Ősz volt. A hajnali köd lágyan elült a völgyekben. Az álmosan nyújtózkodó napfény halványsárga színe csiklandozta a zúzmarás faleveleket. Lassan megmozdult a lombkorona, amely felkavarta a tejszerű képződményt. A szél némán járta be a tájat, s csak az ide-oda lengő búzatábla ringása jelezte útját. A sehonnan jövő, semmi felé tartó sáros földút tócsáin vékony jégréteg képződött. Fehér, pókhálószerű levegőcsíkok beszőtték a köveket. A megfagyott tehénpatanyomok jelezték, hogy ez az egyetlen út, amely összeköti a falut a legelővel. Amint a nap felkapaszkodott a domboldalon, oszolni kezdett a köd, s a távolban előtűntek a házak körvonalai. S a távolban a templomtorony teteje is megvillant a fényben. Az álmos kutyák rekedten vakkantottak, s a kakasok is csak elvétve köszöntötték a reggelt.
A házak között fekete lódenkabátos férfi alakja rajzolódott ki. Vállait kissé előretolta. A falióra ingájának ritmusához hasonló ütemben lépett. Tekintetét a földre szegezte. Időnként megállt, kitekintett kalapjának karimája alól, mintha egy célpontot keresne, majd továbbindult.
Kétszintes, méregzöld típusépület körvonalazódott előtte. Az osztrák–magyar monarchia idején épített állomás volt. A vakolat helyenként lehullt a homlokzatról. Az ablakkeretek is megkoptak. Az egyik ablakon halványsárga fény szűrődött ki. Két ablakszem között helységnévtábla rozsdállott. Egyes betűk hiányoztak. A tábla felé görnyedt lámpatest világította meg a két vágányból álló pályaudvart. A peron betonlapjai elkoptak. Egy kovácsoltvas tartón lógó vasúti óra mutatói rég nem járták körbe a lapot.
A lódenkabátos megállt előtte. Közömbösen ránézett, majd végigpásztázta az épületet, megigazította gallérját, kalapját, és leült a padra, majd elbóbiskolt.
Egyszer csak egy éhes kóbor kutya került elő valahonnan. A körletét jól ismerő járőrként pásztázta végig a környéket, majd ennivaló hiányában egy farakás mögé feküdt. Ugatni sem volt ereje, csak a farkát csóválta. A jégropogásra lett figyelmes. A közeledő lépések zaja reménykeltő volt: valakinek csak akad eldobnivaló ennivalója.
Egy nő volt. Kendőt viselt, ballonkabátot, s vastag harisnyát. Táskáját magához szorítva kerülgette az úton levő pocsolyákat. Nem mindig sikerült. A peronhoz érve a betonlap oldalán lehúzta mindkét cipő talpáról a sarat. Megfordult. Megtorpant. Észrevette a padon ülő férfit. Megigazította kendőjét, kabátja gallérját, majd hozzászólt:
– Leülhetek? – kérdezte suttogva.
Nem kapott választ.
– Szabad a hely? – próbálkozott újból erélyesebb hangon.
A lódenkabát összerándult. A kalap alól álmos szempár tekintett rá közömbösen.
– Csak tessék… – mondta a férfi, s egy kicsit összébb húzódott, majd áthatóan végigpásztázta a nőt.
Kerülték egymás tekintetét. Aztán hirtelen egymás szemébe néztek. A nő ajkai enyhén felfelé ívelődtek, a férfi felpöccintette kalapját.
– Hova utazik? – kérdezte a nő.
– Valahova…
– Én is.
– Jó.
A nő megigazította kabátját.
– Jön a vonat?
– Jön – válaszolta a férfi, akár egy vasúti tájékoztató iroda unott alkalmazottja.
– Honnan? – kíváncsiskodott tovább a nő.
– Onnan… – mutatott az egyik irányba a férfi.
– Én úgy tudtam, hogy a másik irányból kell érkezzen – intett a nő.
– Lehet…
A férfi maga elé tekintett. Közömbösnek látszott, de szeme sarkából a nőt figyelte.
– Honnan érkezett?
– Én? A faluból.
– És ön?
– Szintén…
Ez meglepte a férfit. Letűrte kabátjának gallérját és kalapját is hátracsúsztatta. Az arcára villanó fény az életbarázdákon bukdácsolt. Szeme mélykék volt, érdeklődő. Az alig néhány perccel ezelőtti álmos tekintet pillanatok alatt eltűnt.
– Merre utazna? – szegezte ismét kérdését a nőnek.
– Nem tudom…
– Miért? Ilyent még nem hallottam.
– Van ez így. Megszűnt az állásom.
– Szomorú, de való… ma már divat – nyugtázta a férfi, majd felhúzta kabátja gallérját.
A ködoszlató reggeli szél megmozgatta az épület melletti szőlős leveleit. Egészségesen duzzadó szemekből álló gerezdek húzták le a venyigét. Még nem csípte meg a dér, de már megérett a szüretre. A férfi felállt, nyújtózkodott, majd az indákkal benőtt állványig sétált, és leszakított egy érettebb szemet az egyik gerezdről.
