Tárgyak és helyszínek tekintetében az álom és ébrenlét valósága között pusztán annyi a különbség, hogy míg az éberen megélt idő során ezek önálló élete hajlamosabb rejtve maradni előttünk – vagy legalábbis mi magunk hajlamosabbak vagyunk kevésbé tetten érni azt: ha úgy tetszik, kevésbé vagyunk éberek – addig az álmaink valósága leplezetlenül tárja fel előttünk ezt az életet. Az álom helyszínei és tárgyai megannyi szereplő a nagy rendező munkájában, ahol semmi nem kellék: minden él és lüktet. Dús, zabolázatlan rengetegek, vagy rommá üresedett városok: az álomban ugyanaz az élet munkál bennük. Az álom terében ugyanis nem csupán az élőlények élnek: a teret magát is életből szövik a végtelenséggé nyúló másodpercek. Lélegzik a város és a beton, és lélegzik a zuhanásnyi semmi az emelet és az utcakő között. Lélegzik a futásba belemerevedett mozdulat, a kétségbeesés és a rettenet, de lélegzik a szépség, és a kert is, ahová pihenni vagy sóvárogni jár a lélek, friss forrásvizet keresni az elme. Egykori szeretők, vagy halottaink által hátrahagyott tárgyak lehelik be az álom végeérhetetlenül egymásba nyíló, körkörösen önmagukba, és mégis önmagukon túl vezető szobáit. Az éberség valóságában a tárgyak eltűnnek, átrendeződnek, némán mesélnek. Az álom tárgyai és helyszínei megelevenednek, szorongást, megannyi gazdátlannak tűnő gondolatot, sóvárgást oltva az álmodóba. Az élőlények pedig: ó, hogy élnek! Nem félnek azok senkitől és semmitől: mindig pontosan azok, akik. Ebben a rettenthetetlenségben rejlik a bestialitásuk. Ezeket az álom által élettel beoltott tárgyakat, helyszíneket és jelenségeket, valamint az álom által élettel elteltségükben felfokozott élőlényeket kívánjuk összegyűjteni és az olvasó elé tárni ezen bestiárium lapjain, hűen ahhoz, ahogyan az álmodó látta őket.
Első rész: Terek, építmények, és bennük lakozó lények
Lidérc-narancs
Nem tudni, hogy ez a narancs élő vagy inkább tárgy, esetleg illúzió (de az álomba bekúszik a sejtelem, hogy élő, mert ez az álom sajátja: mindent életté tesz), de az bizonyos, hogy a terek között a helye. Egyrészt azért, mert ő maga is térként viselkedik, abban az értelemben, hogy ugyanúgy működik, mint a hozzá elvezető és az őt magába foglaló tér – hívja az álmodót, aki képtelen a hívásnak ellenállni, mert a hívás egyben ígéret: valami feltárul. Másrészt pedig szervesen hozzátartozik a térhez, és az az érzésünk, hogy amennyiben eltávolítaná onnan valaki, a tér megszűnne létezni. Az álmodó romok közt keresi az otthonát, vagy legalább a bizonyosságot, hogy még megvan az otthona. Az álom dramaturgiája kissé olyan, mint egy lefelé tartó spirál, mivel az álmodó mélyebbre és mélyebbre hatol az otthontalanságban, a terek körülötte felismerhetetlenek, és minden pillanatban fenyegetők. Csak az otthonra lelés reménye tartja fenn a folyamatos helyváltoztatást, keresést. Az újabb és újabb terek egymásból nyílnak és egymásba tűnnek át, az egyik tér gyomra a másik kezdete, és amint a nem-otthonok felfalják egymást, az álmodó egyre kétségbeesettebben keres. Ember nincs sehol, és az álmodó sincs saját teste tudatában: bolyongó perspektíva csupán, testtelen szemlélődő. Ám különös, a helyváltoztatást így is érzi. Az utolsó térből már nem nyílik újabb, és amikor az álmodó-nézőpont a végső álomtér legmélyére jut, egy szoba tárul fel előtte. A szoba közepén fekete mélység – a hely apránként roskad önmagába. És ott, a szakadék szélén, a mélység nagyköveteként pörög egy narancs. Lendületéből nem veszít, mozgása konstans. El nem billen, óramű pontosan pörög, mögötte a semmi vonzása. Megigézi az álmodó tekintetet, amely különös hipnózisában ettől a pillanattól kezdve már csak együtt láthatja a kettőt: a gépies-élő gyümölcsöt otthona helyén, és az alatta tobzódó végtelen mélységet.
