Idegenek mindenhol
Első állomásnak a Palazzo Ducale és a Giardini közötti sétányon fekvő Santa Maria della Pietà kápolnát választottam, ahol Wallace Chan (1956) kínai származású, Hongkongban élő ékszerkészítő és szobrász Transzcendencia című szoboregyüttesét mutatták be. Chan neve számomra ismeretlen, pedig ékszeralkotásai Bostontól Londonon át Sanghajig szerepelnek az állandó gyűjteményekben. Életrajzából az is kiderül, hogy 2001-ben hat hónap zen szerzetesi utazás után kezdett szobrot alkotni. Velencébe az „örökkévalósághoz legközelebb álló” kemény, nagy szilárdságú titánba öntött plasztikáit hozta el. Elmondása szerint minden egyes művének tárgya az idő, – létünk kölcsönhatásba lép a térrel, és rájössz, hogy az idő elragadja az időt.[1] –
Megállapítása már a kápolna keskeny terébe lépve igazolódott, hiszen fentről belógatott másfél méteres, monumentális szobrainak értelmezése csak körbejárva őket, időt szánva rájuk vált lehetővé, így váltak érthetővé. Wallace Chan és kiállításának brit kurátora, James Putnam, az oltárra merőleges sorban installált öntvényeket szórt fényű homályba rejtették, így „A folyosó utazásnak tűnik. Arra hív, hogy sétáljunk a fény felé.”[2] De a látogatónak, mielőtt az oltári fényt elérné, négy szoborral kell vizuális párbeszédet kezdenie. Az első, maszknak tűnő fejen a kitépett száj és szemek szenvedést sugároznak, de a belső nyugalom kifejezésére a hiányt jelző üregekben egy-egy behunyt szemű kis portré kárpótol az előbbi hiátusért. A másik kettő, mint valami forgástest, torzul, majd szimmetrikusan kifordul úgy, mint a negyedik, hatalmas tulipán kinyílt szirmai. A buddhizmusban a tulipán jelentése: szépség, törékenység, mulandóság. Mindenki ki van téve a szenvedésnek, a megöregedésnek, a halálnak, és „a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek.”[3]
A kiállítás címét, gondolom, azért kapta, mert a művész gyermekkora óta, a buddhista és keresztény hit ismeretében, úgy vélte, hogy amikor buddhista szerzetesként a mély meditáció gyakorlatában eljut a valóság érzékelésén túli spirituális állapotba, ez a transzcendencia összhangban van olyan más vallási hitekkel, amelyekben az „örökkévalóság elérése magában foglalja az idő és a tér meghaladását”[4]. A térberendezés végállomásán az oltáron lótuszülésben Krisztus és Buddha kisplasztikája várja a látogatót, és aki figyelmesen szemügyre veszi a két kis szobrot, a kéztartásokból rájöhet, hogy a fejek kicserélődtek, ezzel is üzenve: a vallások hasonlók, legalábbis összehasonlíthatók”[5].
Lao-ce írja: a kancsó és a ház lényege ürességében lesz hasznos: „Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik, az edény ezért használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.”[6] A fentiek fényében, párhuzamot vonva a valósággal: zaklatott külsőnk mögött gyógyír a belső, a transzcendentális csend, melyet a hit felé vezető út megtételével érhetünk el. A transzcendens / természetfeletti és az immanens / e világi lét együtt lesz egész, hiszen a „Teremtő isten működésével jelen van a világban”.
