színház előcsarnoka, Tutun kávézó, Cementlapok; 20-án pedig sor került magára a piknikre, a Marosvásárhely közelében, Jedd községben található Vizeshalmoknál, amely a legtöbb MAMŰ-s tájbeavatkozás és performansz színhelye volt.
Elekes mindegyik pontban bemutatót tartott az adott helyszínen történtekről és azok jelentőségéről.
Az akciónak performatív vonzata is volt: a résztvevők a városi sétára tüntető/emlékező táblákat vittek magukkal, melyeken a Vizeshalmoknál készült intervenciók, performanszok fotói voltak láthatók2.
A táblákat másnap kivitték a Vizeshalmokhoz, és ott a két magasabb domb egyikén a földbe ütve őket, szabadtéri kör-kiállítást alakítottak ki, így „megkoronázva” a dombot.
A továbbiakban csupán néhány részlet következik a kétnapos, rendkívül tartalmas programból, amelyen a közönség nem csak sok információt kapott, de megérezhette a MAMŰ-jelenség korának levegőjét is. A domb koronája pedig még a főútról is látható…
Ízlelnivaló az emlékező sétából – A Művészeti Líceum
A séta első állomása a Művészeti Líceum. A tanári lépcsőn felgyalogolva a jelenlevők bevonulnak tábláikkal a második emeleti, lépcsővel szemközti osztályterembe. A padokba ülve vagy azok között állva hallgatják Elekes Károly visszaemlékezését, Bartha József és a másik jelenlévő MAMŰ tag, Bodor Anikó kérdéseivel és egy-egy kiegészítésével tűzdelve.
A bemutató alapjában véve az intézmény művészeti életben betöltött jelentőségét és szerepét járja körül, de organikus módon, részletekkel és markáns történetekkel gazdagodik.
Elekes konklúziója szerint nem véletlen az, hogy akik ide jártak iskolába, azok az egyetem elvégzése után visszatelepedtek Marosvásárhelyre…
Elekes Károly: Ez egy otthonos hely volt számunkra. Olyan fontos tanárok tanítottak itt, mint például Bordi Géza, aki megelőzte korát – olyan pedagógiai módszereket alkalmazott, mint a képzőművészet és társművészetek összekapcsolása – tehát kontextusteremtő tanár volt. A másik fantasztikus tanárunk, Nagy Pál, a grafikatanárunk volt, aki kitekintést nyújtott a világra. Hozzá jártak kelet- és nyugat-európai művészeti lapok, albumok, és próbálta velünk, kis parasztgyerekekkel azt megértetni, hogy nem csupán a zsigeri önkifejezés a művészet (…) Nagy Pál valóban egy különleges személyisége volt (az iskolának).
A tegnap például megpróbáltam megtalálni azt a műtermet, ahol tanultunk – az Apollo ház jobb vagy bal oldalán volt egy sikátor utca, ahol Nagy Pál tanított, egy fantasztikusan berendezett kis műterem.
A grafikai tervezői, írásművészeti órákat ott tartotta, ott volt a könyvtára – miközben az ő műterme fent volt a Lacto Bar fölött. Más szakmai óráink a Kultúrpalota utolsó emeletén voltak: a rajz, a festészet és a szobrászat.
Ide (a Művészeti Líceumba) csupán azért gondoltam, hogy jöjjünk el, mert ez az az iskola, amely szerintem megalapozta Vásárhelynek a képzőművészeti életét.
Bartha József: Ez volt az egyetlen művészeti középiskola, ahol magyar nyelven lehetett tanulni. Az a generáció, akik 1990 után végeztek, azok már nem mind Vásárhelyen járták a középiskolát – megszakadt ez a marosvásárhelyi hegemónia, ami egészen 89-ig tartott.
B.J.: Ti hogy kerültetek ebbe az intézménybe? Anikó vásárhelyi…
Bodor Anikó: Jelentkeztem. A Karcsi (története) sokkal izgalmasabb!