A lélegző lila homokfal
Az álom sivataga mindig más, és csak ritkán aranybarna. Olykor különös lények lakják, máskor lakatlan – színes homok, amíg a szem ellát. Az álom sivataga a szépség maga. Nem kell mélyebb értelmet keresnünk benne, nem kívánja az álmodótól, hogy felfedje szimbólumát vagy esetleges jelentéseit. A szépség önmagában csak szépség, és hol nyilvánulhatna meg oly szabadon és feltételek nélkül, ha nem az álomban? Ritkán, de előfordul, hogy az álom kegyes az álmodóhoz, és nem vár tőle mást, mint pihenést, gyönyörködést. A szépségnek időre van szüksége a kibontakozáshoz. Az álom idő. Az egyik sivatag végtelenségéből falak emelkednek ki, lila homokból, érintés nélkül is érezni lágyságukat. A falak lélegeznek, közöttük és velük az álmodó is. Ennyi az álom narratívája: légzés.
A parányi bolygó
A felülnézet nyugalma: a valóságban van, aki fél a repüléstől, és van, akinek az jelenti csak igazán a megnyugvást, ha repülhet. A magasban ugyanis érvényét veszti a kontroll igénye, felülről már semmi nem számít. Ez a nyugalom ölt testet a parányi bolygóban. Az álmodó rajta ül, és belelógatja a lábát a világűrbe. A bolygón minden van, ami az élethez szükséges, folyók indái fonják körül és messzi hegyormok idéznek fagyot, telet, zöld legelők tavaszt. Ám a bolygó mégis akkora, hogy az álmodó kényelmesen ráülhet, és saját teste nem tűnik parányinak. A bolygó alatt a beláthatatlan világűr. Ez már nem felülnézet, mert nem látni onnan semmit. A mindenség mégsem iszonyat, mert van egy talpalatnyi hely, egy belátható, érthető és megismerhető világ, melynek megtartó ereje otthon. Ott, ahol anélkül csak az iszony volna.
Második rész: Emberek, életük és haláluk
A szerető találkozása a feleséggel
Helyszín a szerető gyermekkora: ő maga, idő és tér együtt regresszálnak. A megboldogult nagyszülők házába beköltözött az enyészet. Árnyékos gangok, szűkülő folyosók vezetnek fel a tornácra, onnan nyílik a sötétséget és múltszagot nyelt ház, ahol egykor még a nagyszülők römiztek, és aminek a szerető most a gyomráig hatol. Ennél mélyebbre már sem időben, sem térben nem lehet hatolni, tökéletes rejtekhely a tiltott szerelem elől. Ám a szerető ösztönös rejtőzködésében, menedékkeresésében nem gondol arra, hogy a múltba csak befelé lehet menni, kifele nem, és ha az ember mint védtelen kölyökállat, beszorul egy sarokba, ott előbb-utóbb rátalálnak. A legveszélyesebb hely a menekülésre, szabadulás megkísérlésére: a múlt. De az ösztön ezzel sosem számol: a félelem, fájdalom és szégyen pedig legtöbbször az ösztönt hívja elő. Szégyelli, hogy szerető, szégyelli fiatalságát. Rátelepszik a feleség kora, a leélt évek, amik ellene és ifjúsága ellen dolgoznak, és rátelepszik saját múltja. A sötétséget nyelt ház szorításában egyszeriben megjelenik a feleség, levelet tart a kezében: a férj írta. Különös, és mégsem: szerető-feleség, két külön szó. Ám a férj mindkettőnek férj, a szerető társasága önmagában még nem ruházza fel új névvel. Férfiból egy van, nőből kettő, és amiből kettő van, ott az egyiknek értelemszerűen másodiknak kell lennie, amiből viszont egy, az mindig első. Szégyent lélegzik a gyermekkori emlék-lakás, és a szerető nem akarja elolvasni a férj feleségnek írott levelét. Az asszony leteszi egy poros íróasztalra, reméli, hogy a másik elolvassa, de az tudja, hogy sosem merné elolvasni azt, amit már úgyis tud. – Most én jövök – szól a feleség, majd hátat fordít, és távozik. „Most én jövök”, visszhangzik az álom terében, és a szeretőt fojtogatja fiatalsága fölött érzett szégyene. Tudja, hogy maga mögött kell hagynia az egykori lakást, és csak akkor hagyhatja maga mögött az idősebb asszonyt, a bűnös viszonyt, és az események fölött érzett viszolygást. A múltba menekülni hiba volt, csak még több iszonyt szült. Le kell vetkőzni a szégyent, de „Most én jövök”, a feleség szavait már nem lehet. A levél ott marad a házban – így íródik bele megannyi félresikerült döntés az elfeledettnek vélt múltba, így nyeri értelmét a most az akkorban.
