Kisvárosban élek. Annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Hogy szeretem-e? Nézőpont kérdése. Szeretem, hogy a szüleim, sőt, a nagyszüleim is csak pár utcára laknak tőlem. Szeretem, hogy ha kimegyek a piacra, már jól ismerem a zöldséges bácsit, a sajtos nénit és azt is tudom, mikor lesz kapható friss házi tojás. Hogy a munkahelyemre pár perc alatt beérek a kis kék biciklimmel és azt is szeretem, hogy ha ezután úgy tartja kedvem, eltekerhetek a város melletti kis szőlősbe. Ott 100 éves viskók, fák, bokrok, madarak várnak, vagyis maga a természet csupán egy karnyújtásnyira.
Na, de mi az, ami a kisvárosi lét ellen szól? Hogy a zárt helyeken sokszor észrevétlenül szűkülni kezd a tudat is. Egyre kisebbek a parkok, egyre rövidebbek az utcák, már nincs új arc a tereken. Mindent és mindenkit ismerek, nincs új élmény, kevés az, ami itt van. Elégedetlenül nézem az életterem, elvágyódom a hétköznapokból. Ha ezeket a jeleket veszem észre magamon, akkor tudatosan tenni kezdek ellene. Nincs mese, újra kell indítani, fel kell töltődni. Azt hiszem, ez többünknek ismerős. Ami viszont megmosolyogtat, hogy ilyenkor fura mód az élet is veszi a jeleket, és ha figyelmesek vagyunk, megragadhatjuk a felkínált lehetőségeket.
Snitt. Pittyeg a telefon. Sára az. Mindig örülök, ha ír. Jön a kérdés: lenne-e kedvem vele tartani egy következő Tandem könyvbemutatóra, Eszékre? Gondolkodás nélkül mondok igent, mintha csak erre vártam volna napok óta. Hétfőn indulunk, felvesz. Mosolygok, hiszen minő véletlen… egy harmadszorra is elhalasztott képzés miatt én azon a hétvégén épp Szegeden leszek. Vagyis félúton Eszék felé.
Hétfőn kapkodva pakolok be a már ismerős autóba, és útnak indulunk. Olyan rég utaztam már, pedig úgy szeretek. Ahogy távolodunk az ismerőstől, egyre jobban érzem magam. Aztán megérkeztünk a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ diákotthonába. A szállás új, modern, mindennel felszerelt. A folyosón diákok színes jegyzetei, bátorító üzenetei, amelyek egymásnak szólnak: ügyes vagy, bízz magadban, nem vagy egyedül, veled vagyok! Bárcsak otthon is ez lenne a példa. Csak egy óránk van a könyvbemutatóig, úgyhogy sietnem kell. Anna visz el minket az eszéki Népkör Magyar Kultúregyesület székhelyére. Alig rendezzük el a magunkkal hozott könyveket, máris megérkezik a helyi tévé és rádió. Sárával készítenek interjút, én pedig csak ámulok, mennyire világosan és érthetően fogalmaz meg egy-egy hosszabb és összetettebb gondolatot a feltett kérdésekre. Mindezt spontán és teljes természetességgel. Én kamera előtt mindig rettenetesen izgulok. Anna közben könnyedén fordítja a szót horvátra, s észrevehetően csak úgy áramlanak a női energiák, valami mély tudás.
Érkezik a hallgatóság, nénik, bácsik jönnek és foglalják el a helyüket. Magyarok, de feltűnik, hogy a folyosón horvátul szólnak egymáshoz. Pontosan kezdünk, mint mindig. Kezdetben hárman beszélgetünk a Tandemről, az életről, halálról, majd részleteket olvasunk a szövegekből, és én is egyre komfortosabban érzem magam. Jönnek a kérdések és a saját történetek. Látom az örömöt az idősek szemében, mennyire klassz dolog, hogy itt vagyunk és beszélgetünk! Magyarul. Az ember tényleg társas lény, jól esik az együtt töltött idő, s elégedetten azt érzem, hogy jól sikerült a bemutató is. Mielőtt úgy gondolhatnám, hogy ezzel véget is értek az aznapi teendőink, és elérkeztünk a nap lezárásához, a magyar konzul vacsorára invitál bennünket. Eszéken is kisebbség a magyar, nálunk is, így hamar szóba jön Nagyszalonta lakossága. Hányan vagyunk? Pár mondat után egyre hevesebben magyarázom, hogy az én időmben még 32 vagy 28 fős létszámú volt egy magyar osztály. Legalább négy első és három ötödik indult. Sokan voltunk. S mára már… Kevés a gyerek, kevés az osztály, csak a töredéke maradt a régi nagy számoknak. Összeszorul a szívem, s arra gondolok, mi lesz így velünk?
Másnap Anna iskolalátogatásra invitál bennünket. Az egyetem mellett a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, vagyis a helyi magyar iskolában is tanít. A környékbeli gyerekeknek lehetőségük van itt elvégezni az általános iskolát, középiskolát és a líceumot is – mindezt magyar nyelven. Miközben várjuk Annát, kicsengetnek. Gyerekek lepik el a folyosókat. Vannak itt kicsik, vannak nagyok és vannak még nagyobbak. Szaladgáló gyerekek és olyan kamaszok is, akiket a társaik segítenek a közlekedésben, hiszen kerekesszékben ülnek. Huncutul kacarászók és illedelmesen köszönők. Minden gyermek más és más, viszont egy dolog közös bennük. Mindannyian horvátul szólnak egymáshoz. Az Arany János Elméleti Líceumra gondolok, az Adyra, a Szent Lacira Váradon, és az jut eszembe, mekkora kincs a magyar szó. Megjön a kalauzunk, kezdődik a vezetés. Ahova nézek, kokárda, magyar motívumok, költők, írók, történelmi alakok portréi. Az osztályok mindennel felszereltek, a tanárok és az igazgató is kedvesen fogadnak minket. Elindulunk Anna osztályába, hogy kiossza az órai feladatokat, s amikor benyitunk, megtorpanok. Két lányka ül a teremben. Az osztály kétharmada, mert a fiúcska hiányzik. Megdöbbenve hallgatom, hogy bizony náluk arra is volt már példa, hogy egyetlen gyerekkel indítottak évfolyamot. Kevesen vannak. Elszégyellem magam, és eszembe jut, hogy én tegnap este még a harminc fős évfolyamról panaszkodtam.
Délben indulnom kell, mivel hosszú út vár rám Eszékről Nagyszalontára. Sára még marad, hiszen az Erasmus+ program, amellyel érkezett, egész héten tart. Megkérem, vigyen át a határon, onnan könnyebb lesz visszavonatozni Békéscsabáig. Szeretek vonattal utazni. Egyre jobban. Ekkor van időm gondolkodni, elemezni, tervezni és érezni. Ismerős érzés bukkan fel, a honvágyam. Hiányozni kezdenek a parkok, az utcák és az emberek is. Az ismerősök és a barátok. A néni, akit már ezerszer láttam, bár a nevét még nem tudom. Az iskola és a Csonkatorony. Arra gondolok, hogy jó itthon. Aztán arra is, én mivel tehetném ezt még jobbá…
A horvátországi Új Magyar Képes Újság tudósítását, Molnár Mónika írását az eszéki estről itt olvashatják.