– Valamikor a szőlőtermesztésből élt a falu nagy része… – jelentette ki keserűen, közömbösen, mintha csak úgy magának mondta volna, majd visszatért a padra a nő mellé, aki kérdés nélkül folytatta.
– Tanítónő vagyok… megszűnt az osztály. Tíz évvel ezelőtt, amikor idejöttem, teljes létszámmal működtettük a magyar tannyelvű osztályt. Aztán egyre kevesebb gyereket írattak be. Összevontuk az osztályokat. Az idén már nincs szükség rám… Pedig szerettem itt – mondta a nő, majd a távolba futó sínek irányába nézett. Mennem kell!
– Akkor sorstársak vagyunk – állapította meg a férfi, s bátorításként megfogta a nő karját.
– Én voltam a mezőgazdasági társulás vezetője. Az itt termesztett szőlőből készült bor messze földre eljutott. Ma a szőlősből kiszáradt, gazos bokorrengeteg maradt. Nincs, aki megdolgozza a földeket. Nem kell a szakember. Mennem kell!
– Hova? – kérdezte most már érdeklődően a nő.
– Amerre ön.
– Sehova – válaszolták szinte egyszerre, majd mintha valamilyen rossz dolgot követtek volna el, elhallgattak. A nyomasztó csendet az ablak nyikorgása törte meg. Az állomásépület emeleti helyiségének egyik ablakában kopasz, ősz szakállú, idősebb férfi könyökölt ki.
– Maguk mire várnak? – szólt álmos, unott hangon.
– A vonatra – jött a válasz ismét egyszerre.
– Na jó, megyek.
Becsukódott az ablak. Aztán valahonnan ajtónyitás, csoszogás, még egy ajtónyitás hangja hallatszott, majd a szolgálati ajtón megjelent az ablakból kitekintő házigazda. Kopott, foltos, piszkos vasutas egyenruhában volt, lábán papucs, fején hanyagul hátracsúsztatott vasutas sapka.
– Az állomásfőnök vagyok, volnék… voltam – mutatkozott be majd katonásan szalutált.
– A vonatot várhatják, az úgysem jön – mondta, s mint, aki elvégezte dolgát, máris megfordult és az ajtó felé irányult. A férfi és a nő meglepetten összenéztek.
– Hogyan? Ez nem lehet igaz. Valaminek csak jönnie kell! – mondták felváltva.
– Ha én mondom, akkor az biztos. Itt már évek óta nincs járat. Megszüntették. Nem volt kifizetődő. Nyugdíjasként megbíztak az épület és a sínek karbantartásával, aztán. Itt van a szolgálati lakás, amelyben több mint negyven éve élek. Hova menjek? – mondta a vasutas rezignált hangon.
– Valamikor itt annyian voltak, hogy sohasem tudta betartani a mozdonyvezető a kötelező állomásozó időt. Nem volt hely a vagonokban, annyian szálltak fel – mondta a nyugdíjas állomásfőnök majd belépett az épületbe ahonnan kihozta a kopott, rozsdafoltokkal tűzdelt indító táblát és a magasba emelte.
– Ha ez a kerek, zöld táblácska mesélni tudna… – mondta, s közben mintha arra várt volna, hogy sípszóval visszajelezzen a mozdonyvezető. De nem történt semmi. Csak a távolban elhúzó varjúsereg károgása térítette vissza a valóságba a képzelgőket.
– Jöjjenek be az épületbe, adjak jegyeket! – mondta örömmel az állomásfőnök, s megigazította egyenruháját, mintha élete legfontosabb munkájára készülne.
– De hát minek? Nem az imént mondta, hogy nem jár erre vonat? – szólt a férfi.
– De jön, megjön, eljön… csak várni kell! – mondta az állomásfőnök, majd intett, hogy lépjenek be az ajtón.
– Menjünk, ráérünk – fogta karon a nő a férfit.
Az indóház irányítószobája olyan volt, mint egy közlekedési múzeum. A falon több indító paletta, régi, berozsdázott, de kivehető írással ellátott menetrendjelző tábla állt. Az irányítópulton lámpás kijelzők voltak. Ezen egy kurblis telefon. A belső váróterem felé néző tenyérnyi ablak előtt állt a nagy darab stencilező, amellyel a kartonjegyekbe préselték az utazás dátumát. Az állomásfőnök odalépett, és működésbe hozta.
– Ez a hang éltet, amely felidézi bennem a mozdonypöfékelést, a vagonok kerékkattogását. Hallom a vonatfüttyöt, a vasúti kocsik ajtajának csattanását, a csomagok puffanását, a sietős utasok cipőinek csacsogását, amint le és felszállnak a peronon. Majd a völgyeket betöltő mozdonysípszót és az állomásból kihajtó szerelvény felgyorsuló ritmusos kattogását. Ez maga az élet! – áradozott az állomásfőnök, miközben egyre gyorsabban dolgozott a jegydátumozóval.
A férfi és a nő összenéztek. Tekintetük hosszabban elidőzött egymás arcán. Mintha csak azt kérdezték volna egymástól: valóság mindez, vagy csupán a képzelet világa, ahova valamilyen láthatatlan időkapun beléptek? Aztán akaratlanul összeért kezük.