Harmadik rész: Rítusok
Temetés, három kérdés
A város gyászmenetté változik. Az álmodó véletlenszerűen találja ott magát, idős nagyanyja kíséretében. Nem tudni, kit temetnek, a szertartás szigora viszont mindenkit köt: fegyelem és feketén kígyózó sorok. A gyászolók egy kriptába tartanak, ahol elvégzik a rituális szertartást, amiről kiderül, hogy nem is temetés, hanem a csontok átforgatása és kérdezés. Nemzedékek találkoznak a halál-veremben, a nagyanya mellett az anya is megjelenik. Három nő áll a fehér csontok fölött, a kérdezés joga az anyánál, aki átadja azt az álmodónak. A kérdezés lehetősége zavarba ejtő, talán nem is élnek vele. Kifele a város visszaváltozik várossá, oszlik a gyászmenet. Kígyózó sor helyett fekete foltok szaggatják fel a teret. Az álmodó megérinti öreg nagyanyja arcát, ami egy pillanatra mintha viaszból lenne. Az anya, a közbenső nemzedék nincs jelen, csak a két szélső. Együtt sétálnak haza, fölöttük egy időtlen tekintet.
Szimfónia
A zene rítusa az álomban, ami a valóságban el nem képzelhető és meg nem fogalmazható. Az álmodó meghallja a tökéletes szimfóniát, ami ott és akkor keletkezik. Rögzíteni nem lehet, ellenáll bármiféle megörökítési kísérletnek: még emlékezni sem lehet rá az ébrenlétben. Ébredés után az álmodó csak annyira fog emlékezni, hogy álmában hallotta a tökéletes szimfóniát. Az álomban a zene nem pusztán a hallás számára érzékelhető: zenévé lesz a tér és az álom ideje is. Ez az, ami a valóságban már nem felfogható, és ennek megfelelően nem is foglalható szavakba. A tökéletes szimfónia felszámolja az érzékelés töredezettségét, és amíg betölti az álom terét, az álmodó megéli azt, hogy minden egy.
Sátáni lakodalom
Ezen a lakodalmon minden az érzékekről szól. Az egybekelésnek nincs szellemi tartalma, de még csak azt sem tudjuk, hogy kik kelnek egybe. Hatalmas a tömeg, és az esemény lényege a féktelen tobzódás. Az asztalok roskadoznak a megannyi fogástól, melyek nem is annyira ételek, mint inkább hibátlan műalkotások. Mindent elnyel a zaj, a tömeg telhetetlen őrjöngése. Bárhová téved az álmodó tekintete, nem lel nyugalomra: pattanásig feszülnek az érzékek, lehetetlen számukra megnyugodni. Az esemény csak a felszínen ünnep, az ünnepnek az alapja ugyanis a tartalom. Ám itt az érzékek élményén kívül nincs tartalom, és a menyegző pontosan ettől ördögi: az ünnep, az alkalom álruhája alatt tulajdonképpen pusztítás: nincs szellem, minden csupán anyag. Ördögtől való lakodalom, ahol a jegyes pár olyannyira jelentéktelen, hogy az álmodó meg sem pillantja őket. Az érzékek idővel kifáradnak, a féktelenség óhatatlanul unalomba fullad. Innen már csak menekülni lehet, és az álmodó menekülőre is fogja: az asztalokon, át a megannyi tökéletes műalkotáson, bokáig a mértéktelenség habzásában. A távolban üres országút dereng.
Negyedik rész: Test
Vér
A vér az, aminek hiánya lüktető űrt hagy maga után: így válik a veszteség testi élménnyé. Az álmodó sosem volt még ennyire test, mint ebben az álomban. Ez a test pedig megnyílik, és a résen keresztül szivárogni, folyni, majd patakokban kezd ömleni a vére. A test lüktet, amikor rés keletkezik rajta, és ez a lüktetés őrjítővé válik a vérzéssel. A látvány semmihez sem hasonlítható, szép és megnyugtató, miközben a veszteség csak úgy lüktet a bőr alatt, és minden vörös. Teljes disszonancia. Az álmodó nézi, ahogy elveszíti a vérét, azt, ami annyira a sajátja, hogy annál már semmi nem lehetne inkább az övé. A felismerés, hogy elveszíti azt, ami csak őt illeti, gyásszá nemesíti a félelmet. Gyászolja a vérét. Ébredés után a reggel újabb felismeréssel érkezik: ha az ember valamitől nagyon nem akar megválni, noha nincs más választása, akkor a lényében valahol úgyis utat tör magának az, ami távozni akar. És a rés, a távozás valahol megnyugtató, ám közben lüktet, olykor az elviselhetetlenségig dübörög.
