A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának második, befejező része.
„Hogy mennyire válik be és marad érvényes az idei dráMA mottója, az szeptember 25-e után derül ki” – írtam eme fesztiválnapló első részében. Nos, azóta vége van a dráMÁnak, nagy nehezen haza is vergődtem, és volt időm elgondolkodni ezen a „feladványon”.
„Új formák kellenek” – mondogatom azóta is magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem.
Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszt, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást” (na, ezt jól elmagyaráztam), kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. Ebből is kitűnik, hogy a szervezők nem hiába válogatták össze az idei dráMA programját e jelmondat mentén. De az is lehet, hogy a már összeálló program sugallta a mottót. Bárhogy is történt, abban igazuk van, hogy „az új kifejezési formák keresése és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház” (idézet a műsorfüzetből).
Ezzel teljes mértékben egyetértek, csupán annyit fűznék hozzá, hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs – hogy ilyen választékosan fogalmazzak –, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. De fordítva is igaz, egy jól megírt, valódi tartalommal rendelkező kortárs szövegből készült előadás sem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra.
Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Hogy színház-e az, ha csak úgy nyerek bebocsátást egy terembe, ha előzőleg fel tudok mutatni mindenféle technikai segédeszközt, majd kiderül, hogy egy játszóház-félébe kerültem, ahol nincs egyéb dolgom, mint szövegeket hallgatni az okostelefon segítségével és/vagy rajzolgatni, festeni a földre leterített papírra, játszani az ott lévő gyerekjátékokkal? Vagy hogy mitől színház a gyalogátkelőhelyen „akciózó” színművészetis hallgatók játéka?
Egyszóval kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.
*
Naplóm első részében említettem már a dráMA egyik kísérőrendezvényét, a Találkozás egy alkotóval – röviden T. E. A. – elnevezésű eseményt, amely az aznapi előadások egyik alkotóját helyezi „reflektorfénybe”. A fesztivál második napján Andrei Măjeri volt a „kiválasztott”, a keddi program első előadása ugyanis az általa rendezett Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkció volt, amit a kolozsvári Reactor független társulatnál hozott létre. Vele jómagam beszélgettem, ebből csak két (rendezői) gondolatot hozok ide. Az egyik: a színészek rendező nélkül is tudnak előadást létrehozni, a rendezők viszont nem tudnak színészek nélkül. Oh, igen, mondogatom magamban, ezt több rendező is szem előtt tarthatná… A másik: a beszélgetés elején Andrei egyszercsak megjegyzi, valószínűleg tíz év múlva abbahagyja a rendezést, a színházi munkát. És mivel szeretne majd foglalkozni, ha ez bekövetkezik, kérdeztem. „Virágboltot szeretnék nyitni”, érkezik a válasz. Tetszett ez a hirtelen (vagy nem is annyira hirtelen?) jött felelet, fel is merült bennem, mennyivel jobb ötlet lett volna sokszor, ha nem előadást nézni megyek, hanem virágboltba. Na, de virágozzék minden virág, ugyebár…
A Reactor előadását már láttam, igaz online-formában, ami nem mindig mérvadó. De azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató előadás mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Az előadás előtti T. E. Á-s beszélgetésen kiderült, hogy a darab a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 drámaíró rezidensprogram alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román.
Nem szándékom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek az egész színházi rendszert.
A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti.
A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba, akivel aznap T. E. Á.-ztunk, és aki végtelenül szimpatikusan beszélt arról, mit jelent számára a zeneszerzés, miért váltott át a színészetről erre a műfajra, és hogy mennyire nem méltányolják a kritikusok a színházi zenét. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Legalábbis én.
A csütörtököt a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert mint a napló első részében említettem, az időjárás nem volt hozzánk kegyes a fesztivál alatt. (A kabát amúgy a színház épületében sem igazán került le rólunk, az utcán pláne nem.)
Pénteken ismét láttam egy Eltűnteket, Elise Wilk Dispariţii című darabját ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban rendezte meg Cristian Ban. Az erdélyi szász származású, román nyelven alkotó drámaíró darabját először a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményeket nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorforrásait, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre. A darab tizenkét szerepét ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lenne, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.
Végül néhány szó a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásáról, amelyet szombaton láthatott a közönség a nagyteremben. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is.
Maga a történet – amúgy Afrim igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.
Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag a játék is, lassan érdektelenné válik a jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni.
A dráMát záró Petőfi-szelfi című bemutatót, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Tomcsa Sándor Színház közös produkcióját már nem nézhettem meg vasárnap, mert a délelőtti kezdési időpontot időközben áttették délután öt órára, nekem pedig haza kellett vergődnöm Kolozsvárra, ami, mint ezúttal is bebizonyosodott, nem könnyű feladat.
Zárógondolatként ismét idézném Kosztya Trepljov ifjonti hévvel világgá kiáltott alkotói fájdalmait: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen.
Fotók: Kelemen Kinga
Borítókép: A sarlatán c. előadás fotója
