Az Ignátz-telep alatt kanyargó mellékvágányon rakodásra vár a szerelvény, meglepetésre nem villanymotoros, hanem gőzmozdony pöfög fel újabban, a munkások tátják a szájukat, rég nem láttak vagy soha nem találkoztak gőzmozdonnyal, csak mozivásznon esetleg, a völgyben a fekete ördög számlájára írják a rakodás szokatlan lassúságát, Rafaelnek mindegy, a kormos mozdonyvezető mindegyre kapja a kéztörlő rongyot, lobogtatja, rázza, kis furfang ez, tulajdonképpen integet, Vírusnak integet, hogy értsük, a mosónőnek szólna a rongyrázás, stílszerűbben a kormozás, eredményességére való tekintettel nagyon is kétes ez az olcsó kis céeferes manőver, legalább annyira kétes, mint a kevés hó tisztasága, amire rászáll a mozdonyfüst, a masiniszta kódjele még nem tűnt fel senkinek, hallgatnak a férfiak, s mint egy jó köztéri történetet, körbeállják a hófoltokat, éjfél felé körbehugyozzák a szigetet, majd holdvilágnál hazamennek, pontosabban a barakkokig, ahogy vannak elfeküsznek, orrhegyig húzzák a pokrócot,
Rafael éjszakára megjön, tolat a szemnek is alig észrevehető kaptatón, nagy fekete füstöket nyom a havas ördögének, tűzről szikra pattog, szuszognak, sőt sípolnak a szelepek, néha dudához nyúl Ráfael, rohadj meg, kiabálják a barakk megnyíló ablakán álmosan kihajoló férfiak, rohadj meg, kinek sípolsz feszt, egyem a köcsög fejedet, de Rafael nem hallja, a nyomásmérőkkel van elfoglalva, különben is mit ér a rakodómunkás éjjeli álma, fűrészport, annyit esetleg, hogy a völgyben jár, asszonyt ölelget, belenyúl a fazékba, viszont a mozdonyvezetők súlyosak, rámenősek, dübörgősek, erélyes hangjuk van, ha nem kezdi ki torkukat a rák, és nem köpnek a strekkek mentén nagy vörös foltokat, egyszerűen érthetetlen, mit képesek elművelni pokoli kuckójukban, pedig csak két kezük van, de mégis, amikor a mozdony áll, vastag füstöt ereszt magából, kis gőzök törnek elé mindenféle lukból, szelepeken, forró vizet pisil mínusz harminchat fokban, a rakodók szaladnak megint csak kétes tisztaságú vödrökkel, fognak ki meleg vizet kapcát áztatni, kigőzölögtetni a bendős gumicsizmát, megszokás kérdése, álmukban is tudják, Rafael mikor fog forróvizet csurogtatni, viszont nehéz megérteni a gőz logikáját, nehéz megérteni az életet, elvégre nehéz fejük van a rakodómunkásoknak, mintha Szervátiusz, de nem is ő, hanem görgényüvegcsűri kőfaragók nagyolták volna szálanként,
és nem csak a telep munkásai lassulnak le a rakodással, amikor a placcon meglátják Vírust, hanem a szokásos hármas is lassúbbra veszi – a halastavak lékvágója, a dögkút nyúzója, és a helyi népművészeti szövetkezet taplóbegyűjtője – nem mennek el privát ösvényükön és ösztönük szerint szerre leadott füttyentések nélkül, megállnak, rúdra, baltanyélre, dögszagra támaszkodva várják, mi lesz az eredmény, illúziójuk nincs, megszokták, aligha kapnak többet a mozdonyvezetőnél, Vírus általában nem reagál, pedig ha egyszer is reagálna, hoznának neki fel vadhalat, így nevezik a tenyésztett pisztrángot, de a nő nem foglalkozik ilyesmivel, mert buta és egyáltalán nem magának való, noha a lékvágó esélyét még ne temessük, tudni lehet, a pisztráng mindösszesen fedő ürügy, ha úgy alakulna, másról van szó, olyasmiről, ami a havason távolról sem feltűnő, ahol kevés van nőből, majdnemhogy alig, férfi pedig bőven, majdnemhogy több mint fából, feltéve, ha szálára vesszük, ha derekas és csenevész bükkökről beszélünk, valahányan salopétában töltik el az életüket, és valamilyen halvány mozikra emlékeznek, mondják, hogy King-Kong, és Tarzán, vasárnap délután a hóban megküzdenek, mert időközben Pardalián is szóba kerül, küzdhetnékjük támad, amíg megunják, nem beszélve arról, hogy jönnek a hétfők, a fejtisztító kemény és csákányszínű hétköznapok,
