Ha akkoriban létezett volna ez a kifejezés, Emma elmondhatta volna az unokáinak, hogy egy időben ő is a rock and roll életforma szerint élt. Amúgy nekik is Emmának kellett őt szólítani, a „mama” megszólítás ellen tiltakozott. De ha valaki netán Emma néninek nevezte, akkor is nemes egyszerűséggel elküldte az illetőt az anyja picsájába. Mintha ezzel is ágálását kívánta volna kifejezni a rohadt idő könyörtelen múlása ellen. Bele akart ragadni örökre a pillanatba. Például onnantól fogva, hogy fölhagyott a színészkedéssel és férjhez ment, nem bukkant föl a színháznak a környékén sem.
Amit nem volt egyszerű megvalósítani, elvégre a színház a város egyik hangsúlyos épülete volt, pár lépésre a történelmi városközponttól, a folyóparti sétányra vezető utcában. A klasszicista épület elég messze esett a pályaudvartól ahhoz, hogy az angol és amerikai bombák ne okozzanak benne kárt, 1956 októberében viszont az események egyik központjának számított – egy forradalom soha nem szűkölködik teátrális jelenetekben, a színészek pedig a harcias szavalatokon túl a Nagy Honvédő Háborúról szóló importdarabokban megtanulták, hogyan kell a fegyvert legalább úgy tartani, mintha használni is tudnák –, így hát amikor a városba bevonult a Vörös Hadsereg alakulata, egyik első cselekedetük az volt, hogy néhány jól irányzott lövéssel a színház körül megmutassák, ki az úr a háznál.
Emma nyugodtan mehetett volna nem csupán a színház környékére, hanem magába az épületbe is. Közepes tehetségű, vidéki színésznőként se hangját, se mozdulatait nem rögzítette bakelitlemez vagy celluloidszalag, nevét egyszer se hozta le a Színházi Élet, egyedül a helyi sajtóban közöltek mértéktartóan lapos kritikát az alakításairól, amihez időnként csatoltak egy-egy műtermi fotót (a színpadi fényképezés még gyerekcipőben járt). Ám mindezek idővel hozzáférhetetlenné váltak. A régi vármegyei lap megszűnt, és bár évfolyamait bekötve őrizték a könyvtárban, aki jót akart magának, nem kérte ki tanulmányozásra. Amelyik számai meg is maradtak itt-ott a lakosság kezei között, azok spájzok polcain vagy fonott kosarak aljában végezték, azzal a célfeladattal, hogy az egér a megsárgult papírra és ne a nehezebben takarítható nyers deszkára szarjon, a piacon vásárolt zöldség és gyümölcs, esetleg az összetört tojás leve pedig szintúgy az újságot kenje össze, ne a kosarat.
Emma visszavonult, a színpadias gesztusokkal azonban továbbra sem szakított. Élete végéig imádta a teátrális jeleneteket, a legapróbb ügyekbe képes volt látványosan belehalni, és a legkisebb dolgokat is föl tudta akkorára fújni, hogy ha a drámairodalom klasszikusai látják, elégedetten csettintettek volna. Legnagyobb alakításait nem a színpadon vitte végbe, hanem odahaza, családja körében, ahol egyetlen szempillantás alatt átment tragikából komikába, majd onnét vissza. Ha kellett, szenvedélyes, érett feleség volt, máskor zsémbes feleség, esetleg szeretetteli, elbűvölő nagymama, avagy rémes anyós. Soha, egyetlen pillanatra nem bírt kiesni a szerepjátszásból, senki, föltehetően ő maga se tudta, melyik az igazi arca. Az is lehet, hogy olyan nem is volt – mielőtt bárkinek megmutathatta volna, gyorsan keresett egy maszkot, ami mögé bújhatott.