E. K: A hatvanas években a Művészeti Líceum tanárai nyaranta tehetség felmérést végeztek, falvakba látogattak el, így jutottak el hozzánk is, egy rövid rajzpróba után javasolva szüleimnek a továbbtanulás lehetőségét. Apám asztalos volt, én mellette rajzolgattam széklábakat, széktámlákat, motívumokat, puskatust és különböző növényi ornamentikákat, és mint ilyen, hozzászoktam a ceruza kezeléséhez.
Tehát műalkotásokkal abban az időben nem találkoztam, Siménfalván csupán egy kép volt látható majdnem minden házban, a tordai országgyűlést ábrázolta – amikor kinyilvánítják a vallásszabadságot – Körösfői-Kriesch Aladár festette, és annak az olajnyomata. Unitárius falu, valószínűleg emiatt ezt a képet láttuk, néhol lehetett még látni Petőfi Sándorról portrékat, de az, hogy a művészet micsoda, az a fogalom nem hangzott el addig.
Siménfalva önfenntartó falu (volt), ami önmagában nagyon jól működött. Tehát onnan kikerülni – amit az ember megszokott kisgyerekként – és bekerülni egy ilyen városba, az egy nagyon traumatikus történet, vagy cselekvéssor tapasztalás, de végülis a szüleim beleegyeztek, hát akkor tanuljon Károly is, mert hogy ugye Ferenc bátyám az Unitárius gimnáziumot végezte Székelykeresztúron…
A Lázár Ödön parkban a Ferences-rendi kolostorban volt a bentlakásunk. De nemcsak bentlakásként működött, hanem az emeleten, a boltíves kamrákban vagy termecskékben, a zenészek ott gyakoroltak hétvégeken reggeltől estig. Tehát ez egy szimbiotikus állapot volt: a képzőművészek és a zenészek, akik együtt éltek… Ami abban csúcsosodott ki, hogy minden hétfő este a Kultúrpalotába ment mindenki klasszikus zenei koncertre, a kakasülőre ingyen engedtek be minket.
És ami a fontos dolog, hogy ebben a bentlakásos rendszerben – ahol különböző termekben, hierarchikusan voltak elszállásolva a diákok, (…) volt egy hatalmi hierarchia is, az idősebbek megsarcolták a fiatalokat, ugyanakkor nem alakultak ki nagy konfliktusok – igazán egy családias légkörben éltünk, és eltekintve a néha durvább, diákos csínytevésektől, valóban egy erős kohézió alakult ki az emberek között. (…) Erre akarok kitérni, hogy az idősebb alkotók, mint Bardócz Barna, Bocskay Vince, Kocsis Előd, Petrovits István, példaképek voltak akkor, a magatartás tekintetében útmutató módon próbáltak bennünket magukhoz húzni, az ő szintjükre. Bent a szobákban is rajzolt mindenki, ők jöttek és korrektúráztak vagy koxit adtak, hogy „Öcsém, ezt kicsit másképp kell csinálni”.
Tehát ebben az épületben voltak az elméleti órák, a Kultúrpalotában pedig a szakmai órák. Az elméleti órák után mindenki fogta a rajzmappáját, arról lógott a tusos üveg, és a Főtéren végig a falak mellett szépen legyalogoltunk sorban a Kultúrpalotába.
Az említett gyaloglás mintájára el is indultunk a következő helyszínre – az Apollo Galériába, ahonnan a csoportosulás indult, és ahonnan kinőtte magát, majd a valamikori Igaz Szó szerkesztősége következett, ahol egy író-olvasó találkozóba való beleavatkozás, szituációteremtés történetében merültünk el. A séta ezután a Stúdió Színház előcsarnokába vezetett, ahol az Egyetem rektorának jóváhagyásával szervezett akciókról, a csoport által tartott műhelyfoglalkozásokról volt szó, de meghallgattuk a megvalósított programok hosszú listáját is. A Tutun kávézóban az ott zajlott intenzív beszélgetések és társasági élet mellett a csempészett nyugati kiadványok terjesztéséről és a beépített, mindenhol megjelenő bácsiról értesültünk, végül pedig a Cementlapokhoz, a városi séta utolsó helyszínére látogattunk. Elekes az ott kivitelezett akciókat vázolta fel, majd megmutatta azt az irányt, amerre a MAMŰ-sök a Cementlapos találkozók után indultak, hogy a Somostetői erdőn keresztül eljussanak a Vizeshalmokhoz.
