A déli végek regényes irodalomtörténetének lírai vonulatából
Kezdetben volt a menetrend nélküli káosz, aminek Ginnungagap a neve a skandináv mitológiában. Amikor aztán egyszer a Muspelheimből érkező Hőség találkozott Zúzmarával Niflheimből, örömükben összeölelkeztek, s ebből a frigyből Ginnungagapban megszületett az ősóriás, Ymir, meg az őstehén, Audhumbla – rege idő rég volt, hej, regő rejtem! Amikor Ymir élt – akit eleinte Audhumbla szoptatott, s aki magyarul Imre – nem volt még homok, se tenger. Se hideg habok, se konzervben babok. Se reggae zene, csak a rege. Föld nem terült alant, se felent az ég, így még nem is lehetett kék – hej, rege idő rég volt, hej, regő rejtem. Hej, a többit ejtem. Szóval, három őserő hatott a zűrben: a hideg, a meleg és a teremtő bölcsesség. Ginnungapaptól északra eredt a hideg forrása, a Hvergelmir, ami mindent fagyossá tett maga körül, délre pedig eredt a meleg forrása, Urd. Kinek Észak, kinek Dél, ugyanakkor egészen más dolog a Kurd, mert ez meg Viking. Lényeg, hogy Ginnungagap alatt eredt a teremtő bölcsesség forrása, amely olyan mély, hogy még a Nagy Odin elméje sem tudta felfogni. Ezt a forrást nevezték el később Mimir kútjának. Ott csírázott ki, majd szökkent szárba a mag, amelyiket Mimir fájának is neveznek hangosan, vagy csak bólintanak rá hallgatag.
Lényeg kettő, visszatérve, hogy Audhumbla tőgyéből, amelyet az óriás is szopott, négy tejfolyó forrása fakadt, miközben az őstehén sós jégtömböket nyalogatott. Tette ezt oly kitűnő szobrászérzékkel, hogy ezzel a szokatlan módszerrel embert faragott, akár a német mitológiában is: Mein Gott! Annak a férfinak neve vikingeknél vala Buri, aki magas volt, erős és pimaszul jóképű. A történet folytatása több forrásból is sejthető, ám itt bennünket legjobban az őstehén érdekel, csak hogy a lényét és jelenségét felfogjuk, megfelelő környezetbe kellett helyezni.
– Ugye, ni! MÚÚÚÚÚ (LIK)!
Mert Csuka Zoltán így írta versét ŐSTEHÉN címmel (kevésbé kínrímesen és rémesen, de nyilván erről a mitikus tőről fakadóan):
Őstehén a föld
békés, jámbor, járása lomha,
színes városok tarjagoznak a bőrén
énekek piros pántlikái lobognak
s a minden életének örök körforgása
himnuszoz le róla
kik rajta élünk, magunkra vagyunk büszkék,
s repdeső örömmel szívjuk az örök emlőt.
dicsérjük magunkat
és vértől csepegő emberségünk
Torokköszörülés, léptek zaja, lépcsőnyikorgás, majd énekli tovább Zoltán a maga csillagvizsgálójából:
Szelíd az őstehén
planéták körben táncolnak körülötte
ő pontosan járja az örök legelőket
és mi
forró, boldog testünket gondtalanul adjuk
egymásnak és csip-csup céljainknak
utánunk jövőknek hadd fakadjon
belőlünk is új, éltető tej…
Másutt a költő elkalandozik, akárcsak azt AZ ALFA IDEJÉBEN teszi, majd a gondolatait sorszámmal látja el, hogy maga se keverje össze őket, még legrosszabb pillanataiban sem:
- A napok és az élet morzsái maradnak nekünk, idők fáradhatatlan jelzőharangjainak biblikus kakasoknak, kiknek harmadszori szólására a föld melléből felbugyborékol a sírás
- de minden mindig marad a régiben, csak a börtönök fiadzanak meg a föld alatt, amíg körülöttünk családirtások, abortációk, hazafias frankhamisítás és tömeggyilkosságok klasszikus koszorúja fonódik
- fontos annak az eldöntése is, hogy vajon a majomtól származik-e az ember, ami kimutathatóan irreális, hisz a majom nem irt családot, hazafiasan frankot sem hamisít, nem abortál, és tudatosan tömeggyilkosságokat sem rendez, hogy egyebekről ne is beszéljünk.
