Ülünk a Léda-ház fehér falai között, itt ezen a végre kulturális térré nemesült helyen, ami egykor polgári otthon volt, aztán békéltető bíróság, majd klub, presszó, hogy aztán évekig az üresség lakjon benne. Most pedig ülünk, mondjuk az Alföld folyóirat estjén, éppen Závada Péter versolvasását hallgatva, esetleg a Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyveiről szóló könyv remek előadóját hallgatva, netán az előadást figyelve Janus Pannoniusról és kora Váradjáról. Közben a kezdet, a harminc Varadinummal ezelőtti tavasz emlékei tolulnak elő, bizony Szilágyi Aladár pár hét rendkívüli szabadságot vehetett ki a napilap kiadójától a szervezési munkákra, hogy aztán májusra tényleg megmozduljon a város.
Mi maradt ebből a városból, ebből a tavaszi megmozdulásból, leltározzuk az emberöltőnyi városidőt. Mondhatni kilóra megvagyunk, tömeg is tud nőni ott, ahol a gagyi terem. Régi dilemma, hogy kell-e a populáris elem az ilyen kínálatba. Nyilván politikus fejjel gondolkodva több értelme mutatkozik annak, hogy a népet felültessék a bulivonatra. Az összkép azt mutatja, hogy a Festum most tényleg felfelé ívelő, erős kezekben a szervezés, egységes a dizájn, a kommunikáció, letisztultabbak a helyszínek, változatosak a témák, vonzó a vendéglista.
A lehangoló az, hogy a kínálat és a kereslet nem igazán ér össze, nagy üres terek tátonganak a kettő között. Hiába a nívós program, ha a tömegigény nem rezonál rá, de még nagyobb baj, hogy nincs már meg a közép. Eltűnt, elköltözött, megosztott, mozdulatlan, vagy csak fáradt és otthon ül, posztol és kommentel arról, hogy bezzeg mi magyarok, bezzeg a mi kultúránk. A mi múltunk. Míg mind el nem múlunk.
A szerk.
A borítókép részlet René Magritte: The Memoirs of a Saint című festményéből.