középút nincs, ezek a férfiak vagy kövérek, zsírosak és mosdatlanok, és sok szuvas foguk van, egyszerre minden és olyannyira, hogy a gombok minden ingről lepattannak, mindenkinél nyitva az elő,és beszélni kezdnek mind selypítenek, ha indulatosak, fogukba akad az ajkuk, Rafael eleje is nyitva, mutogatja megpörkölődött köldökszőrét, a rakodók nyaka lila és eres, arcuk megfejthetetlen a borostától, a sovány ember pedig csontsovány, mint a vörösre száradó bükkgallyak, ha rálépnek nem roppan ketté, még a redves sem roppan, mint a zsírosak alatt, a soványak általában tiszták és kevésbé borostásak, mintha ismeretlen, legalábbis íratlan törvény diktálná így, Dudás néni eléggé dugja valamennyit, nem az enyémet dugom a belükbe, mondja, a Romsilva számlájára merít nekik kétszer is az inox-szal, így mondják a meregetőnek, Dudás anyu kérek még egy inox-szal, tartják a kasztront, beleszippantanak a levegőbe, anyu, halbűz van, mondják,
a lékvágó, a taplógyűjtő, és a dögnyúzó is szívesen előgyeleg a ház körül, aminek neve mosóház, spalatorie mondva két nyelven, Vírus nem hallja a matatást, mert az ipari mosógép elkezdi a dübörgést már a reggeli órákban, később elindul meghatározatlan szakaszon a mosóház sakktáblás platóján, ilyenkor Vírus füttyent a rakodóknak, mennek készségesen, visszaállítják a mosógépet, aztán nézik az asszonyt, ha volna még valami, ő pedig rutinosan kezeli a légüres teret, azt mondja, tűnés, ilyenkor a rakodók lenézik róla a zöld gumicsizmát, a zöld gumikötényt, a dupla varrásos vászon nadrágot, lehúzzák a szemükkel Vírus megint csak gumifejkendőjét, kibontják a haját, gombolnának lefelé, ezt a mozdulatot viszont Vírus jól ismeri, tudja, viszonylag barátságos, egyáltalán nem agresszív mozdulatokat prezentálnak, ekkor szólja ki a száján, hogy tűnés, csak a lékvágónak nem mond ilyent, a lékvágó nem húz el mindjárt megalázottan, nyüszítve, mint az Ignátz-telepiek, szépen beadja az ablakon a szennyest, ő nem gombolna lefelé mindjárt,
hármuknak, mármint Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak van valamilyen titkuk, lehet, azt a tudást, bölcsességet hozzávarrt belső-zsebben hordják, vagy attól dagad fel a férfikebel, nem is az ing alá bebújó széltől, kétségtelenül jól eladják magukat Dudás néninél, akinek a lékvágó a tavakról halat is hoz fel, és miután elmennek a telepesek, beülnek a kantinba, fognak egy-egy kasztront, kapnak levest, 2×1 inox-szal, második fogást melléje, azt már kínai porcelánban, legutóbb krumplifőzeléket, a tetején meghűlt, színét váltott fasírttal, az ölükbe ültetik Dudás nénit, rövid időre és felváltva, cirógatják, csókolgatják az asszony fülcimpáját, a lékvágónak kevésbé szagos a lehelete, ám annál cirkalmasabban érdekes bizsergető technikája van, amikor belehajol Dudás néni nyakába és a szóban forgó fülcimpája körül