Ioan Bunuș képzőművésszel, grafikussal Szűcs László beszélget
Kulturális értelemben milyen „útravalót” adott Önnek Szászrégen, a szülőváros multikulturalizmusa? Már gyermekkorában eldőlt, hogy a művészi pályára lép?
Elnézést, a kérdés végénél kezdem, igen bizony, tény az, hogy korai megfigyelő- és némi rajztehetséggel, képzelőerővel voltam megáldva, és ezt otthon, Szászrégenben idejében fel is ismerték. Az ötvenes évek végén, Márk Albert kereszt- és nevelőapám – emléke legyen áldott – íratott be a német nyelvű elemi iskolába, később a helyi zenei és rajziskolába, már a 60-as évek kezdetén. Kaptam bőven útravalót. Szüleim az én születésem előtt ott laktak a Márk család házában, amihez gyönyörű régi mintakert, méhészet is tartozott. Gyerekkoromat minden nyáron a méhészekkel töltöttem a közeli Görgényi, meg a Kelemen havasokon, Ratosnya, Palotailva, Marosvécs, Nyergeshegy, Hegyeshegy, Kerekerdő, Mocsárerdő. Istenszékét, Görgényszentimrét, Laposnyát nem feledve. Hatott rám a háromnyelvűség, sőt, a római katolikus ministrálással a latin hagyomány is. Egy liliom és egy nyolcágú Mária csillag Szászrégen ősi címere. Tényleg kiváltságos város. Az államvizsga dolgozatomat is ennek a témának szántam 1978-ban. Rövid ideig volt műtermünk is, Adorján Zoltánnal elragadtatva művészkedtünk otthon.
Közben itt a válaszokon gondolkodva két gyertyát elhunyt drága, áldozatkész szüleim emlékére gyújtottam. Édesanyám Gyergyószárhegyen született 1930-ban, Váncza Annának hívták, 2018-ban hunyt el. Vallásos, dolgos, szép asszony volt. Minden áldott vasárnap és ünnepnapon négy gyermek mosdatása, öltözés és nyomás a város végi katolikus templomba. Engem (is) Márton Áron, Erdély szent püspöke áldott meg, s bérmált. Ez is nyomot hagyott a szívemben. Édesapám görögkatolikus román bádogos mester volt Magyarrégenben született 1922-ben. A pléhesekre ott azon a vidéken nagy szükség volt ám. Szerettem volna én is rézpléhvel, cinkpléhvel templomtornyokon dolgozni. Itt Németországban ma is keresett szakma a Dachdeckermeister. Apám beszélt magyarul és valamennyire szászul. 2010-ben halt meg szegény. S mielőtt el nem felejtem: első rajzaimat vastag könyvek nézegetése ihlette: a Pallas Nagy Lexikona, a Tolnai Világlexikon, A kert című régi szaklap műmellékletei.
Következett Marosvásárhelyen a középiskola, Kolozsvárt a főiskola, a grafika szak. Mit adott ez a két város Önnek? S mi volt az, ami ezekben az iskolákban, az ottani tanároktól megtanulható volt?
Az akkori Marosvásárhely, annak zenei és művészeti líceumával igazi szabad művészlelkek neveldéje volt, Erdély-szerte elismerték a hírnevét. Emlékszem, mindkét múzsa rátermett pedagógusai és mesterei formálták, készítették a fiatalságot, amely évről-évre felújulva érkezett nagy reményekkel és otthonról hozott, született tehetséggel a Székelyföldről, a Mezőségről, az Erdővidékről, a Királyhágón innenről és túlról. Emlékszem az épület folyosóin látható érettségi tablók fekete-fehér portréinak titokzatos jellegére. Ami engem illet, a román tagozaton az elméleti órák nem túlságosan vonzottak, többnyire rossz tanuló voltam. 1970-71-et írtunk akkor. Példaképem egy igen tehetséges sármási fenegyerek és rajzzseni lett, akit Párizsban is látogattam azóta. Engem, bevallom egy belső tűz lángja égetett, s fülig szerelmes voltam… valahogy azt is átéltem… Gaudeamus igitur, énekeltük.