Hivatalos titulusa háztartásbeli lett. Ez megint csak váltás volt azután, hogy addigi életében modern és független nőnek tartotta magát, aki fittyet hány a konvenciókra és a külvilág elvárásaira, mi több, gyakran azokkal szemben kezeli a dolgait. Mivel a színészeten kívül tanult szakmája nem volt, vén fejjel pedig esze ágában se volt az iskolapadba visszaülni, leginkább otthon tevékenykedett, ami alatt az értendő, hogy napjában többször is megcsinálta a toalettjét, és többször is újraolvasta a magyar és a világirodalom klasszikusait. Onnantól a férje bírói fizetéséből éltek. Jobbára, merthogy ne unja el teljesen magát, Emma időnként alkalmi munkákat vállalt. Például pártügyekben elfoglalt elvtársak és elvtársnők gyerekeire vigyázott, akiknek szülei némi jóleső pikantériát is láttak abban, hogy egy önként deklasszálódott hajdani színésznőt alkalmaznak dajkaként. Emma különben, ha nem is tudott pedagógiai és pszichológiai értelemben bánni velük, a maga módján szerette a gyerekeket. Ezt ő is meglepetten fedezte föl fia születése után. Messze nem volt az az ősanya típus, tőle például egészen addig szipoghatott egy gyerek taknyos orral, amíg végül meg nem unta és zsebkendőt nem adott neki. Ellenben szerette, hogy olyan kicsik, szerencsétlenek és elesettek, meg hogy nem kell komolynak lenni a társaságukban. Ennek megfelelően szívesen mókázott velük: verseket mondott, énekelt nekik, és arra is tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy egy-egy iskolai ünnepségre fölkészítse őket, hiszen néhány óra alatt beléjük verte Ady Endre A csillagok csillaga vagy Majakovszkij Beszélgetés Lenin elvtárssal című versét, amit aztán a kis delikvens akkora átéléssel, szabályos tagolással és hanglejtéssel adott elő, hogy a büszke szülők meghatódva zsebelhették be feletteseik a tökéletes ideológiai nevelésre vonatkozó dicséretét.
Emma amúgy nem politizált. Színésznő korában se érdekelték az efféle dolgok. Hitlerről és Sztálinról természetesen hallott, de mindössze annyi véleménye volt róluk, hogy bár különféleképpen vágva viselték, attól az még ugyanolyan bajusz. A férje rimánkodva kérte, hogy ezt a nézetét nehogy merészelje akár nyilvánosan, akár a gyerek füle hallatára hangoztatni, amire Emma kacagva legyintett. Ő a művészetet tartotta a föld sójának, és ha annak szó szerint vett művelésétől vissza is vonult, arra törekedett, hogy magát az életet tekintse művészi eszköznek.
Egyetlen egyszer keveredett bele a politikába, történetesen pont akkor, amikor több mint egy évtized után ismét a színház körül járt.
1956 októbere volt, és habár a városban viszonylagos nyugalom honolt – fegyveres összecsapásokra itt nem került sor, a forradalom hevületét egy-egy spontán népgyűlésen kívül leginkább az jelezte, hogy a helyiek megdobálták a szovjet katonai konvojokat, a pályaudvaron pedig fölfestették a vagonokra, hogy RUSZKIK, HAZA! –, minden napra esett említésre méltó esemény. Az emberek folyamatosan az utcán voltak, onnét szedték össze a híreket, és ahol sokan összegyűlnek, előbb-utóbb történik valami. Emma maga se értette, hogyan vihették a lábai a színház felé: leginkább úgy, hogy napi szépítő sétája során belekeveredett egy tüntetésbe, sodródott a tömeggel, aztán egyszer csak ott találta magát az ismerős épület előtt, amelynek homlokzatát akkor még nem lőttek szét a pár napra rá immáron végérvényesen visszatérő szovjetek. Az épület környéke viszont mégse volt Emma számára teljesen ismerős, a színház előtt ugyanis szobor magasodott.
