állj! (és itt megáll.) ez már nem az anyafej szövege… szövege? szava. szavai... de lassan összeszedhetnénk magunkat mi is itt mindannyian, hiszen semmiről nem szólt még ez az istenverte kórházi hagyaték. nagyon okosnak hiszed magad. hiszed, ugye? „akkor mától újra el is kezdheted a facebook-böjtöt.” köszönöm. ezért szeretlek. és itt megint megáll. állj! (morcos kis mackóm. nem brummog, mert levágom azt az ostoba, tömött kis fejét. hogy neki is. hogy neki is levágom…) vidám történet vagyunk, sőt, együtt az osztályon szinte már örömóda, gyógyszerosztáskor úgy mozog mindenki, mintha koreográfia lennénk… nem láttál még köpenyben flashmobot, igaz? igaz. szegény vagy és hülye. mi vagyunk köpenyben, mama, mi vagyunk. nem a flashmob. mi vagyunk. és fáj, hogy lassan már minden megnyilvánulásomat bohóckodásnak veszik. pont itt? mi lesz akkor odakint? „nem lesz kint, fiam.” sokat ittál? ez van, ugye? ittam és szívtam. és most már sírni sem maradt erőm. és ezen a ponton mindig úgy érzem, hogy nem lehetséges... hogy nem lehetséges már elmondanom neked… azt. hogy sokáig mennyire gyűlöltelek azért a pillanatért. szárszó vagy szemes… mindegy, a lényeg az, hogy elindultál a bungaló felé fogtisztító pálcikával a szádban, én emlékszem arra is, ahogy közben kispált fütyülgettél, majd hirtelen bevágtad az ajtót. mintha örökre eltűntél volna akkor. de csak visszajöttél részegen. és sirattalak, miközben gyűlöltelek. ezt érezted a születésemkor is, igaz? nem ismerhetjük egymást. bár igaz lenne, és nem haragudnál rám. ott van az igazi háború, ugye, anyafej? ahogy várod, hogy hazatérjek hozzád. az rosszabb, mint egy hpv-szűrés másnaposan, csak átéled és novellát is írsz róla mérgedben. aztán át is írod nyomban. pedig semmi pedig… olyan vagy, mint a fegyvertelen szarvasvadász az oltár közelében. esetlen. gyámoltalan. anyátlan. tudod, ugye? Hát persze. most már tudod, hogy minden bűnöd a méhemben fogant. meg kell értened, bizonyára tudod is, hogy nem szeretem és soha nem is szerettem a karácsonyt. pedig mindig finom volt a sült kacsa és a sajtsaláta. vagy a milka-sütemény. de soha nem szerettem szilveszterig sírni a wc-n, pláne rá gondolva nem, vagy csak úgy elméregetve a pulzusomat, mintha már minden elveszett volna a mértéktelen zabálás szent ünnepe körül, párhuzamosan a józanság és a soványság elsiratásával. le lehet mondani arról is, hogy nevet változtatunk az év vége alkalmából. legalább ez a része könnyebb itt, az osztályon, hiszen se étel, se puha takarók, csak ez a rohadt szauna, a túlcsavart fűtőtestek izzasztó melege…hiába… minden sosem stimmelhet. te sem gondoltad komolyan, szerintem. legalábbis nekem elég komolytalannak tűnt, amikor emlékeztettél rá, hogy elsőéves joghallgató koromban, sőt, még nyár volt, az egyetem végén jártunk, amikor az a kislány panaszkodott, hogy folyton irkálok a kis unokahúgának, hát akkor körülbelül annyi idős volt, mint most a „kis” unokahúg, aki egyébként mára már jól táplált feleség, érthetetlen számomra, hogy miközben a gondolataimat sem tudom összeszedni két terápiás foglalkozás között, miért kell ilyesmire emlékeztetni bárkit is. visszaolvasnám szépen neked ezt a mondatot, de a word aláhúzta zölddel, így már nem tetszik. rohadt egy dolog, ugye? a saját gondolatod sem a sajátod, tulajdonképpen nem is gondolat. és még a mesterséges intelligencia sem hisz neked. mit kérdez az internet? „megdugnál egy idős hölgyet?” ugye? szerintem is, mondtam már neked, hogy ideje felkötnöd magad. és még ezt sem én mondom, legalábbis nem én mondom először. most szemben ül, legyen a neve kata, katával, bazdmeg, kata, nincs egy pepsid, hülye név, tudjuk, csak hát mégsem írhatja le az igazit, volt egy jogász élete is, és ez jogi kérdés, és katával behorpad, szétfeszül a tüdejük, mert van, hogy az esti műszakváltás és az udvarzárás között csak 10, max 15 percük marad, és ilyenkor annyi cigit kell elszívniuk, amennyit pulmonológiailag csak lehetséges elszívniuk, úristen, mennyire furcsa ezt úgy leírni, hogy már nem dohányzik…
