Amikor ezeket a sorokat írom, három hónap telt el Ioan Moldovan halála óta*. Nehéz kimondani ezt a szót, halál, főleg ha az ember harmincöt évet töltött el egykori barátja mellett a Familia szerkesztőségében, családi rendezvényeken, hazai és külföldi fesztiválokon, mint ahogyan mi. A verseiben is voltak ránk, a mieinkre történő utalások. Úgy érzed, hogy szó szerint szakad meg a szíved egy ilyen barát elvesztésekor. Ürességet hagy a szívünkben, szorongást, tehetetlenséget… Ezért nem tudom az élete utolsó, a Limes kiadónál Ma (Azi) címmel megjelent könyvét (lesznek még posztumusz kötetek) fikcióként felfogni.
Az utóbbi időszakban sok minden történt az országban, választási zűrzavar, politikai válság, bolondságok, ilyenkor mintha hiányozna azon barátaimnak a véleménye, akik józan ítélőképességében feltétel nélkül megbíztam. Ion sokkal megértőbb volt a világgal, a történésekkel szemben, mint én, nem reagált vehemensen, elfogadta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Amikor igazságtalanság érte, türelmesen kivárta a dolgok jobbrafordulását.
Ő minden könyvemről recenziót írt, én az övéi közül csak egyről. Ha most erre gondolok, nem találok más választ, mint azt, hogy nem tudtam elszakadni az írásaitól. Kutattam, mint egy bányában, hogy minél több kincset hozzak fel magamnak.
Remek költői világlátása volt, míg az enyém sokkal számonkérőbb és kritikusabb. Mindig el szerettem volna jutni és ott kutakodni, azokon a helyeken, ahol ő a verseit megtalálta, hogy belülről láthassam a „késes és poharas” felépítésüket. Moldovan egyike azon költőknek, aki a legjelentéktelenebb valóságokból rakja össze azt a virtuális képet, ami egybegyűjti az emberi mélységeket. Létrehozott egy költői fogalmat, a mainimic-et, a majdnemsemmit. De mi is az a majdnemsemmi? A majdnemsemmi az anódium, a jelentéktelen részlet, az unalom gerjesztője? A legtöbben azt mondták, hogy igen, és így lett loan Moldovan az ő költőjük is. Én a költészetével kapcsolatosan, megpróbálnám másként értelmezni ezt a fogalmat. A majdnemsemmi lehetne az az általa felfedezett szintaxis, amely összegyűjt mindent, amit érzékelünk. Nem érzékeljük az ürességet vagy az űrt, ezek egyfajta semmik, mégis van bennük valami, ami összeköt, kitölt, valami több, nélkülözhetetlenül több. Talán ez a majdnemsemmi maga a költészet, és nem a kicsi, a kevés jellemzi Ion majdnemsemmijét.
Azt hiszem, az összes könyvének címe lehetne a Ma. Vagy az összes verseskötetének, mert a költészetben nincs múlt, minden most történik, az írás vagy olvasás pillanatában. Akár nosztalgiáról, akár melankóliáról beszélünk, nála ezek nem lelkiállapotok, hanem a szeretetteljes azonosulás módja olyan dolgokkal vagy lényekkel, amelyek a fejünkben léteznek, de amelyeket más módon nem tudunk megérinteni.
A Ma című kötetben egy másik felfedezést hoz, a majdnemmindent. A halállal nincs mindennek vége, csak a majdnemmindennek, nem felejtünk el mindent az élet kalandjaiból, csak majdnemmindent. Van még valami, ami nem hal meg, és ugyanebben a szintaxisban áll a költő, gyakorolva a szorongás nélküli várakozást, a halasztást, a leválást, elmúlást, de minden eszközzel, akár vehemenciával is, szembeszállva a közönséges, hétköznapi halállal.