ténykedik, mondja a lékvágó, né, Dudás néninek arany fülbevalója van, igen, hagyja rá az asszony, de kötelezően hozzáteszi, az ékszerek Radautból vannak, a férje hozta a zsidótól, mennek is a hátsó kijáraton, a lékvágó vállára veszi a rudat, a taplóbegyűjtő fogja hosszú nyelű szekercéjét, meg a fényesre sikált taplóbökőt, a dögnyúzó a nyaka köré tekeri a tetemet felfüggesztő kötelet, pedig megparancsolta neki Dudás néni, hagyja a nyavalyába, mert rém büdös, szóval lábuk alá veszik az utat, ráállnak az ösvényükre, feljebb a mosóháznál úgy tesznek, mint akik megpihennek,
a lékvágó nagyobb levegőt ereszt a mozdonynál, jó a szelepje, feltéve, ha ilyenkor megjelenik Vírus, ha megjelenik egy nagy Té-vel, és kék alapon piros szívvel ellátott ájlávéju-s kínai pulóvert terít a feltörlőre, majd felüti a hóba, úgy áll a kézi dolog mint egy letakart ortodox szentháromság, a troita két nyelven mondva, és, kétségtelen, Vírus a lépcsőn megmutatja Ignátz-telepnek, miről szól a történet, az veszi a lapot, akinél van sütnivaló, gondolja Vírus, kérem szépen, őrjöngenek a rakodók, írja a jelentésbe a kiküldött revizor, aztán meggondolva magát összetépi a papírost, nem lesz leépítés, hírlik a telepen, viszont a büfét nem engedélyezik, úgyhogy ezután is Dudás néni méri a feleseket, Rafael mozdonyvezető hordja fel az italt, a demizsont nem kell visszavinni, egész raktárral van a telepen freccsentett demizsonból, a férfiak körbeállják a hófoltokat, hallgatnak nagyokat, számba veszik, mennyivel hízott a linóleumvászon fordított színén levő saját rubrikájuk, mert saját rubrikájuk van a rakodóknak, Dudás néni nyitja és zárja, Dudás néni okvetlen jegyez és okvetlen töröl, majd, ha ideje engedi, elvégzi egy özönvíz előtti kalkulátor txt-s programján a könyvelést, állandóan figyelmeztet, táxálok, fiuk, táxálok, amikor bért fizet a vállalat csakugyan taxál, ott ül a kasszásnő mellett, vonalzót húzogat a rubrikán lefelé, a kifizetett kontókat besöpri mindegyre egy Dacia feliratú, erősen minőségi tasakba, ami leelőzi a legendás Tohan-gumicsizma tartósságát, aztán elmegy krumplilevest főzni füstölt csonttal nekik,
né, a rohadékok, mondják az Ignác-telepen, ha látják a három horgas embert egymás után baktatni, egy kaptafáról jött le mind a három, tartják a telepiek, nevük szerint Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, utóbbit az élet hangsúlyosan kiemeli az ordenáréságból, nem mintha a többieknél valamivel több lenne , mindösszesen magasabb, de az is kellőképpen felkelti a telepi barakklakók figyelmét, hogy mindig elől halad, a hosszú vállán fekvő rúd még inkább nyújt rajta, caplatnak fel majd le a vízmosáson, nagyon is tartva a tisztes távolságot, mert a jégvágó csákány nem játék, acélból formázott v-betűt utánoz, úgy kalapálják ki a völgyben lakatosoknak mondott hideg kovácsok, a villa egyik szárát melegen meghajtják, lesz belőle szigonyszerű lékvágó, videával ellátva, amit a Gáspár nevű férfi nagy lélegzettel, szorosra zárt szemmel kezel, mert előfordult, hogy retinaleválással vitték le a völgybe, pattanó videa a lékvágó bal szemét találta el, amelyikkel Vírusnak szokott kacsintgatni, hangoztatják az Ignátz-telepen, de ez csak duma, tartja Menyhárt és Boldizsár, mert a lékvágó egyáltalán nem szokott kacsintgatni, legalábbis nem észleltek ilyesmit, az erdőben teljesen értelmetlen, mondják,