Már ha lehet szobornak nevezni az effélét. A talapzatra az ismeretlen alkotó – akinek nevét érthetetlen, de az is lehet, hogy nagyon is érthető okokból nem közölte a megyei sajtó, a szobor elkészültekor sem – többméteres, bronzból öntött bombát állított, amely érdekes módon nem lefelé mutatott, mintha a művész a becsapódás előtti utolsó pillanatot akarná elkapni, hanem fejjel felfelé, ami egyébiránt a bombának nem kimondottan természetes állapota. Azt is nehéz megmagyarázni, hogy a többtonnás robbanószerkezet eme megformálásával minek kívántak emléket állítani. A várost a háború hónapjaiban az angol és amerikai légierő bombázóin kívül – akik a pályaudvar és környéke földdel egyenlővé tételével kétségkívül a legnagyobb pusztítást végezték – a szovjetek is többször támadták. Még évtizedekkel később is előfordult, hogy szovjet bombákat fordított ki az exkavátor a földből. Erről a szoborról senki meg nem tudta volna mondani, hogy pontosan melyik hadviselő fél bombáját igyekszik megörökíteni, meg nem nevezett alkotója ugyanis a stilizálásra ügyelt, gondosan kerülve a célozgatást. A helyiek viszont rettenetesen utálták, főleg azért, mert noha a szobor – amelynek leleplezési ünnepségétől a hatóságok eltekintettek, egy éjszaka fölállították a kész műtárgyat, és az onnantól ott volt – cinikusan felszabadulási emlékműnek volt elnevezve, a lakosokat a háború pusztításra emlékeztette. Különösen arra a sok szenvedésre, amit a Vörös Hadsereg okozott. Az angolszászoknak ugyanis csupán a bombázógépeit látták, illetve többnyire azt se, legföljebb motorjaik zúgását. A Vörös Hadsereg egységei azonban meg is jelentek a városban. Éppen úgy, mint tizenkét évvel később, amikor a forradalmi hangulatban lévő tömeg azon tanakodott, hogy melyik emlékművet kellene ledönteni, ezt, vagy a pár utcával arrébb lévőt, amely a szovjet hősök emlékműveként volt ismert. Utóbbit azonban betonba öntötték, tehát nehezebb feladatnak ígérkezett, kezdeti önbizalom-növelésnek a bomba likvidálása látszott megfelelőbbnek.
Emma tágra nyílt szemekkel bámulta a jelenséget. Mint arról már volt szó, az elmúlt tucatnyi évben gondosan ügyelt arra, hogy a színháznak a környékére se tegye be a lábát – akár még annak árán is, hogy emiatt időnként hosszas kerülőutakra kényszerült. Most nem is az épületet bámulta, hanem az általa eddig föl nem fedezett csodát, amelynek látványa teljesen leuralta a színház előtti, amúgy nem túlságosan nagy teret. Nézte, csak nézte Emma, izgalmában időnként nyelt egyet, és egyszer csak azon kapta magát, hogy ezt a mondatot ismételgeti, többször is, egymás után:
– Ekkora faszt!
Azt hihetnénk, csupán maga elé motyogta, ám egy színész nem tud motyogni, akkor se, ha kellene. Emma eleve ahhoz szokott hozzá, hogy telezengje a színpadot, időnként azt is túldramatizálva, amit nem kellett. És mert a szűkös és a környező házak visszhangeffektusai révén akusztikailag elég jól teljesítő tér tele volt emberrel, nem véletlen, hogy Emma álmélkodásának számos fültanúja akadt. Sőt, ez a vegyes összetételű tömeg – amely diákokból, munkásokból, lázongó reformértelmiségből állt – szájról szájra adta tovább Emma szavait:
– Ekkora faszt!
Az addigi, a szobor ledöntéséről szóló tanácstalanság egyszerre derűvé formálódott át. Ráadásul Emmát páran fölismerték, és nemcsak a szavait adták tovább, hanem őt magát is, tolták, noszogatták, utat engedtek neki, mígnem egyszerre ott találta magát az emlékmű előtt.
– Művésznő! Szavaljon nekünk! – hallotta innen is, onnan is.
Maga se tudta, hogyan kapaszkodott föl rá, esetleg erős férfikezek segítették, ám a következő pillanatban Emma a talapzaton állt, az égbe mutató bomba mellett, és úgy nézett körbe a téren összeverődött sokaságon, mint annak idején a színpadon, amikor a sötétbe borult nézőteret igyekezett fürkészni, hogy mennyire van telt ház.
– Tényleg jó nagy fasz! De nem kell féltenünk, maga elbánt már nem egy ilyennel, drága művésznő!