Egyébként talán a legérzékletesebb az, amit egy másik opusában írt le (pár számot itt ebben az összeillesztésben átugrunk):
6. Felénk integetnek a hazátlan sínek, távolságokkal nézünk farkasszemet, de csak fekete ködök dobbannak elébünk.
A költő Csuka Zoltán, aki Zichyfalván született egykor (mai Plandište), írói pályafutását Pécsett kezdte. Ott jelentek meg első kötetei, hogy 1921-ben Újvidékre érkezzen a hírhedt Fekete vonattal. (Fején magas cilinderrel, kezében egy pepita kofferrel.) Tettének mozgatórugóit túl hosszantartó lenne itt aprólékosan megvizsgálni, fontos az, hogy róka fogta csuka, csuka fogta róka lett a dologból. Vajdaságunkkal nem engedték el egymás grabancát tizenkét évig. Irodalomszervezőként igazából itt tűnt fel Csuka, miközben olyan embernek bizonyult, aki nehezen hagyja ott a megkezdett munkát, az irodalmi facsemeték ültetését. Lapalapításai közül való az Út, Képes Vasárnap, Vajdasági Írás, A Mi Irodalmunk, a Láthatár, nem utolsósorban a legfontosabb, a többszörös említést érdemelt Kalangya.
Bori Imre doktor úr úgy ír róla a jug. magy. irodalom történetében érezhető szimpátiával, hogy Cs. Z. költészete az expresszionizmus csillagképében született, s ennek irányát követte egész szerteágazó, dúsan virágzó, gazdagon gyümölcsöző itteni tartózkodása során.
– Csuka még azokkal a fiatalokkal indult – állapította meg felemelt mutatóujjal és összevont szemöldökkel anno hű kritikusa, Arató Endre – akik hinni, harcolni és hitükért áldozatokat hozni is tudtak.
– És valóban – kapcsolódik hozzá tüstént Bori –, költőnk lírája a lehető legszorosabban kötődött a forradalmas ifjonti hithez. Természetesen nem függetlenül azoktól a társadalmi mozgásoktól sem, amelyek a húszas években a Vajdaság életét jellemezték. Mindvégig politikus költő volt, aki a munkásmozgalommal érintkezve érzésbeli síkokon fejezte ki a forradalmas életszemléletet, ezért is a művei gyakran plakátszerűek.
– Bizony, így igaz! – helyesel Csuka Zoltán lelkesen –, mert ilyenkor felharsan belőlünk Európa, Afrika, Ázsia és Ausztrália minden elnyomottjának vihardala.
Ezt bővebben kibontva a KESERŰSÉGEK ÉS MEGALÁZÁSOK KOHÓJÁBAN ÉGÜNK c. versében olvashatjuk, miközben felvetődik bennünk, hogy vajon hol sikkadhatott el Amerika. Ha mással nem is, de az összes megnyomorított feketéjével és indiánjával együtt, mindenesetre valahogy kieshetett a cekkerből ama költői lángolásban.
Item. Csuka Zoltán délvidéki életét és művét vizsgálva semmiképp sem szabad kihagyni a falusi ház meg a végtelen sok tejet adó tehén motívumát, zichyfalvai Audhumbláét. Mai Plandište különben kevéske magyarjával már nem az a hely, ahová rég Csukáék szerettek eljárni, sokáig tartózkodni, bár magyar emberünk nem érezte magát kínosan soha szerb emberek társaságában. Szinte ragadt rá a hagyományuk, a nyelvük, a táncuk; alkalomadtán beállt közéjük kólózni, s jól bírta a szilvapálinkát, így lett aztán hosszú, erős híddá a két kultúra és a két irodalom között.
Első jelentős vajdasági verseit Csuka egy ottani, búzakévékből összerakott szalmakazal tetején írta lobogó hajjal, hogy ugyanott kövesse el első, még nem túl jó fordításait is. – Persze, ezek idővel egyre jobbak lettek.
Történt aztán egyszer – okvetlenül el kell mesélni – hogy egyik nyáron estefelé, amikor a csorda tért vissza a legelőről, egy hófehér borjú megállt a kapujuk előtt, s nem akart onnan továbbmenni. Csuka Zoltán tapssal, kurjantásokkal, dobbantásokkal és apróbb göröngyök dobálásával próbálta tovaugrasztani, ám a barmocskája nem tágított. A ház lakóinak döbbenetére a borjú ott volt másnap reggel is. Lehet, félreértette a tapsot. Szép hosszú szempillái voltak, két igéző kék szeme, és olyan esdeklően nézett rájuk, hogy ember legyen a talpán, aki azt semmibe veszi. Hiába kérdezősködtek mindannyian a környéken, a kékszemű fehér borjúnak nem akadt gazdája, mindenki csak a vállát vonogatta, így végül úgy döntöttek, befogadják.
Az udvar hátsó részét el lehetett keríteni, volt is ott régről egy istálló, azt csak picit rendbe kellett hozni, így lakosztálya is lett a kis marhájának, akit egy ideig még cumisüvegből kellett szoptatni. Ám nem sokáig tartott a cumizás, mert eléggé gyorsan megtanult legelni, megette az eléje vetett szénát is, aztán így éltek boldogan tovább.