Marosvásárhelyről, a várból katonai szolgálatra kerültem, jó keményre szabott idő volt az ám! Fogarasról szabadultam s még abban az évben, 1973-ban felvettek Kolozsvárra a Ion Andreescu főiskola grafika szakára. Ott összesen öt évet töltöttem Ioachim Nica irányítása alatt. Ezek még a számítógépes korszak előtti idők voltak, becsületes hagyományos technikai eljárásokkal, a rajztudáson alapuló szabad grafikával, alkalmazott reklámgrafikával. A sok tehetséges végzős közül gondolom jó páran művelték s átadták az ott szerzett tudást, míg egyesek művészegyéniségekké nőttek mind magasabbra.
Egy érdekes konceptuális mű helyszíne volt egy kolozsvári kert. Kérem, mutassa be ezt a munkát!
Ha nem csal az emlékezetem, 1975-76-ot írtunk. Nagy Lajos, fiatalabb grafika szakos diáktársam kolozsvári rokonai engedték meg nekünk, hogy abba a „falakon kívüli paradicsomkertbe” száműzzük magunkat, ott tanyázzunk. Vágytunk is oda, hogy szabadabbnak érezhessük magunkat, mint a Mátyás-ház tantermeiben, például a kínos tudományos szocializmus kurzusokon, vagy a véget nem érő művészettörténet órákon. Emlékszem, a könyvtárban jegyeztem meg magamnak egy kortárs francia művész nevét: Gérard Titus-Carmel. Tőle származó francia nyelvű idézetekkel, fogalmakkal plakátoltam tele annak a kis kerti házikónak a belső deszkafalait… Értettük is, nem is, de nagy hatással volt ránk. Hiszen így okosabb diákoknak, sőt, érettebb művészeknek képzelhettük magunkat. Rajzoltuk, fotóztuk, amit ott láttunk és tapasztaltunk, gyakorolhattuk lelkünk és munkáink egybehangolását annak a csöndes kertnek a fény-árnyék természetével, békességével…
A 70-es évek végén került Nagyváradra. Mekkora váltást jelentett ez, milyen volt a Pionírházban dolgozni?
Újabb szál gyertyát gyújtok, a lángját nézem, így könnyebb az emlékezés a szép időkre. 1978-ban kaptam állami kihelyezést Nagyváradra, mint grafikatanár, a Pionírházhoz. Az abban az időben eluralkodó romániai állapotokhoz képest nagy szerencsémre a legjobb helyen, remek, mondhatni kiváltságos körülmények között kötöttem ki, egy magyar családba: szeretett, okos, csinos feleség, rendes anyós, párttisztviselő após (akivel reggelente felhajtottunk egy-egy pici pohár finom szilvóriumot munkába indulás előtt) A Petőfi-park mentén öt perc séta után a Pionírházban voltam, potom heti 21 óra munkaidő, szép fizetés, közel a Múzeumhoz, a vasútállomáshoz. Néha jártam Bukarestbe az UAP (Képzőművészeti Szövetség) rézkarc műhelyébe, vagy kiállítások miatt. A Pionírház kertjénél a kőfalban volt egy kis kapu, azon át a szomszédos párthotel éttermébe jártunk pár kollégámmal, jutányos áron hétköznaponként ebédelni. UAP-tag voltam, munkahelyemen próbáltam – saját magam számára is – egy rajzműhelyt berendezni. Még a véglegesítő tanári vizsgát is letettem Bukarestben. Úttörők az én képzőkörömet nem lepték el túlságosan, úgyhogy magam dolgoztam művészi terveimen. Volt fotólabor, modellező műhely is, egy tanítványom munkája még nemzetközi díjat is nyert Lengyelországban. Jártam Krakkóban, Budapesten, sőt Drezdában, a Művészeti Akadémia óriási grafikai műhelyében is, ahol egykor Otto Dix litográfiái készültek. Bizony kár, hogy Váradon nem volt, nem lehetett igazi rézkarc műhely…
Lehetetlenség, de bárcsak ott lett volna műhelyestől a francia René Tazé rézkarcnyomó mester vagy a német Rainer Bunte. Én Váradra érkezve 27 évesen úgy meg voltam áldva munkakedvvel, meg némi szaktudással öt év kolozsvári főiskola után, hogy a mai napig mindkét mestert elláttam volna munkával.