Minden kortárs művészeti kiállításon érdemes elolvasni a kurátori vagy alkotói szándékot, különben félreérhető lehet a tárlat alapeszméje; e szándék sok esetben megváltoztathatja a tetszésünk vagy értékítéletünk mikéntjét. Ez történt a Number 207 című térberendezést látva is, amikor azon tűnődtem, mi végre került be 207 darab férfifehérnemű a San Fantin-plébániatemplomba. A kérdésre választ a fehér márványból faragott tökéletes illúzió szerzője, Reza Aramesh iráni születésű, jelenleg Londonban és New Yorkban élő szobrász, valamint a tárlat kurátora, Moses Serubiri adtak. Mint kiderült, a kiállító kortárs művész a 20. század közepétől napjainkig terjedő nemzetközi háborús konfliktusok során kitelepített és erőszaknak alávetett áldozatok megpróbáltatásait, megrázó riportképek archívumait, újságban, közösségi médiában megjelent testábrázolás ikonográfiájának narratíváit kutatja.[7] Célja, hogy a borzalom képeit szembeállítsa az európai művészettörténet férfitest-ábrázolásának szépség-kánonjaival, s így felfedje az emberi cselekedetek abszurditását és hiábavalóságát. Egyrészt ez magyarázza a carrarai márványból faragott szobrainak megjelenését a templom festményei előtt, melyeket a büntetőtáborok kínzási dramaturgiájának elemei inspiráltak, például alsónadrágra vetkőztetett, bekötött szemű vagy zsákolt fejű halálra ítélt foglyok fotói, és ami a haláluk után megmarad: az alsónemű. Más bizarr társítás oka sem véletlen, ugyanis Aramesh helyspecifikus installációját szándékosan komponálta az említett templomba, mivel a 17. században a helyszín közelében levő fogva tartási központból – melyet a művész levéltári kutatások alapján keresett meg – a San Fantin Társaság tagjai készítették elő és kísérték az elítélteket a kivégzésre[8]. A 10. században emelt épület – ma műemlék – az idő folyamán jelentősen megváltozott ugyan, és sokkal később kapta a mai formáját, de tele van reneszánsz és barokk kori festményekkel, melyek pazar párbeszéd-lehetőséget teremtettek három egész alakos szobornak a hajókba helyezésével. Az oldalfali oltárokra és a gyóntatószék ajtajába a levágott fejek kerültek, a tengelyhajóból kiszedett ülések helyére pedig két sávban hosszan lerakva az alsóneműk. Mindegyik márvány faragás lenyűgöző, és a térberendezés okán érezni lehet a feszültséget a lét, a vágy és a gyötrelem között, melyet Püthagorasz ókori filozófus numerológiájának, a 207-es számnak a jelentése ihletett.
A következő helyszínek hatalmas kiállítótereibe, a Palazzo Grassiba Julie Mehretut, a Punta della Doganába pedig Pierre Huyghe-t válogatták a kurátorok a híres Pinault-gyűjteményből. Mindkettő 2012-ben szerepelt a kasseli Dokumenta vizuális művészeti világeseményen. Az etióp születésű, New Yorkban élő Julie Mehretu Ensemble címűtárlata számomra felejthetetlen. A huszonöt éves kreatív alkotói múltját bemutató esemény, monumentális rajzokkal, festményekkel és egyénien összerakott sokszorosítási eljárással, időrendtől függetlenül kétemeletnyi térben tárul elénk. Ellenben, ha az évszámokat termenként bizonyos tragikus eseményekhez kötjük, mint például a Brazil Nemzeti Múzeum 2018-as leégéséhez, lásd Maahes (Mihos)torch in process című égő fáklya folyamatát, vagy a 2021–22-ben festett, a Covid-világjárványhoz köthető Among the Multitude XIII című művét, akkor szemléletének változása tetten érhető. Rezidens programban 2007–2009 között Berlinben tartózkodik, s nagy méretű vásznakra többrétegű struktúrákat készít. A vászon alapozására háttérnek halvány építészeti tervrajzokat használ, s azokra fekete tintával és akrilfestékkel dinamikus spontán impulzusokat, organikus gesztusnyomokat rajzol. Ezeket a rajzolt felületeket később élénk színekkel gazdagítja, olykor Théodore Géricault vagy Caravaggio egy-egy festményének hatására, máskor a modern művészetből beemelt Alexander Calder-idézet elemekkel tarkítva. A különböző egymásra épített átlátszó halvány vonalak és harsogó színes foltok több esetben társadalmi aktivitássá, reakciókká módosulnak. Festményeinek címéből következtethetünk csak egyes megrázó események melletti kiállására. A társadalomban történő gyomorforgató, igazságtalan, tragikus események keltette érzelmi indulatait sajtófotók felhasználásával és kirobbanó gesztusrajzzal, személyes kalligráfiával vezeti le. Ellenben a sajtóból vett képeket a felismerhetetlenségig elrejti (számítógépen homályosítja), ráadásul elforgatja, így a figuratív újságfénykép tematikájának ábrázolása helyett a művész személyiségének és véleménynyilvánításának újszerűen absztrakt palimpszeszt kifejezését nyújtja. Kurátora, Caroline Bourgeois szerint Mehretu „gyakorlatát a művészettörténet, a földrajz, a történelem, a társadalmi harcok, a forradalmi mozgalmak és azok szubjektivitása táplálja”[9].