Utóbb szép nagy tehén lett a borjúból, s Csuka elkeresztelte Audhumblának. Azért is, mert Audhumbla rengeteg tejet adott. Annyit, hogy ha azzal az egész környéket nem is, de a közvetlen szomszédságot bőven el lehetett látni. Kiapadhatatlan tejes kútnak tűnt, aztán egyszer mégis apadozni kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon szenved, valamije fáj neki, ám nem tudta vagy nem akarta megmondani. Költő gazdája szerint leginkább a szíve sajoghatott, mert valahányszor távoli vonatfüttyöt hallott, arrafelé nézett, s a fülét hegyezte, miközben – már amennyire ezt egy tehénen látni lehet – elöntötte a szomorúság. Valamiféle hihetetlen nosztalgikus bánat emésztette, amely utóbb kihatott a fizikai állapotára úgyszint. Hiába hívtak állatorvost, csodafüvészt, bárkit; varázslót, kuruzslót, Audhumbla utóbb olyasféleképp nézett ki, mint azok a zörgő csontú tehenek az indiai aszályban. Ekkor Csuka nagy nehezen úgy döntött, áthívja a szomszéd Imrét, aki ugyan disznóböllér, de le tud tán döfni egy tehenet.
Másnap korán a leghosszabb késével átjött Imre, jól meghúzta a pálinkát, majd hátrasietett az istállóba. Hogy utána mi lett, azt tőle magától tudhatták meg Csukáék, amikor dadogó rémületéből Imre magához tért. Meséje úgy hatott, mint olyan emberé, akit súlyos elmezavar támadott meg sorsdöntő pillanatban. Vallomása szerint az esemény rövid idő alatt, ám annál szokatlanabbul zajlott. Nem sokat teketóriázott, mondta, rögtön odalépett az állathoz, azzal a belemártotta a kést ott, ahol a szívét sejtette. Ettől Audhumbla menten összerogyott, de nem pusztult el rögtön. Bánatosan nézett a hóhérjára, majd annyit mondott lágy asszonyi hangon, hogy nem haragszik rá, mert kimentette egy totál elviselhetetlenné vált állapotból.
Ezzel még az a hajmeresztő dolog párosult, hogy bizony a tehén sebéből nem vér folyt, hanem hófehér tej. – Utóbbit Csukáék is láthatták, és teljesen sosem tudtak napirendre térni e rémség fölött. Csuka Zoltánt ez annyira megrendítette, hogy nem is tudta megírni soha. Különben is akkor már kezdett egyre többet fordítani, egyre több idejét és figyelmét kötötte le a fordítás, amely később, a második világháború után csúcsosodott ki a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) c. regény átültetésével.
– Senki sem tudja – írta-hitte-vallotta Ivo Andrić – mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, nélküle annak, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz.
Ennek a sziszifuszi, a fordító igyekezetének ellentmondó írói feladatnak ki sem láthatta jobban a lényegét, mint éppen ő, aki bosnyák katolikusnak született jól kitapintható horvát családi ágon, ellenben korai műveinek némelyikét leszámítva mindvégig szerbül írt, miközben valóban hitt a hite szerinti legjobb megoldásban: Jugoszláviában és a jugoszlávságban.
Tudott dolog, sokak szerint – közöttük e sorok körmölője szerint is – legjobb regényéért, a Híd a Drinánért Andrić Nobel-díjban részesült. Érzékletes és emlékezetes megfogalmazásában azon a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, ott áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Visegrád, a kaszaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.
Milyen idilli kép, aztán mégsem az. Könyvében maga az író rombolja szét, festi vérvörösre a folyó vizét a történelem arra kínálkozó pillanatait boncolgatva, kifejezett hangsúllyal a török időkön. Illetve a törökök eltűnésén a tájról, ahol csak az eltörökösödött szlávok maradnak sajátos hátvédként a mecsetjeikkel, türbéikkel és turbánjaikkal, hogy az később újbóli feszültségeket, vérontásokat generáljon, jelezve egy újabb förtelmes erupció lehetőségét. – Ivo Andrić jómaga az ezerkilencszázhetvenes évek derekán halt meg Belgrádban, hogy már hetvenhatban ugyanott megalapítsák a róla elnevezett díjat, amelyet onnantól kezdve minden áldott esztendőben rendre kiosztottak a szóban forgó év legkimagaslóbb prózaírói teljesítményért, kivéve kettőezer tízet, amikor is az akciót lefújták.
Jóval előtte az író Boszniában álló mellszobrát lefosták. Nem a galambok. Csuka Zoltán szerencsére nem érte meg e kiábrándító pillanatot. 1984. március 23-án, jól belegázolván már a korba, a magyarországi Érden – miután lelki szemeivel megpillantotta Ivo Andrićot, aki hálás arckifejezéssel ugyan, mégis fügét mutatott neki – visszaadta nemes lelkét mennybéli teremtőjének.