Vissza a kérdéshez: már az elején rokonszenvet éreztem Gyalai István igazi váradi, fiatal, művelt grafikus barátom iránt. Illő tisztelettel voltam édesanyja meg nagybátyja iránt, öreg kertes házuk varázsa mélyen hatott rám is. Voltam néha Jovián György kolostorcella műtermében. Ismertem és kedveltem Gerendi Anikót meg Găină Dorelt még Kolozsvárról, Zsakó Zoltánnal pedig később Párizsban is viszontláthattuk egymást. Ők mind hatottak rám, persze Bittenbinder János, Molnár László József, Szalai is, ahányan voltunk annyifelé széledtünk szét a világban. Ott volt Kiss Elek, a bohém művészélet emlékalakja. Kerestem a mail art-hoz jó angoltanárnőt, ő mutatott be S. Babinak, aki máig tartó közeli kapcsolat, és Németországban vagy 30 év művész-galériás szoros együttműködés.
Természetesen az idősebb helyi művészekkel, Művészeti Alap meg UAP-tagokkal, vezetőkkel, mint Hora Coriolan, Maczalik Alfréd, Mottl Román, Kristófi János, Jakobovits Miklós, Tompa. Voltak persze jobbnál jobb ismerősök, barátok: Ara-Kovács Attila, Zudor János, Gittai, Sall, Darkó István, a színész, D. Talpan hegedűművész, Urszinyi Mária, Epaminonda Tiotiu. Aztán Onucsán Miklóst is Váradra helyezték. Pár emberre, lehet én is hatottam. Egy időben szakállt viseltem. Kísérgettem S. Babit a teniszpályához.
Egy másik művészeti akciója már Váradon volt, egy közös villamosozás művésztársakkal a végállomásig. Mi volt a koncepció, kik vettek benne részt?
1980? 81? Ekkor lehetett. Mostani messzelátóval nézve a T (mint terminus) akció a fiatal művészklub tagjainak szólt. (Ha jól emlékszem Ara és Jovián szervezhette be nekünk Budapestről Jávor István fotóriportert. A koncepció városi (helyi) szociális, művészi dokumentáció. Megismerkedés a mi zárt állomástól-végállomásig és vissza világunkkal, kimozdulási lehetőségeinkkel. A sok fáradt utast szemlélni, inspirációt szerezni a végállomás kietlen környékén. Emlékszem, Ujvárossy Laci is ott volt, fiatal végzősként. Meg Robotos Júlia. De voltak a fiatalok között, akik gyanakodva elutasították a meghívónkat. Jávor fekete-fehér fényképei (profi, motoros kamerával) emlékszem, nagyon releváns anyagot produkáltak.
1982-ben közös kiállítása volt három művésznek: Bunuș, Jovián, Zsakó. A plakáton egy nyugat felé mutató nyíl volt látható. Akkori munkáit, grafikai műveit mi jellemezte?
Emlékszem, nagyon kezdett a köd sűrűsödni, ott Nagyváradon is. Elmondok egy rövid, de jellegzetes esetet: ki lettünk vezényelve, Várad összes tanára, így mi, a Pionírházból is az első sorban. Sok diák, tanár, tömeg, rengeteg milicista, szekus civilben mert „vinye șefu la Oradea”, jön a nagyfőnök Váradra, ahova ugye nem szívesen szokott jönni a vezér. Ott várunk, várakozunk órákon keresztül, aztán egyszer csak hallani a sorok közül, jön/vine! Tapsolás, éljenzés: előttünk elhalad a nyitott kocsiban az integető nagyfőnök, mellette egy jó nagy fajkutya, meg egy tábornok szalutálgat. Mit ad Isten, a szemben lévő házak egyikénél a huzat, vagy egy ott lakó bevágott egy utcai kaput. Hatalmas durranás, a főnök berezelve térdre vágódott, a testőr-tábornok rávetette magát a főnökre, a véreb ugatott, fék, gumicsikorgás. A sok elképedt néző döbbent csendben, mindenki becsinálva, aztán visszaálltak a dolgok, ment tovább a „karaván”. Ez ott történt a központ túlsó sarkában, ahol a görögkatolikus püspöki palota áll, ami leégett nemrég. Ez az egyik legélesebb élményem, habár az évre pontosan nem emlékszem, biztos mások tudják. (Ez csak egy zárójel volt.)