Ismerős, enyhén borízű hang üvöltötte ezt a tömegből, alig pár méterre Emmától, aki most kutakodva arrafelé nézett, hátha fölismeri a hang tulajdonosát. Az is az eszébe jutott, hogy az illetőnek nem csupán a hangja lehet számára ismerős, amennyiben olyan dolgokat is tud róla, amelyek a hajdani helyi művészvilágban és burzsoá felsőbb körökben kétségkívül közkézen forogtak, azokon kívül azonban – legalábbis Emma reményei szerint – nem. A sok egyforma svájcisapka és egyenarc között persze nem volt egyszerű bárkit is fölismerni. A borízű bekiabálás nyomán újabb derültség támadt, a tér más pontjáról is elhangoztak célzások Emma múltjára vonatkozóan, úgyhogy mielőtt nagyon más irányba mozdult volna el a dolog, ő inkább szavalni kezdett. Heltai Jenő Vallomás című versét mondta el, pontosan, hiba nélkül, gyönyörűen hangsúlyozva és tagolva. Igazából ebben nem volt semmi meglepő, hiszen Emma odahaza is erőszeretettel szavalt, időnként a saját örömére, időnként azért, hogy fiát és az osztálytársait fölkészítse egy-egy iskolai ünnepségre. Amúgy is szerette Heltait. Több könyvét őrizte, és bőszen tiltakozott ellene, hogy férje a burzsoá múlt bűnös emlékezeteként kidobja őket. Ugyan miért? Heltai élő szerző, most is jelennek meg művei. Emma ráadásul annak idején A tündérlaki lányok és A néma levente című színműveiben is szerepelt.
Mire a vers véget ért, a morajlás elhalt, a sok marcona férfi mind áhítattal hallgatott. Már Emmában se azt a nőt látták, akinek a hegyével fölfelé állított bombáról a férfi nemi szerv jut az eszébe. Különben meg teljesen igaza volt, az emlékmű valóban úgy nézett ki, mint egy erektált farok. Meglehet, a neve elhallgatását kérő szobrász ezzel akart fricskázni a megrendelők felé, akik az általános óvatoskodásban nem mertek arra gondolni se, hogy amit ők látnak, az ténylegesen az is, és nem a békeharcban és az éberségben elrejtegetni kívánt vágyaik gerjesztette képzeletük játszik velük. Az ügy aztán a különféle pecsétek és engedélyek birtokában gördülhetett tovább, a végén a művész csodálkozva vette tudomásul, hogy az elvtársak tényleg egy többméteres péniszt szeretnének a színház előtti térre állítani.
Benedek Szabolcs 1973-ban született Budapesten, egy szolnoki kitérő után most is ott él, prózát ír. |
– Szavaljon még, drága művésznő! – jött a kérés, megint csak borízű hangon, aminek hallatán Emma még inkább szerette volna megpillantani annak tulajdonosát. Közben jólesően vette tudomásul a közhangulat változását. Lám, mekkora erejük lehet a szavaknak és a verseknek! Pedig hát tudvalévő, hogy ez a Heltai-költemény nem tartozik a költészet csúcsai közé. Maga a költője se szánta annak. Az meg Emma leleményességét dicsérte, hogy ebben az egyszeriben kellemetlenné vált szituációban éppen ezt a verset vette elő. (Gondolom, a nyájas olvasó most nyúl is az internet után, hogy megkeresse, miről van szó.) Megszólaltatása pedig külön színészi bravúr: a hajdani kokott szerepet cserél, a másik oldalra helyezi magát, és a kikosarazott férfi bőrébe bújik. Irodalom és annak prezentálása együttesen keltett fenomenális hatást. Emma két pillanat alatt diadalmaskodott, és most ott fürdött a dicsőségben és a bágyadt októberi napsütésben, hajdani viharai színhelyén, a színház előtt.
– Komolyan szeretnék, hogy mondjak még verset?
A kérdésre nem csak a borízű hang ismeretlen gazdája válaszolt, hanem egyszerre több torokból zúgott Emma felé a követeléssé változott kérés:
– Igen, szavaljon még!
– Verset, verseket akarunk hallani!
– Halljuk, halljuk!