jesszusom, kap a szájához Vírus, nem tudja, mi legyen, kiáltson segítségért a csákányos rakodómunkásoknak, mert azok jönnek, mint a szélvész, vagy hagyja, hogy előbb kigyúlt arcát hűtse le a huzat, majd csak elmúlik a kép, mert ilyet az ember álmában sem, gondolja Vírus, tulajdonképpen nem is rossz kép, hanem szokatlan, annyira szokatlan, hogy már szép a férfi szeme hideg gyémánt-szürkén, nem is hideg gyémánt-szürkén szürkén, hanem jeges acélkéken, miután az ércet vízben megedzik, serceg a férfi szeme, süt a Gáspár tekintete, mindent átfúróan lobog, talán még a tordai cementből öntött betonfalat is átviszi, a zöld olajjal lekent vasszekrényt, amiben Vírus fehérneműt tart, a szó szoros értelmében patyolat fehérneműt, csak a melltartói viselnek terepszínt, lehet, hadi ellátmányból való cuccokról beszélünk, a nyári melegekre való tekintettel, szóval perzsel ez a perverz tekintetű lékvágó, új szemem van, mondja Vírusnak, Rafael ügyeskedi a telep egyetlen satuján félkilós kalapáccsal, előbb szétnyitja a lékvágó szemgödrét, belevilágít egy öngyújtóval, most egy kis hidegérzet következne, újságolja, megcsípi a rögöt egy markos tűzfogóval, mert hasadt ujjbeggyel ilyesmit elképzelhetetlen, szépen becsúsztatja helyére a videát, amit a völgyben adtak át neki az orvosok az ő kifejezett kérésére, értem, tér magához Vírus, rágott hang jön fel a mosónő torkából, mint amikor farkasoktól rángatott őzsuta bőg, de ezek a hangok szódától mart, gőztől párolt hangfoszlányok, adjam át, mondja a lékvágó, adjad át, mondja Vírus, az bead az ablakon 2 db. flanelinget, 1 db. Puma-trikót, 4 db. Póló típusú izominget, mindösszesen 1 db. alsógatyát, vasárnap délután értük jövök, mondja a lékvágó, hátuk mögött magából kikelve ordít a villanyos, hé, köcsög, tudomásom szerint gatyáról nincs szó,
gatya, terjed szét a telepen, mint a nátha, hogy a lékvágó és Vírus, nahát, a végére fogunk járni, ígérik a rakodók, az üzemmérnök állandóan uzsukál, gyorsabban, emberek, pedig mínusz nyolcra felkapaszkodott csúcsidőben szakad róluk a verejték, magukhoz ölelik a méterfát, adogatják kézről kézre a lépcsősre alakított rámpán, érdekes, majdnemhogy kellemes, legalábbis hűvösen kellemes ez az ölelés, élénk, erdő mélyi mohaillat, majdnemhogy selymes érzés lágyéktájon, de ha nem is selymes, akkor hűvös tapintás, amíg végül jéghideg, úgyszólván sütően jeges ölelés, úgy puffan a méterfa, mint a szarvasmarha bordája, ha villanyéllel döngetik, csak mínusz harminc fölött szól ércesen, és meghasad magától, nem tudni, mire gondol ilyenkor a rakodó, talán semmire, ha pedig semmire, akkor éppen jó, gondolni valamire este kell, orrig húzni a pokrócot, látni a mozdony szikráját, ha pedig az égen áthúzó repülő kondenzcsíkját is látni lehet, akkor hajnal van, lefelé a pokróccal, felkelés, könnyen megy, és az ember még mindig nem gondolt eleget az asszonyra, így aztán a völgy felé tekinteni sem érdemes, így megy ez a havason, ki tudja, hol megyen így még,
