Kortárs román regényt ajánlok a magyar olvasók figyelmébe, s tudatában vagyok, hogy ötletem szokatlan, de legalábbis annak tűnik. Lévén, hogy a kortárs magyar irodalom tálcán kínálja magát, a szerzők egy része pedig európai kaliberű híresség, adódik a kérdés: mi haszna származhat a magyar olvasónak egy fiatal román szerző felfedezéséből, aki Bukarestben sem túl ismert, annál kevésbé Nagyváradon.
Íme a válasz: nem a szerző, vagy a mű értéke késztet arra, hogy megírjam ezt a recenziót, hanem a törés/szakadás, amit ez a regény jelent. Arra célzok, hogy a román irodalom paraszti irodalom volt, s mais az (remélem, hogy magyar fordításban ez ugyanolyan kategorikusan, nyersen hangzik, mint románul). A Jószerencse malmától a Ionon és A Moromete családon keresztül, egészen a Ioșca-ig (2021-ben megjelent, kiemelkedő regény), a román írók a falu világára, a vidékre, a földet művelőkre koncentráltak. Nem mindannyian, és nem kizárólagosan, de az összbenyomás ez, főleg mivel ezeket a műveket tanították az iskolákban, a közoktatásban. Elég sok magyar haver mondta a szemembe, sör mellett, azigazat: „Mihai, ti, románok, bolondultok a parasztokért. Nálunk ez a szenvedély sokkal visszafogottabb, alacsonyabb hőfokú, ha egyáltalán létezik még”. Tőlük tudtam meg, hogy a közép-európai irodalmak (talán a lengyel kivételével) inkább az urbánus társadalmak feszültségeire összpontosítanak, s kevésbé a falu világára, aminek, bevallom, korábban nem voltam tudatában. Ezek a beszélgetések nagyban befolyásoltak, modhatni meghatározóak voltak: felidéztem a vidéken, egy dél-erdélyi román faluban töltött gyermekkoromat, és rádöbbentem, hogy a házban egyetlen könyv sem volt, eltekintve az Evangélium egy rongyosra olvasott példányától. Természetesen ott voltak még az unokatestvéreim tankönyvei is, de ez volt minden. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy összeállítson egy könyvtárat, ahogy azt a városi emberek tették, legalábbis a tanultabbak. És ezen beszélgetések során ébredtem rá arra a zsákutcára, amibe a román irodalom keveredett, önhibájából: könyveket termel parasztokról, városiaknak. És igen, ugyancsak ezen beszélgetésekből értettem meg, hogy a magyarok, akárcsak más közép-európaiak, iróniával szemlélik a román irodalmat. Legyen bár jóindulatú, az irónia irónia marad. Amikor egy gyerek úgy beszél, mint egy felnőtt, bátorítod, de nem tudod komolyan venni. Egy gyerek, az csak egy gyerek.
Miközben a Teoria apropierii című kötetet olvastam – Bogdan Răileanu írta, a Humanitas kiadónál jelent meg 2019-ben –megérintett egy gondolat. Nem emlékszem, hogy „szólt” pontosan, de tudom, hogy vicces volt, szomorkás, de reménnyel teli: olyan volt, mint egy helyére emelt koporsófödél hangja. Vagy mint amikor először sír fel egy csecsemő a szülőszobában. Vagy mint egy olyasvalakinek az élménye, aki biciklizni tanul. Vagy, mondjuk, eszembe jutott, ahogy Londonban éreztem magam, amikor habozás nélkül közlekedtem a metrón, miközben a fiúk a csapatomból egyik ámulatból a másikba estek. Röviden, azt éreztem, hogy a román irodalom a saját lábára állt, megindult a maga útján, nem kell többé a parasztok cipeljék a hátukon: a regény Velencében játszódik, Robertnek és Alexeinek egész más gondjai vannak, mint a tengerikapálás, a szőlőkötözés, vagy a kévekötés.
De van még valami. Az erdélyi távolságtartás/gyanakvás oka a vallás, pontosabban az ortodox klérus által a román közösségekre gyakorolt óriási hatás. Bogdan Răileanunak van hozzá bátorsága, hogy a regényben leírja fehéren-feketén: „A pap, ez volt az a szó, ami közéjük állt”. Meglehet, nem tűnik nagy dolognak, de döntő pillanat: valaki rátapintott a lényegre. Természetesen a román értelmiség gyenge pontjára, a magyarral, vagy a csehvel szembeni lemaradására célzok az egyéni vallásosságnak, a választásnak, a következmények vállalásának tekintetében. Hogy világos legyen, miről beszélek, megvilágítom egy formájában vicces, tartalmában szomorú példával: a Bukarestben épülő hatalmas székesegyház a Nemzet Megváltása nevet viseli. Más szóval, a 2021-es évben a románok még nem jöttek rá, hogy csak az egyének számára elérhető, de nem a nemzeteknek, vagy más, nyáj jellegű csoportosulásoknak, amilyenek a klánok, a bandák, a csoportok, testvériségek, az egyesületek, a brigádok stb. Erről, a kereszténység, és nem az ateizmus felvállalásában bekövetkezett lemaradásról van szó, erre célzok, amikor gyenge pontról beszélek. És azt gondolom, hogy csak itt válik érdekessé ez a regény a magyar olvasó számára. Leegyszerűsítve, remélem, hogy ez a gondolat fogalmazódik meg benne: „Odanézz, már a románok is kezdenek felzárkózni”.
Van egy harmadik téma is, talán a legnehezebben észrevehető. A nő. Úgy tűnik, hogy a román írók, irodalmi vonatkozásban nem tesznek különbséget a nő és a szép nő között. Lehet, jobbis ez így, mert amikor a szép nő nevű szereplővel dolgoznak, az mindig olyanszerűre sikeredik, mint a végzet asszonya a könnyű francia regényekben. De itt, ebben a regényben Ligia, a szép nő alakjához irodalmi érettséggel nyúlnak, a valószínűségbe bugyolálják, ha mondhatom így. Mivel ő, a szép nő, választhat, s a rossz regényekben ez mindig a kárára válik. Răileanumásképp szövi a szálat… hogy hogyan, azt majd meglátják, ha elolvassák.
Miért használtam nagybetűt a cikk címében, ha a regényé A közeledés elmélete? A személyes elméletem szerint a románok és a magyarok kölcsönös Közeledése szükséges, hogy megmentsük, ami még menthető: mindkét világot, a magyar nyelv világát és a román nyelv világát is elárasztják az anglofón, főleg amerikai kulturális termékek. Románként, úgy érzem magam, mint egy fuldokló: belekapaszkodom tehát abba, aki legközelebb van hozzám, tehát egy magyarba. Ahogy én felfedeztem a magyar írokat, talán nem ártana, ha egy magyar felfedezné a román írókat. Addig, amíg még léteznek! Nem vagyok biztos benne, hogy a következő generáció nem közvetlenül angolul fog írni.
Fordította: Pengő Zoltán