Az események sorát folytathatnám a Punta della Doganával vagy Willem de Kooning tízéves olaszországi tartózkodásának a Gallerie dell’Accademia időszakos kiállítási termeiben bemutatott termésével. De maradok a nagyobb érdeklődést kiváltó velencei Espace Louis Vuitton alapítvány gyűjteményénél (Fondation Louis Vuitton, La Collection). Ez most a biennálé Foreigners Everywhere / Idegenek mindenhol tematikát követve Ernest Pignon-Ernest kivételes tehetségű francia rajzolóművész alkotásait hozta. Talán azért, mert már a hatvanas évek óta bevándorlókat, költőket, írókat, művészeket rajzol, ellenben az ismert kiállítási forma helyett rendellenes kommunikációs eszközt talált. Valós vagy annál is nagyobb méretű rajzait szitanyomattal sokszorosítja, és az ábrázolt személyiséggel rezonáló különböző városi helyszínek falaira ragasztja. Alkotási módszeréről azt mondja, „úgy készítek képeket, hogy tudom, hol és hogyan fogom bemutatni őket”[10], s ebben a rendkívüli megemlékezési stílusban attitűdjével a „helyszínt művészeti hellyé változtatja”[11]. Azzal, hogy képgrafikai kifejezési nagyságát kiviszi az utcára, ismeretterjesztő interakciót hoz létre a város peremén élő járókelőkkel, és a fiatalokhoz is közel álló izgalmas nyelvezettel fenntartja az ábrázolt személyiségek iránti tiszteletét. Törekvésével, ha a graffitit nem is, de a mai utcai művészek stenciljeit vagy a nem kereskedelmi posztereinek műfaját úttörőként megelőzte.
Velencei tárlatának a Je Est Un Autre / Én más vagyok címet adták a másság nevében. Több eredeti rajza mellett képernyőkön is dokumentálták a szerző rajzprojektjeit. A bemutatott rajzok közül a legrégebbi 1978-ból Arthur Rimbaud után készített egészalakos ábrázolása, melynek roncsolt papírokból összerakott décollage-a remekül hat ma is. Vélhetően a fiatal költőzsenit látjuk, miután Paul Verlaine-nel szakít és végleg abbahagyja a versírást is, majd kereskedő kalandorrá válik, feladva irodalmi karrierjét. Továbblépve Antonin Artaud megrázóan kifejező portréját láthatjuk 1998-ból; botrányos élete éppúgy tükröződik ezen, mint különleges megszállottságának hite. 51 évesen pszichiátriai intézetben halt meg. Hatással volt a performance művészet fejlődésére és a kísérleti színházra. Susan Sontag szerint hatása olyan mély, hogy a nyugati színházi hagyományok két időszakra oszthatók – Artaud előtti és Artaud utáni időszakra[12]. A Jean Genet regény- és drámaíróról készített, plakát hatású kompozíció 2006-ban készült. A valóságot utánzó fény-árnyékkal és az anyagszerűség tökéletes visszaadásával nemcsak a helyszínen teremt trompe-l’œil hatást, hanem a kép olvasatában is kettősség rejlik. Egyidőben nézhetjük a képet keresztre feszítésnek, gyilkosságnak és levételnek a keresztről. A fenti profán, egyben szakrális narrációt Genet mostoha élete inspirálta. Hiszen a prostituált anya gyermekét a befogadó családok sem tudták jó útra terelni, 15 éves kora óta lopás, csavargás miatt ítélték el, később tízszeres visszaeső bűnözőként Jean Cocteau, Jean-Paul Sartre és Pablo Picasso köztársasági elnöki kegyelemkérése mentette meg az életfogytiglani börtönbüntetéstől. Ezután megváltozott, de műveit homoszexuális tartalmuk miatt többször betiltották. A tárlat fő műve Pier Paolo Pasolini filmrendező és íróalakjának második megidézése. Ernest Pignon-Ernest először 