Vissza a kérdéshez: igen, emlékszem, az új galériában volt a kiállítás. A plakátot a nyugat felé mutató nyíllal Dorel Găină tervezte, aztán mi, a három jóbarát – elcsüggedni nem szabad – neki is vágtunk nyugat irányába Európának: Zsakó Zoltánt Párizs ölelte magához, Joviánt Budapest ünnepli nagy magyar festőként, rám pedig három országban való szétszóródás várt, és szakított el szeretett szülőhazámtól. Akkori és jelenlegi munkáimból néhányat nemrég látni lehetett a váradi Várban az Akiért a harang szól című, Ami Barak válogatta kiállításon.
Miért és hogyan ment el végleg Németországba? Illetve hogyan született az ötlete az utolsó váradi performansznak, amikor a Pionírház udvarán minden addigi eszközét elégette, megsemmisítette?
A kérdést számtalanszor feltettem én is magamnak az elmúlt 39 év alatt. A narratíva kábé így hangzik: bevallom, ott és akkoriban nekem jókora önbizalmam volt – még Bukarestben is –, szakmai körökben felfigyelhettek rám, nekem ítélték az UAP egyetlen országos grafika ösztöndíját 1981-ben. (Egy egész évig azzal megduplázódott a tanári fizetésem.) De ami még nagyobb szót jelentett, 2-3 munkámat Andrea Pleșu beválogatta az 1982-es nürnbergi nemzetközi rajz-triennáléra. Nagy vakmerően (és naivan) útlevélkérelmet adtam be, egy kis korsó szilvórium segítségével R. Procopovici kalauzolt az UAP útlevél Manitujához. Hatalmas meglepetésemre, kedvező válasz jött Váradra. (Jakobovits Miklós a múzeum előtti parkban, négyszemközt megígértette velem, hogy nem maradok kint.) Az égvilágon senkinek nem mertem megmutatni a nyugatra szóló útlevelem, benne nyugatnémet és belgiumi vízumok. Hazamentem, szegény szüleimtől elbúcsúzni. Bizony, nagy volt a tét, még nagyobb a szorongás! 1982. szeptember 1-én S. Babival egy vonaton elhagytuk a nagyváradi vasútállomást. Így, csakis utólag volt megfejthető az én búcsúakcióm a Pionírház belső udvarában. „Adios, amigos!”
Volt-e köze a távozásához annak, hogy szerepet vállalt az Ellenpontok szamizdat lap megjelenésében?
Az Ellenpontokról volt tudomásom, hisz Ara-Kovács Attila a barátaival bejárt a pionírházi műhelyembe elég gyakran. De túlzás ne essen, nem voltam én egy Navalnij… Inkább S. Babi miatt, meg Elekes Károllyal folytatott postaművészi kapcsolataim miatt érdeklődött utánam is a belügy. Viszont soha nem rendeltek be vallatásra. 1982-ben, a munkahelyemen felforgatták alaposan a tantermet, éjszakai betörést színlelve, bár az ablakai komoly rácsokkal voltak ellátva. Egy szép napon, reggel 8-kor állt az épület előtt egy speciális kék fényes terepjáró kocsi, a nyomozó elvtárs, az igazgató, a portás már vártak, s követelték, hogy azonnal írjak egy listát a hiányzó kellékekről: szép lengyel plakátok a falról letépve, fényképek, egy amatőr fényképezőgép, egy régi írógép, ilyesmik hiányoztak! Ha még sokáig maradtam volna Váradon, kétségkívül keményebben foglalkoztak volna azok a nyustyukok velem is.
Művészként miként jellemezné Önmagát: kísérletező vagy nonkonformista?