Ez volt a rendezvény következő napjának helyszíne is.
Falatok a MAMŰ Piknikből. A Vizeshalmoknál
Rozoga, régi városi busszal érkezünk a jeddi erdő szélére, ahonnan csak másfél perc séta elérni a szemben levő Halmokig. A MAMŰ akciók fotóit ábrázoló táblákat magunkhoz vesszük, melyek közül néhányat már előző nap megsétáltattunk a MAMŰ vásárhelyi színhelyein, és kis várakozás után elindulunk. Kimegyünk velük a Halmokhoz.
Van, aki tüntetően felemeli, van aki csak viszi magával a táblát. Elhangzik egy-egy humoros megjegyzés. A nap lassan már a nyolcadik ágára süt, a növényzet még intenzív színekben virul, a rét cirpelése, énekhangjai, zsongása pezsgően nyugodt. Kellemes, gubancokat elsimító környezetet nyújt vonulásunknak. Kicsit szertartásos az egész, a résztvevők pedig átélik azt a jellegzetes, enyhén bódító érzést, amelyet általában a kollektív cselekvés nyújt.
Miután kis koncentrációval sikeresen megmásszuk a bal oldali nagyobbik halmot, a látványtól fellélegzünk. Lepakolunk a tetején.
A piros cövekes táblák földbe verése után rögtönzött kör-kiállítás alakul ki. A táblák mögötti tájat nézegetve a beszélgetésben helyszínnel kapcsolatos kérdések merülnek fel – Elekes válaszai pedig leírássá, beszámolóvá alakulnak. Hallgatjuk.
E.K.: A környezetről annyit érdemes tudni, hogy Jedd határában vagyunk, Vizeshalmoknak, Kenyérdomboknak is hívják – de utánanéztem, az 1660-as években az első dombnak a neve Képhágó – nagyon érdekes, hogy ez így összekapcsolódik később.
B. J.: Mármint az, amelyik…? (a két magasabb halmon túli, alacsonyabb domborulatra mutat)
E.K.: Igen. Hát valószínű, ahogy a faluból jöttek fel, ott lehetett egy Kálvária, még a reformáció előtt. Elképzelhető: mert hogy egy református faluról van szó – azelőtt katolikus lehetett, és akkor lehetett ott egy Kálvária („képekkel”). A második domb, valószínű, hogy azt hívják Kincses Halmoknak, annak a túlsó felén van egy suvadás, és van egy meséje: minden hét évben kinyílik ott a kapu, és akkor be lehet menni a kincsekért – de aki nem elég ügyes, az már nem menekül meg, mert a suvadás visszazáródik. Pont ez a domb és a környéke, ez pedig Békés. (…)
Döfe, aki valamelyik nagyított akciófotón is szerepel – marosvásárhelyi és Kolozsváron végzett geológus – ő azt állította, hogy kétféle lehetőség van a dombok eredetét illetőlen: annak ellenére, hogy a Nyárád-mentén, a Nyikó mentén, és Hunyad megyében számtalan halom, sőt Csíkban is több halom látható, olyan is van, ahol halomsírok is, pl. Dobó Halma Csíkszentsimon határában, még nagyobb mint ez, akkora mint (a) két halom… tehát ő azt állította, hogy gázfelbugyogások történhettek valamikor, több ezer évvel ezelőtt, és az a gáz – mint Kovásznának a központjában a bugyogó, a büdös – felgyűrte a földet, és mint egy vulkáni kúp, úgy alakultak ki ezek a puffogó helyek. A másik elképzelés pedig az, hogy a fönt lévő erdőből egy leszakadás történhetett, de ugye annyira precízen geometrikusak, félgömbszerűek, hogy hihetetlennek látszik, hogy egy természeti folyamat eredményei lennének.
A harmadik eredettel, miszerint kultikus területek volnának, azzal Bereczki Sándor történész foglalkozik évek óta, aki próbálja kutatni a történeti visszaemlékezéseket, és hogy milyen mesék kapcsolódnak hozzájuk.