– Merre utaznak? – kérdezte határozottan az állomásfőnök, miközben valahonnan kerített egy jegyet, amelyet a dátumpecsételőbe helyezett.
– Nem tudjuk – mondták egyszerre.
– El innen, a jövő felé… – mondta halkan a nő.
Az állomásfőnök a rozsdás menetrendre nézett.
– Legalább az irányt jelöljék meg… a többi az én dolgom – mondta.
– Gondolkodjunk – így a férfi, majd a helyiségben levő vaságyra mutatva hellyel kínálta a nőt, aki leült. Elgondolkodott.
– Nem neveztek ki más iskolába – mondta a nő halkan.
– Magántulajdonba kerültek a földek – így a férfi.
– Hát a vonat se jár már… – sóhajtott az állomásfőnök.
Újra csendbe borult a helyiség. Mindhárman üres tekintettel ültek. A falióra ingája számolta a másodperceket. Kintről egy nyitva hagyott kertkaput rángatott a szél, s csattanása fokozta az egyre türelmetlenebbé vált óraketyegést.
– Lejárt az időnk – fakadt ki az állomásfőnök.
– Pedig még fiatal vagyok – mondta a nő, majd a falon levő kopott tükör elé lépett, ahol megigazította fejkendőjét, alatta a hajfürtjeit – segítsen rajtunk.
A férfiak meglepődtek. Az állomásfőnök lekezelt egy jegyet. A férfi együttérzően átölelte a nőt. Maga sem hitte, hogy ilyen hirtelen megteszi. A nőt nem zavarta. Menedéket, óvóhelyet keresett és most jól esett a férfi közeledése. A vonat még nem jött.
Hirtelen világítani kezdtek az irányítópult jelzői. Az állomásfőnök korát meghazudtoló gyorsasággal leült a vezérlőasztal mögé. Megszólalt a telefon.
– Hát mégis! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő, miközben szinte egyszerre léptek ki az ajtón.
Valahonnan távolabbról, a dombok mögül időnként füstgomolyag szállt fel és közeledett feléjük. Aztán nemsokára nyöszörgő, nyikorgó, csattogó hangburokban egy pöfögő gőzmozdony körvonala rajzolódott ki a gyérülő ködfátyol mögött. A szerelvény érkezését jelezte a kutya csaholása is. Az állomáson az épületből kilépő páron kívül nem volt senki. A férfi és a nő tanácstalanul nézték, amint lassan közeledik a mozdony, s közben újra támpontokat kerestek a jelenben. A templomtorony, a falu házai, az állomás falán levő kopott, sárga menetrendtábla, a láncát tépő kutya, a megelevenedett tyúkudvar – valós térként zárta körbe azt a világot, ahonnan két irányba, ismeretlenbe futott a sínpár. Az állomásfőnök is kijött az épület elé.
– Megmondtam, valaminek jönnie kell! – jelentette ki büszkén.
Kétségtelenül egy régi gőzmozdonyból és két zöld színű személyvagonból álló szerelvény közeledett.
Közben a szerelvény beért az állomásra. Az állomásfőnök magasba emelte jelzőtábláját. Anélkül, hogy a vonat megállt volna, zöld utat jelzett neki. Az utazásra várók kétségbeesetten intették, hogy vegye már le magasba lendített kezét. De ekkor már senki sem figyelt a másikra. Csikorogva fékezett a vonat, s olyan pontosan állt meg, hogy a mozdony ajtaja az állomásfőnök előtt nyílt ki. Tárt karokkal lépett ki a kezes-lábasba öltözött mozdonyvezető.
– Elfelejtetted Jóska, hogy elhozom az öreg vasszekrényt? Szét akarták szedni a városban. Mi bérbe vettük, hogy turisztikai járatként közlekedtessük a vonatot.
E hír hallatára mintha álmából ébresztették volna fel az állomásfőnököt, aki örömében újságolta a férfinak és a nőnek.
– Mondtam maguknak, hogy egyszer jön a vonat! Van jövő! Megmenekültünk!…
A férfi és a nő egymásra nézett. Még mindig nem tudták, hogy mindez velük történik.
– Hová vigyen ez a vonat? – kérdezték majdnem egyszerre.
– Mi az, hogy hová? Valahová. Az embernek mindig kell, hogy legyenek vágyai, céljai, tervei. Ez csupán egy állomás – mondta az állomásfőnök, majd a mozdonyvezető felé kacsintott, aki máris az ajtóra mutatott.
– Kérem, szálljanak fel! Egyedi alkalom.
A nő és a férfi egymásra mosolygott, majd felültek az egyik vagonba. Az állomásfőnök serényen felpakolta csomagjaikat, majd rítusosan megigazította sapkáját, reszkető kezekkel, ajkát szélesre húzva emelte magasba a zöld tányérjelzőt. Miután becsukták a vagonajtót, a mozdonyvezető is felugrott fülkéjébe, két rönköt dobott a kazánba, s rövid füttyszó után elfordította az egyik kart. Az öreg vasszerkezet elindult és pöfékelve elhagyta az állomást.