Mai algoritmusokat tápláló robot-önarckép… a profil fogalmat kerülöm, de nekivágok a kedvetekért. Egy nagy francia lángész szerint „le style c’est l’homme”. Minden hamis objektivitás nélkül szemlélve az eltelt időt és benne a mulandó képet, úgy az otthoni édes nagyváradi pár év alatt, vagy mint azután, kint az ádáz Nyugat-Európában: voltam és vagyok egy szuverén szellemű szabad képzőművész, sok-sok munkával, némi sikerrel, felváltva keserű csalódással, kísérletezés új reményekkel, rendíthetetlenül.
Mit jelent Önnek a mail art? Milyen munkái vannak ezen a területen? Egyáltalán van-e még létjogosultsága a fluxus művészetnek az online világban?
A művészeti piac pénz, spekuláció, törvényszerűségek elleni attitűd. Magához az élet folyásának – flux & réflux, dagály-apály titkához igyekszik közelíteni. A postaművészet maga is világháló, a számítógépes világháló előtti időkből való szubverzív természetű kreativitás, színes-vegyes okoskodás, a többnyire angol nyelven történő kommunikáció kifejezési forma nem halott. A minap jött meg Japánból a BRAIN CELL nevű A3 méretű magazin 1102. száma, a postán. 1985 óta létezik, néha én is hozzájárultam. Tudom, a rézkarc, a litográfia, a fametszet igényes technikai eljárásaihoz, művészi eredményeihez képest ez egészen más. Azt hangsúlyozta ez a metaművészet, hogy: mail art and money don’t mix! Nem mondhatni, hogy én egy fanatikus postaművész lettem volna, soha nem volt elég pénzem bélyegekre. Azokat nem egyenként, hanem ívenként kellett megvásárolni a postán.
Milyen világgal találkozott a 80-as évek Németországában, milyen a kapcsolata ezzel a világgal, hogyan él most?
Legalább két nagy hibát követtem el, Bécsben meg Salzburgban: benéztem a Nächst Sankt Stefan galériába, a hatalmas székesegyház közelében, nézegettem A. Rainer ijesztő portréit, ahelyett, hogy bemutatkoztam volna, mondván, most érkeztem, művész vagyok, stb. A második égbekiáltóbb volt. Ausztria nyugati végén álltunk Babival a Thaddæus Ropac galéria kirakata előtt, és ahelyett, hogy becsöngessünk, ott tanakodtunk, 1982.szeptember végén. Nem tartottuk érdemesnek bemutatkozni. Így aztán egy otthoni szász barátom, Dr. Eduard Schuller átvitt autóval Münchenbe, meg Nürnbergbe, megnézni a Rajz Triennálét. Előkerült két másik régeni szász barátom, sugallták, hogy maradjak, ők az elején még elkalauzoltak Karlsruheba. Ott „kezdődött a nulláról” az életem az NSZK-ban, utána Olaszországban és Franciaországban is szintén nulláról. Édesapámtól, édesanyámtól jó munkabírást örököltem. Az is lehet, a helyem Nagyváradon lett volna. Hazátlanná váltam, az vagyok a mai napig. Mint szabad művész, perben vagyok ezzel a hamis, képmutató, farizeus, anyagias nyugati világgal. Műtermi életet élek, köszönöm megvagyok, az élet leckéztetett eleget. Utólag szoktam megérteni az intéseket, a jeleket. A tennivalókat a műtermemben keresem, a társadalomban többnyire csalódtam.
Milyen munkái vannak mostanában, mi az, ami művészként a jelenben izgatja?
Elég nehéz dió. Kapásból és szemrebbenés nélkül azt válaszolnám: egyik munkám jobb, mint a másik! De, stop! A válaszhoz képek meg összegző szavak szükségesek. Itt van például egy szétnyitott, a múltban használt, erős szövésű francia postazsák. Itt-ott rajta színes vonallal kézi varrás, baggatás, fércelés (mert hímzésnek nem nevezhetni). Inkább nevezhető aleatórikus vagy irracionális öltésnek. Jelenleg ezt művelem… minden este, amióta ez a pandémia meg téli holtszezon van. Az ágyamra dőlve, olvasólámpa fényénél, színes cérnával, zsákvarrótűvel varrom, baggatom leendő munkáimhoz a szürke francia postai zsákokat. A foltozott zsák előtt egy hármas somfaág, fönt egy pontban egy vadonatúj barna filckalap alá futtatva. A munka még folyamatban van, nincs aláírva. Igazi profi képeket az utóbbi 10 év munkái alapján az óbudai Budapest Galéria fotósa, Rosta József készített, ugyanő dolgozott 2014-ben az ottani egyéni kiállításomon.