Az én falum, Siménfalva, és Tordátfalva között 12 domb található, kisebbek, alacsonyabbak, mint ez itt alattunk, körülbelül hat méter magasak, de azok is tökéletes rendszerbe vannak foglalva, egy völgy közepén. Úgy képzeljétek el, mint annak a völgynek ott a közepén, ahol egy kő nincs… egyet átvágtak a téglavető cigányok, a székelykeresztúri múzeum irányítása szerint, Molnár István igazgató elmondta, hogyan vágják át, hogyan bányásszák ki belőle az agyagot, és a közepében találtak nyolc nagy lapos követ. A környéken sehol még egy kavics sincs. Az Alba patak partján van, ahol csak nádasok nőnek. Hunyad megyében vannak a legnagyobbak, azok fantasztikusak, két sorban helyezkednek el – interneten rá lehet keresni, turisztikai látványosságok Gyulafehérvár és Vajdahunyad környékén, nem jártam ott, fotókat láttam róluk. (…) Búzaháza környékén is láttam néhány dombot, nagyon szabályosak, kifejezetten tiszteletben tartják (a helyiek) precízen voltak körbeszántva, hogy ne bántsák – annak is valamilyen balladisztikus története volt.
A visszaemlékezés egy idő után a kivándorlások témájához érkezik. Majd ennek kapcsán felvetődik az információ és kultúra oda-vissza közlekedése.
E. K.: Pandula Dezső volt a legelső, ő azt hiszem, hogy 79-ben ment el, félévente megjelent a Tutunban egy bőrönd könyvvel, Mozgó Világgal, Látóhatárral, Nagyvilággal, Művészet kiadványokkal.
E. K.: Chikán Bálint, amikor az erdélyi képzőművészekről megírta a két tanulmányát a Művészetben – bejárta vagy ötször-hatszor Erdélyt, Szebentől Brassón keresztül, végig föl Székelyföldön, eleinte nem tudta elhelyezni a cikket. A Nagyvilág fogadta csak be. Később, egy-két évvel azután a Művészet folyóirat is leközölte.
Szóval ezek a halmok itt, a természettel való együttlét helyszínei lettek, mi nem akartuk a Smithsont lemásolni, és hatalmas természeti beavatkozásokkal földúlni a tájat… kis apró gesztusaink voltak: a hátizsákunkba összegyűjtöttük a Maros gát alatti uszadékfákat, gyalog elhoztuk ide… ástunk egy kis sírhelyet, föltártuk, mintha már ott lett volna; vagy a domb oldalán egy nyílást fúrtunk, és akkor bentről, minthogyha a borz- vagy a rókalyukból kifolyt volna egy kis folyam, ez a csontszerű, lecsupaszított képződmény… tehát összekapcsoltuk a vizet a heggyel. Leggyakrabban Garda Aladárral, Nagy Árpád Pikával, Szabó Zoltán Judókával, Baász Imrével, Irsai Zsolttal, Krizbai Sándorral, Kiss Gáborral, Velicsek Lászlóval tevékenykedtünk itt közösen, de a május elsejei eseményeken sokan vettek részt. Aztán voltak egészen más jellegű akciók, amik már inkább így az érzelmi léthez tartoznak… tehát például a tűz martalékává tenni bizonyos személyes emlékeket, de a Maművel kapcsolatos dokumentumokat is itt égettük el 1983 szeptember 21-én.
(…)
Visszakanyarodunk a kivándorláshoz.