híreket hallgatni sem érdemes, pedig volna rádió, kiváló, minőségi temesvári készülék, amelyen mindösszesen két lokális adó fogható, két állomás közt pedig a rakodók nem tudják kicsavarni magukat a BBC-ig, a luxemburgi zenékig, s így tovább, nincs is igény rá, már nehogy, meteorológiai jelentésre sincs igény, mert nem az hogy hazudnak, esetleg csak véletlenül találják el, hanem a hollók mindennél pontosabbak, ráérzően viselkednek, alacsonyan szállnak, ha olvadás következik, általában olyankor, amikor a völgyben már híre-hamva sincs a tőzikének, pedig Vírus nagyon szereti a tőzikéket, egész csokorral kap Rafaeltől, a masiniszta a völgyből hozza fel, két szál méterfát leereszt a hátsó platóról a faluvégieknek, azok pedig akármennyi tőzikét szednének érte, a lékvágó ferdén nézi a mosóház sok-sok tőzikéjét, indulnom kell, mondja, fel kell emelni a zsilipeket, a fölös víz átzúdul a Fekete-kecskék patakjába, innen kezdődik a tavaszi időszámítás, a plébános vízátömléskor szokott feljönni a barakkokhoz házat szentelni, jön az ortodox pópa is, belógatja a szakállát valamelyik nyílászárón, a bazsalikommal, a bazsalikommal kiadósan spriccel, mintha a barakk bűnfészek lenne vagy mi, a cechet, mármint a pálinkát és a pecsenyét Dudás néni önzetlenül állja, bor nincs, igaz, csak az ortodoxok megvendégelését tekinti hivatalosnak, előbbit nem tudja elszámolni a Romsilva vezetőségével, hiába mondja, hogy egyenlőség,
és a lékvágó a külső tónál mozog, ha nem a hullámzó visz teszi vele, mert ha ráhajol a tóra, szépen ringatja a víz, délutánra pedig megnő az árnyék, a lékvágó majdnem egészen áthasal a külső tó vizén, vasárnap délután pedig nem szokott árnyék lenni, a vasárnapot teljes egészében nap süti, az árnyék valamikor hétfő délután fél háromkor jelentkezik, Vírus is látja, olyankor nyugodt és boldog az ő szíve, amikor a sakktáblán úgy hozza a lépés, hogy ránéz a tóra, a gyér fák közötti víztükrön látja lebegni a hármak közül Gáspárt, a nyomvezetőt, az ösvényverőt, a lékvágót, látja miközben tasakba nyúl a szódás kanállal, hogy kávét tegyen a kotyogóba, szóval hogy a tó, mint a lékvágó szeme, kék, kemény, tiszta, ha úgy van, annyira feszült, hogy kész kiszökni a helyéből, hogy tűzfogójával jöjjön Rafael masiniszta,
nem tudja senki, mi van, hogy a lékvágó csakugyan átfeküdt a tavon, vagy csak az árnyéka játssza túl magát, nem mondok semmit, válaszolja sokat sejtetően ez ügyben kérdezett Elemér, Jehova tanúja, mert kinek, ha nem Elemérnek kellene megmagyaráznia ezt a biblikusan furcsa jelenséget, a rakodókat ezenközben üti meg a guta, mert látják Vírust nagyon beindulva, töröl és töröl a Té-vel, pedig tudni való, hogy az ájlóvéju-s blúz nem issza fel a vizet, mert kínai műszálas, vérmesen marad az ő szeme, mint a vadcseresznyefák törzse érés idején, ha medve a karmaival ölelgeti, később zavaros lesz Vírus tekintete, úgy látják a rakodók, ahogyan a szélvédőt záporkor, a vizet terelgetni lehet, de felitatni soha, mert a mosónő könnycsatornája erősen kitágul, akárcsak Rafael mozdonyának valamennyi szelepe, hol gőzt, hol cseppfolyóst ereszt,
Dudás néni eközben sunyin kártyából osztja a lapokat, csinálmányoz, hogy őszire kinek milyenre váltson a szeme, kékre, szürkére, szilánkosra, kiköpött kökényre, esetleg betegesen vizenyősre
Lokodi Imre (1960, Nyárádremete) író, újságíró, az Erdélyi Magyar Televízió műsorvezetője. Romániai és magyarországi irodalmi lapokban publikál. Legutóbbi kötete: Ölelni galagonyát (2023, Magyar Napló Kiadó).