Dialógusra is képes vagyok, több nyelven a világgal és közelebbi környezetemmel. Úgy adódott, hogy leginkább francia nyelven, a német, az olasz, az angol mellett, a magyart meg a románt sem felejtem ki. Pár szót még jelenlegi munkamódszeremről: hajszálvékony rézdrótot csavarok bal kezem öt ujja köré, nyugodtan, szépen, együltömben. Lehet ezüst, sőt arányszál is. Körülbelül egy óra kitartó matolázás után megvan a plasztikai modell. Máskor a legkeményebb fát szoktam faragni: buxus, tiszafa, kutyafa, vadrózsa, télen fahéjat, szerecsendiót, finom reszelővel. Modellezés, utána pedig jöhet az expanzió, ha van rá kerete a megrendelőnek, bronz plasztika, kovácsoltvas vagy vörösréz, ezüst.
Duchamp azt tanácsolja, hogy a talált tárggyal ne alakuljon ki érzelmi kapcsolat. Egyetért ezzel a kijelentéssel, miként alakul ez az Ön művei esetében?
Párizsban vagy 30 évvel ezelőtt olvastam egy cikket ezzel a címmel: „C’est de la faute à Duchamp”. Mindezért Duchamp a hibás, a szerzője Françoise Gallard műkritikus, aki ezzel bizony nagyon a fején találta a szöget. Később még Joseph Beuys is elakadt Duchamp radikális-rejtélyes művein, de megfejtette azt, és hogy még messzebb juthasson (a 60-70-es években) még különb életművet alkotott Nyugat-Németországban. Engem inkább az ő világa ejtett gondolkodóba 1982-ben, Münchenben, a Lembachhausban. Az ő hírnevének a rejtélye, befolyása a német művészekre csak jóval később világosodott meg bennem. Engem sokkal inkább egy Jannis Kounellis, egy Giuseppe Penone, újabban Ugo Rondinone munkássága tud lenyűgözni, ők adnak némi kedvet munka közben.
Párizsban és környékén – sokáig tartott a manna – kedvenc talált tárgy volt számomra minden utcasarkon hagyott, kitett kövér tévékészülék. Azokat lehetőleg azonnal nekifogtam szétszedni a bennük található vékony vörösréz drót miatt. Legutóbb TORSADES című munkáimból (vörösréz, sárgaréz, valamint ezüst dróttal, de textilanyaggal is) Cserba Júlia művészeti író (Párizs, Budapest) válogatott egyéni kiállításra a Budapest Galériában, 2014-ben. Mostanság is van Budapesten a Vasarely Múzeumban, zárt ajtók mögött, a Lumino Kinetika című gyűjteményen belül néhány munkám.
Az én művészi munkásságom, műveim háttere, alapja-magja erdélyi származásom, az abból táplálkozó független szellemi-művészi egyéniségem. Saját gyökereim éltetik a művészetem, bármennyire is csábító hatással bírtak a fent említettek és más, óriás szirének világraszóló dallamai az utóbbi négy évtized során.
Tapasztalatai alapján a pandémia miként hatott a kortárs művészekre, milyen konceptuális váltást provokál ki?
Élelmes szervezők, gyorsan reagálók már 2020. március közepe óta a műtermeikbe, lakásaikba rekedt művészek panaszaiból tőkét kovácsolva próbálnak az aktualitáson szörfölni. Engem a tavalyi vesztegzár, e pandémoni idő szerencsémre a Schwarzwaldban ért utól, úgy tudtam megbirkózni a szokatlan helyzettel, hogy naponta erőt merítek a szomszédos fenyőerdőkből, csobogó havasi patakokból, források közelében, egészen otthonosan érezve magam, begyűjtve jókora taplóképződményeket. Mindezek képezhették az inspirációt, messze elkerülve orvost, kórházat. Minden bajnak fel kell idejében ismerni az okát, keresni az orvosságát, mert veszélyes időket élünk.