E.K.: (Ioan) Bunuș 82-ben ment el. Kétévente lehetett útlevelet szerezni a varsói szerződés országaiba, minden két évben úgy ütemeztük a kirándulásainkat, amikor a Krakkói Biennálét rendezték. És fölmentünk egészen Gdansk mellé autóstoppal Sopotba, ott rendezték akkor a jazzfesztiválokat, Európa legnagyobb jazzfesztiválját. Lengyelországban magyaroknak könnyű volt autóstoppal is közlekedni, mert ha egy kis piros fehér zöld zászlót, ha egy pálcára erősítve lengettük az út szélén, azonnal megálltak, polák venger dva bratanki… és vittek. Fantasztikus volt a lengyel-magyar kapcsolat akkor… Krakkóban, az Adam Mickiewicz szobor alatt találkoztak esténként a magyarok, ment az információ, hogy hol van Grotowski-előadás, hol van Tadeusz Kantor előadás… Bunușsal voltunk egyszer ketten, hátizsákkal és egy tábla szalonnával – Bunuș megtanult egy hónap alatt lengyelül. (mosolyok a hallgatóság körében) Ő egy ilyen fenomén nyelvtehetség, Bunuș minden nyelven beszél.
Másik alkalommal Pikával utaztunk gépkocsival, végig én voltam az ablaktörlő: esett az eső, nem működött az ablaktörlő motorja, úgyhogy le kellett szerelni a kesztyűtartót, ott egy alkatrész könyököt (ide-oda) mozgattam, (mindenki kacag) minden ujjamról lement a bőr… voltak ilyen kis történetek… (…)
Áttérünk a Mail Artra:
E.K: Kapcsolatba kerültünk a Fluxus mozgalommal, akkor én is belelovalltam magam a napi jegyzetelésbe – tehát ez úgy működött, mint ma az e-mail vagy a Facebook. Napi szinten tartottuk az információt, de kétheti késéssel. Tehát amíg elment a levél és visszatért.
Résztvevő: De ha elkezdted, akkor minden nap kaptál már…
E.K.: minden nap, és én is minden nap postáztam. Aztán gyakran megköszöntük a postásoknak: a Művészeti Iskolával szemben van a Nagyposta, ott tettük föl, és minden nap: „Kezit csókolom”, „Szervusztok”, a levélben meg Bunuș (írja), hogy: „köszönd meg a postáskisasszonyoknak” – hogy ilyen következetesen küldik a leveleket. És vittünk virágot, szegfűt, nagyon jóban voltunk a postásokkal.
Na, szóval egy nagyon jó korszak volt, de aztán jött ez az exodus őrület, szóval valójában pánikszerűen kezdek el menekülni az emberek,
Résztvevő: ilyen epidemiális…
E.K: Igen, mintha járvány lett volna. Főként orvosok, először Nyugat-Németországba, írók, költők, színészek… Nagyon kemény korszak volt… És hát én irigylem azokat, akik itt maradtak.
(…)
Érettségi után Szilágyi Zolival Bukarestben felvételiztünk az egyetemre, de nem jutottunk be, lementünk a tengerre azzal a céllal, hogy disszidálunk, beúsztunk a török hajók irányába, de ez a kísérletünk is sikertelen volt
B. J.: Messze volt?
E.K.: Nagyon messze volt. Már annyira kifáradtunk, hogy vissza kellett térni és akkor a Mamaia szállónak a szeméttárolójából szedegettük össze a kolbászmaradékokat, dinnyehéjakat… De volt dinnye is… Pár napig kísérleteztünk, de láttuk, hogy hiába úszol, nem lesz nagyobb a hajó…
Akkor visszamentünk Bukarestbe, és a következő évben én már bejutottam Kolozsvárra, őt pedig elvitték bakának.
Kis szünet.
B. J.: Szerintem menjünk le most már…
E.K.: Jó, jó, igen.
B.J.: Még egy dolgot szeretnék: mindenkit üdvözöl Schneller Mari. Azért nem jön, mert Nagybányán a művésztelepen van… És hát igen, ez az esemény, ez két olyan embernek az emlékére van, akik tagjai voltak az akkori MAMŰ csoportnak, és azután tagjai voltak annak a csoportnak is, akik sokszor állítottak ki a B5 Stúdióban, az ARTeast Alapítvánnyal, és már nincsenek közöttünk: Szabó Zoltán Judokáról és Irsai Zsoltról van szó. Még egy pár név elhangozhat – de lent majd megemlítjük: például Vilkát. Azért még volt egy olyan pár ember, mint Ady Jóska…
E.K.: Hogyne. Ady Jóska ráadásul épp innen, Jeddről származott. A katalógusban benne van. Ő volt az első…
B.J.: Hát, ez is egyfajta exodus…
E.K.: Igen, és hát ez az akció valahogy annak a jelképe is lehet, hogy a Bartha Józsi által működtetett ARTeast Alapítvány egy picit átveszi ezt az emléket és a dokumentumok egy részét, és talán más szinten, kortársabb szinten tudná tovább folytatni a művészeti életnek ezt a szegmensét… – mondjuk a fiatalokat ide vonva a vásárhelyi képzőművészeti élettérbe.
