A szomszédban lakik Árpi, 50-es éveinek a végén járhat, nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy a ház lassan a fejére omlik, és csak egy féllábú macskája van már. Talán el is várta, hogy mi, kicsik is Árpinak szólítsuk. És az is meglehet, hogy azóta fel sem ismer minket, mert a szesz így marja szét lassan a tudatot; vagy szimplán a magányba zakkanhatott bele. Sokszor ráköszönök az utcán, és ő azt mondja, Jó napot vagy Tiszteletem. Meg a múltkor jó pár töltelék szármát is a kezébe nyomtam, hogy ő is tudja, a Jézuska megszületett, és úgy nézett rám, mintha most költöztem volna a szomszédba. Amit viszont imádok benne, hogy megköszöni. Csillognak a szemei, nem szégyelli a nyomort, amit egyedül visz tovább. Mindig a Paff, a bűvös sárkányt dalolta nekünk, meg kicsúfolta a Trei culori cunosc pe lume-t is, mintha mi tudtuk volna, mi az, aztán meg úgy nevetett, mint valami elmebeteg, már akkor sem voltak fogai, és ezért megijedtünk tőle. Szegényt ott hagytuk. Most már tudom, be lehetett rúgva akkor is. Az apja is rendes ember volt. Ketten laktak a házban, de már vagy 10 éve annak, hogy meghalt. Azt se tudom, voltunk-e a temetésen, vagy hogy volt-e egyáltalán temetés, mert mégis miből lett volna? Sok gyerekkori csíny kötődik a romhoz meg hozzájuk, mert mi tőlük loptunk virágot minden tavasszal, és amíg élt az apa, sokszor figyeltük meg, mikor mennek el otthonról, és csak úgy bementünk hozzájuk szétnézni a sok pornó- meg divatmagazin között, amit ők valószínűleg gyújtósnak használtak, mi meg párat még haza is vittünk belőlük, hogy később a szülők találják meg, és nem árultuk el, honnan vannak. Mert mi ilyen merészek voltunk. Meg mert akkor azt hittük, gazdagok vagy gyűjtögetők. Tévedtünk: azt hittük, viccből járta esernyőnek támaszkodva a falut az öreg, hogy mi lássuk, és kuncogjunk rajta. És közben minden cigicsikket felszedett a járdáról, meg már évek óta lejárt bolti kalácsot tartottak a szekrény tetején. De még ennek ellenére is ők voltak a kedvenceink. Másokhoz is osontunk be, de kizavartak, mert A mi házunk nem múzeum. Sehol sem éreztük ezt a túlvilágit, amit Árpiéknál, sem pedig azt az adrenalint, hogy egy gyagyás férfi részegen fusson utánunk, és közben olyan hangokat adjon ki magából, mint a szörnyetegek. Sajátjaikként szerettek minket, és mi is őket. Ha másvalaki lennék, irigykednék magunkra, hiányolnám Árpit és az apját a gyerekkoromból. És szerintem, ha a mi utcánknak feladata van, az az, hogy Árpit egyben otthon tudja, ameddig csak lehet. Legalább ennyi. Hazavigye, ágyba fektesse és betakarja a közel százéves dunyhával, amikor az egyik hűvös éjjelen majd megint a gödörbe borul a biciklivel. És aztán hagyja, hogy másnap ebből az egészből semmire se emlékezzen.
A 2023. évi Kortárs hangon irodalmi páyázaton az Újvárad folyóirat lapdíjában részesült írás.