„Nézem: a novemberi felhők / Beszélgetnek / Hol fenn az ég alatt / Hol lent a folyó túlfűtött vizén / A lakónegyed harangjai teljesítik kötelességüket a haza és a halál felé / Egy metempszichózisos szónoklatban / Én is a várólistán vagyok / De elhalasztom magam.” (O plimbare, Egy séta). Mintegy megduplázódva, nézi és figyeli magát, hallgat, elmélkedik, ellenáll. A világ bacoviánus szimbólumokból áll össze, mint ez a șipot (csobogó) című rész: „mondanám, hogy elég jól esik az eső / de nincs kinek mondanom / csak motyogok magamban a felhő alatt // az eső csobogása jó / a hallásom sebekkel tele / és zúgással // és nincs kinek mondjam / csak motyogok magamban / botladozva / az ásványtáblák alatt”. Egy önmagával való beszélgetés, ahol a hallás átveszi a látás szerepét, ahol semmi sincs jó állapotban, csak morgás, sebek, zúgás, botlások, cserepek, fent – a felhők, amelyek újra és újra visszatérnek más versekben is, és az eső csobogása az egyetlen vigasz, a nyomás az ásványlemezek alatt. Az élőlények, növények, virágok, melyek körülveszik, mind aprók, ahogyan a darazsak, bogarak, méhek, verebek, szarkák, pitypangok. Mintha elvékonyodnának a dolgok, és csak az ökör ballag a maga szótlanságában, és az ásványok közül a só, hogy mégis súlyt adjank a szónak.
A rím kibontakozásáig a leválásnak sok jele van lon könyvében, a szó jó s rossz fölé emelkedő felszabadulásáig, ahol a mag titokzatossága csábító, de hozzáférhetetlen. A tu vrei (akarod) című versben is létezik ez a párbeszéd, ezúttal a költővel, akit arra biztat, hogy ne fejezze be a versét. „Rímekbe szednéd a pitypangot? / De ez a türelem netovábbja / az utazó pitypang részéről / az égbolton át, mely sűrűségében / arany darazsakkal csalogat csupán/ sós örvényt formálva / a magok olyanok, mint a pontok, melyek / rejtett értelmet adnak az égi nyelvnek. // Ezért nem jó rímeket faragni- / Jobb, ha mindig makacsul hallgatsz // vagy legalábbis úgy beszélsz, mintha // pitypang lennél most / az öngyilkos darazsak örvényében – / távol a szelídségtől és a kegyetlenségtől!”
Az elmúlás jelei mindenütt ott vannak, „a nagyagytól a kisagyig”, de az itteni Olümposztól a másikig, a megszokott érme és csónak szimbolisztikájával. „A só mindig régről való / Az ökör a nyelven, régi, ahogy az előbb mondtam / Épp találtam egy érmét, és nem tudom / Hogy jó-e vagy rossz / Ha fizetni kell vele az itteni / és az ottani Oliümposz határán / … / Mégis, ahogy ülsz a csónakodban / Ne hagyd abba az imát / Hogy az érme jó legyen / Hogy átmehess / Hogy ne kelljen mellébeszélj”.
Volna még pár olyan menedékhely, mint az álom, a játékok, a veszekedések a „Dea Exacta”-val, egy olyan út elfogadása, amit ismersz, érzel, szorongás nélkül elfogadsz, mintha természetes lenne, a lehetségesbe való belépés („Egykori napjaim jó rostja elvékonyodott, helyenként elszakadt”) és a vég között, amelynek ellenáll, mert az a test elleni agresszió („A halál vagy egy frusztrált motoros, vagy egy szexőrült – erőszakos, vad”).
Sok mondanivaló volna még, hogy egy másik könyvének címét idézzem. Ami megdöbbentő ebben az azonnali halasztásban megírt könyvben, az az intenzitása, mert loan Moldovan, a költő, nem győzhető le, mi több, ő maga lesz és marad is a győztes örökké.
*Ioan Moldovan költő, esszéíró, a nagyváradi Familia folyóirat korábbi főszerkesztője, lapigazgatója 2024. Szeptember 7-én hunyt el. Utolsó, Azi (Ma) című kötetét éppen egy esztendeje mutatták be.
Kemenes Henriette fordítása