B. J.: Hát én úgy gondolom, hogy inkább egy másik kontextusból. Tehát ez nem az a Vásárhely, ami volt akkoriban.
E.K.: Organikus módon…
Megtárgyaljuk, hogy a Halmok területe ma magánterület (Bartha József Nem eladó című munkájának Elekes Károly által újraértelmezett és rekontextualizált verziója kapcsán – amelyet a mellettünk levő halmon állítottak fel), aztán majdnem felbomlik a nézői kör, mire valakinek eszébe jut, hogy kimaradt egy fontos mozzanat. Elekes folytatja, Bartha József pedig keresni kezd a telefonján.
E.K.: Mindenki „zenebuzi” volt annak idején. Minden hétvégén házibuli, kötelező módon, szinte orgia szintű házibulikkal, Szabó Jocóéknak hatalmas beatzenei bakelitlemez gyűjteményük volt, Rockernek jazz zenei gyűjteménye… tehát mindig a zene hatása alatt voltunk folyamatosan, de annak a korszaknak volt ez a disszidens hangulata, ami megfogalmazódik a Kex együttes egyik jó számában…
Keresik a zenéhez vezető linket. Aztán végre megkerül a dal, és beindítják.
Határozott, fülbemászó, ritmikus zongoraakkordokkal nyit. Aztán jön a dob – és a vokál:
Elszállt egy hajó a szélben
Házunktól nem messze megállt
Kiszólt egy hang, hogy én menjek
Sietnek, nem várnak tovább
Óriási házakat láttam
Hallottam vonatok zaját
Felhők közt madarak szálltak
Utánuk repülök tovább
Mondjad, ki vagyok, mondjad, mi vagyok, mondjad, ki vagyok én?
Nem hittem el, hogy szereteeem…
Mindenki szótlanul, kissé átszellemülten hallgatja, itt-ott kis mozdulatokkal bólogatja egy fej a ritmust, kéz billegtet finoman a combon, lábfej mocorogna a fűben… A levegő mégis inkább mozdulatlanul áll a forróságban. Mindenki a helyén, merengve, és közben valami vibrál az emberek között.
Igazi korszellem-idézés…
Résztvevők: Szabó Pityu, Szabó Jocó, Nagy Árpád Pika, Szabó Éva, Krizbai Sándor, Horváth Ödön, Lukács Ildikó, Deák Árpád, Jakabffy Andrea, Sükösd Mónika, Tőke Zoltán, Kővári Attila, Schneller Mária, Rákosfalvy Lívia, Kiss Gábor, Velicsek László, Bíró Gáspár, Szabó Zoltán Judóka, Marosszéki Emese, Kovács Döfe, Kósa Levente, Tóth Apollónia, Koós Dalma, Charlie, Elekes Károly és mások.
Ioan Bunus disszidál. Kérésére társai elégetik itthon maradt rajzait, fotóit, munkásságának nyomait. 3: A MAMŰ utolsó napja. 1983 szeptember 21. A csoport fotóit, kiállítási programleírásait, logóterveit a közeli erdőben vágott mogyorófavesszőkre szúrják és a Halmokat tükröző kupolaformátalakítnak ki belőlük, majd elégetik.
Résztvevők: Garda Aladár, Nagy Árpád Pika, Szabó Éva, Szabó Zoltán Judóka, Baász Imre, Baász Szigeti Pálma, Elekes Károly
1Kurátor: Bartha József
2A táblákat előzőleg a B5ben 2021-ben szervezett kiállításon (A DOMB) mutatták be.
Fotók: Rab Zoltán, Sebesi Sándor, Bartha József
Archív fotó: Elekes Károly