Amennyiben Örkény István jelen lett volna az eseményen, könnyen lehet, hogy néhány évvel az ekkor történtek hatására írta volna meg Ballada a költészet hatalmáról című novelláját. Emmával meg az esett meg, ami korábban nem nagyon fordult elő: egészen meghatódott, és azt kérdezte egyáltalán nem tettetett megilletődöttséggel:
– És mit szeretnének, melyik verset mondjam el?
Ilyen kérdést más esetben ostobaság lett volna föltenni, hiszen több ember még többfélét akar, és az ízlések egyeztetése korántsem egyszerű. A tömeg azonban, tudjuk jól, gyorsan egységes masszává formálódik, és ez a pillanat forradalmak idején különösen könnyen előjön. Most is, némi, rövid ideig tartó kavalkádot követően csak kikristályosodott az egyöntetű akarat: a Nemzeti dalt akarták hallani. Igaz, a címet nem irodalmi tisztasággal mondták, hanem úgy, ahogyan mindenki ismeri:
– A Talpra, magyart akarjuk! A Talpra, magyart! szavalja el, művésznő!
– Hát jó – bólintott mosolyogva Emma.
Ám mielőtt Petőfi Sándor forradalmi időkhöz illő klasszikusának első sorai fölhangozhattak volna, kalapos, ballonkabátos férfi ugrott föl a talapzatra, az erekciós bomba elé és Emma mellé. Fejfedőjét mélyen a szemébe húzta, hangját is megváltoztatta kissé, ám Emma így is fölismerte a férjét:
– Elvtársak! Hagyjuk a verseket későbbre, most inkább lássunk munkához! Hiszen ez a szobor még mindig áll! Mire várunk? Nem azért jöttünk ide, hogy ledöntsük és eltávolítsuk végre városunknak ezt a szégyenfoltját?
Ez a pár erőteljes mondat is legalább annyira hatásos volt, mint az előbb Heltai Jenő egyszerre dekadens és hedonista verse. A sokaság fölmorajlott, és megint előkerültek azok a karvastagságúnál is vastagabb kötelek, amelyeket Emma fölbukkanása előtt a bombára akartak akasztani. Az általános hangzavarban a férje karon ragadta Emmát, és ugyanazzal a határozott elszántsággal vitte is a velük immáron nem törődő tömegen keresztül kifelé, a tér szélére. Csak ott, a színészek kvártélyaként szolgáló épület mellett – ahol évekkel korábban Emma számtalanszor volt az előadások utáni, hajnalig tartó ledér vigadalmak központi figurája – fordult a feleségéhez, és anélkül, hogy elengedte volna a karját, ráförmedt:
– Mit képzel, amikor eljön a számonkérés, mit fog mondani?
Ezt a szokásukat, hogy házaspárként továbbra is magázták egymást, nem bírták levetkőzni, bármennyire is a burzsoá hagyományokból eredt. Helyesebben a férje levetkőzte volna, Emma azonban jottányit se engedett belőle. Hiába tett időnként a férj az elvtársiasabb hangulatú tegeződésre kísérletet, a feleség rendületlenül visszamagázta. Az meg mégse vette volna jó néven magát, ha a házasság efféle csendőrpertuba kanyarodik.
Emma tiltakozni akart a férfi erőszakos föllépése ellen, aztán inkább összeszorított szájjal hallgatott. Tudta, hogy fölösleges volna mondania bármit is. A férje tizenkét éve, mióta beköszöntött a szép, új világ, folyamatosan félt. Azt se engedte, hogy ezeknek a napoknak a lelkesedése magával ragadja. Pedig a bírói hivatalban többen a forradalom mellé álltak, Emma férje azonban úgy vélte, a helyzet korántsem ennyire egyszerű. A történelem számtalanszor megmutatta, hogy a nagyhatalmak árnyékában törvényszerűen mi vagyunk a gyöngék. És az az árnyék továbbra is az ország fölé nőtt. Sőt napról napra egyre nagyobb és sötétebb lett. Amit a mámorban úszó, trikolórt lengető tömeg a világért se óhajtott észrevenni.
Emma kihúzta a karját a férfi hóna alól, nem nézett se jobbra, se balra, hanem elindult a térről kifelé, hazafelé. Olyannyira sietett, hogy a férjének szinte futnia kellett utána. A Vallomást pedig Emma soha többé nem szavalta el sehol.