1985-ben készít portrét róla, majd halálának 40. évfordulójára, 2015-ben rajzolja meg újra az emlékképét. Ezen Pasolini „Fájdalmas anyaként” (Pietà) saját testét tartja. Ez a szívszorító alkotás Pasoliniról kérdéseket invokál, szinte könyörög: „Mit csináltatok a testemmel?” A Pasolini-jelenséget nehéz feldolgozni, éppen ezért lebilincselő ez az alkotás, hiszen mind ő, mind a filmjei felkavaróak és annyira tükröznek, hogy nehezen fogadjuk be őket. Olvassuk Piero Spila rövid jellemzését: Pasolini hangja mindig különleges hang mindazzal, amit ez a jóban vagy rosszban jelenthet: azáltal, hogy nagyszerű, ugyanakkor tökéletlen szerző, klasszikus és extrém, primitív, egyben kifinomult, alkotásainak terveiben tisztánlátó, de a kreatív dühében lázas, gyakran fékezhetetlenül rakoncátlan; a többiektől abban különbözik, hogy ítéleteiben harapós és váratlan, de a legkockázatosabb közéleti pozícióiban is[13] és az őt egész életében kísérő és gyötrő sértettségeiben és tompaságaiban is; abszolút a szerelmeiben és a nagylelkű ragaszkodásaiban, amelyek soha nem tudják felvidítani, sőt végül meg is bántják.[14]
Amint eddig is láttuk, Pignon-Ernest kiválasztottjai neves költők. 2024-ben két olyan költőnőről készített portrét, akit a fennálló autoriter rezsim társadalma kivetett, perifériára szorított, akik idegenként éltek a saját társadalmukban. Anna Ahmatovát, az orosz irodalom egyik legnagyobb költőjét, aki Párizsban fiatalon Modigliani és más avantgárd festők modellje volt, hazatérése után, 1946–1956 között a kiadástól teljesen eltiltották, írásait megsemmisítették, a volt férjét kivégezték, fiát Sztálin haláláig a Gulagon tartották. Egy másik modernista költő és filmrendező, az iráni Forough Farrokhzad országában az első modern lírát megtestesítő költőnő volt. Érzéki sorai és a nők elnyomatásának kimondása miatt életében és utána is elutasításban volt része. Fiatalon, 32 éves korában hunyt el, rejtélyes körülmények között bekövetkezett balesetben.
Most a Jean Cocteau tiszteletére rendezett The Juggler’s Revenge / A zsonglőr bosszúja című tárlat következne a Peggy Guggenheim Collection / Gyűjteményben, és természetesen a legnagyobb képvadászati terület, a Giardini, az Arsenale, továbbá a város kollaterális helyszíneinek bóklászása. Ezeket november 24-ig még megtekinthetik a művészetrajongók.
[1] Ő mondja a világhálón talált egyik interjújában.
[2] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.
[3] Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 94.
[4] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.
[5] James Putnam: Uo.
[6] Lao-ce: Tao te king, Az Út és Erény könyve. Tericum Kiadó, Budapest, 1994. 11.
[7] Moses Serubiri: részlet a kurátori beszámolójából, fordítás.
[8] Uo. Cecilia Farrazzi, 1996. 82.
[9] Caroline Bourgeois: Julie Mehretu with Nairy Baghramian / Huma Bhabha / Tacita Dean / David Hammons / Robin Coste Lewis / Paul Pfeiffer / Jessica Rankin. Ensemble. Pinault Collection, Exhibition Palazzo Grassi, 2024.
[10] Ernest Pignon-Ernest: Je est un autre, Fondation Louis Vuitton, La Collection, Espace Louis Vuitton Venezia. 20 .04. 2024 – 24. 11. 2024. 2. (Katalógus)
[11] Uo.
[12] Artaud-album,
[13] Uo.
[14] Piero Spila: Visul și mânia lui Pier Paolo Pasolini. In Pier Paolo Pasolini, Scrieri corsare, Polirom, Iași, 2006.5. (saját fordítás)
