Az utas egyedül van a buszon, amikor kinyitja a szemét. Állnak. Szürke derengés gomolyog az ülések között, és vele hullámokban árad a hideg. Az utcalámpa fénye szétkenődik a szutykos ablakon. Foltjain túl csak a feketeség. Odanyúl, letörli tenyere élével a párát maga előtt. Esőcseppek csúszkálnak a rideg plexi külső oldalán. Felnéz a hosszú utastérben. A sofőrfülkében halvány világítás. Halk, kásás zene szól valahol ugyanarra. De sehol semerre senki.
Lassan ereszti ki markából a lopott szendergés. Megmozdul, átázott ruhája rátapad, beleborzong, összerándul tőle. Az aktatáskája is csurom víz. Felveszi öléből, feláll, pántjánál fogva a vállára akasztja. Megrángatja az övét, igazgatja a nadrágját. A derékszíja nyirkos és hideg. Hidegek az ülések támlái, ahogy meg-megkapaszkodva bennük araszol előre. Csak a valahanyadik lépés után egyenesedik fel egészen, úgy zsibbad ki a gémberedettség fásult derekából. A zene, ahogy közelebb ér hozzá, egyre hangosabb és egyre torzabb, nem lehet felismerni, vagy csak őneki nem megy. A sofőrfülkében ellenzőre csíptetett kislámpa ég. Talán az aksira köthették, talán elemes lehet. A fülke üres, a buszvezető sehol. A harmonikaajtó sarkig kitárva.
A sofőr a megálló fedele alatt cigarettázva nézi végig, ahogy az utas lebotorkál, behúzza nyakát a széldzsekije gallérjába, mikor a permetező eső rászitál, aztán gyorsan belép a tető alá. Elaludtál, mondja, amikor egymásnak odabólintanak. El, hagyja annyiban az utas. A sofőr előhúzza zsebéből a paklit, elébe tartja. Az utas húz egy szálat. Nem akartalak felébreszteni. Gondoltam, úgyse itt lakol. Akkor meg ráérsz. Hol vagyunk?, kérdezi az utas. A sofőr halkan kaccant egyet. Na hol?, kérdez vissza. Az utas, mielőtt rágyújthatna, a fejét félrekapva jó nagyot tüsszent. Azután még egyet.
Csak minden második, harmadik utcalámpa ég. Fényüket ázott bitumen szórja szét alóluk mindenfelé az egykedvű csepergésben. Beláthatatlan, mekkora a tér, melyen a busz áll. Annyi bizonyos, hogy jó nagy. Messziről sejlenek fel félszemmel figyelő házak, vagy annyival sem, a lámpák fehérétől elfordulva kisejthető árnyuk a magasban, mintha az utcák felfelé vezetnének minden irányban, mert innen már nincsen lejjebb tovább. A hullámpala bodega sötét, mint a barlang, nem esik fény, lámpavilág sehonnét mélye belsejébe. Mellette áll egy ugyanolyan másik, amellett még egy, és ki tudja, hány még. Ám azok alatt nincsenek ott se ők, se más. Nincs most ott az erdős hegyoldal a völgykatlan felett, csak az öblös visszhangokban, ha valaki kihallja belőlük, mikor az aláfutó patak locsogása meg-megcsobban a pengehideg csöndben. De lehet, hogy az is csak az eső.
Nem itt, rázza meg a fejét az utas. A sofőr végigméri. De pedig itt, mondja lassan. Nem, dehogyis, mondja megint az utas, ahogy újra szétnéz. Minthogyha látna bármit. A sofőr végül azt mondja, Indulunk majd vissza. Mikor? Fél tízkor. Most mennyi?, kérdezi, de az óráját is megnézi. Háromnegyed kilenc, mondja a sofőr, és már az utas is látja. A kutya betyárját, mondja, és csóválja a fejét. Ilyenkor már csak óránként jár, von vállat a sofőr. Aztán meg már egyáltalán nem is. Az utas kikapja szájából a cigarettát, beleköhög összeszorított ökle oldalába. Beleköhög az őszesti sötétbe.
Kicsi karmok neszeznek iszkoló tappancsok végén. Más hangtartományban, mint a sofőrfülkében suttogó rádió. Mint a permetezés a hullámpala tetőn. Mint az egykedvű szipákolás a felparázsló cigaretták végén. Mert az nem lehet, hogy mindennél hangosabban. Az utas nagyot ásít. Mit lehet itt csinálni ilyenkor?, kérdi. Van kocsma? Nem akarol te oda bemenni, ingatja a fejét a sofőr. Egy kávét csak meginnák. Rossz itt a kávé. Különben is, késő van már ahhoz. Elalszom nélküle. Most majd felköltelek. Úgy se lesz más utas, odafigyelek rád. Nem lesz? Sosincs.
Az utas megint slukkol. Mit szoksz csinálni ilyenkor? A sofőr kivár egy kicsit. Mikor mit, von vállat. Van, hogy kitakarítom a buszt. Akkor majd bent már nem kell. Akkor egyből mehetek haza én is. Nem piszkolják össze? Mondom, hogy nem jön már senki. Attól még ki kell várni az időt? Attól még ki. Takarítással. Most nem. Most te jössz vissza. Összekoszolom, mi? Így megy ez, legyint rá a sofőr. Felnyúl, a bódé vasvázán nyomja el a csikket. Aztán egy lépéssel a buszon terem. A fülkéhez hajol, felhangosítja a rádiót. Híreket mondanak. Az utas megnézi az óráját. Még nincs is egész. Ki tudja akkor, mért épp most. Elpöcköli a csikket a kezéből.
A sofőr hallgatja, hallgatja a bemondó hangját. Valamit hozzáfűz a mondókájához. Az utas nem figyel oda rá. Valahol karcos cipőtalp csusszan az ázott bitumenen. Aztán egy másik. Vagy talán bakancsok talpa. Valaki krákog és kiköp, aki nem a sofőr és nem is az utas. Ha jön, akkor a lámpák fénykörén kívül. Ha jön, akkor a busz túloldalán. Vagy nem jön. A léptek surrannak és surrannak és aztán nem surrannak tovább. A sofőr lehalkítja a rádiót, halkabbra, mint azelőtt volt, még halkabbra, azután még. Amikor leszáll a buszról, ugyanúgy csak ők vannak a hullámpala bódé elejében, a sötétbe hunyorogva. Akkor az utas kínálja meg a sofőrt cigarettával. Ha akarod, segítek, mondja közben. Takarítani, teszi hozzá. Aztán majd előre ülök, nem mászkálok. A sofőr megint csak legyint, Nem azért veszel te bérletet, hogy még takarítsál is. Csak legyél nyugodtan, majd megoldom én. Különben hol áztál meg te ennyire?, kérdi az utastól. Hát, bizonytalanodik el az utas, Hogyhogy hol? Vagy ennyire leizzadtál? Nem vagy te lázas?, kérdez tovább és tovább a sofőr.
Akkora ez a megálló, mint a buszindító odabent, mondja aztán az utas akármi válasz helyett, és a fejével úgy biccent a válla felett hátra, mintha a város arra lenne, Csak itt nincsen egy lélek se, teszi hozzá. A távoli lámpák szitáló derengésébe bámul. Az ázó pocsolyákra. Ez nem olyan útszéli megálló, néz rá a sofőr. Látom, azt mondom. Nem nagyon ismered a járást erre, igaz-e? Én csak benősültem ide, von vállat az utas. Nősülni jó dolog, vigyorog a sofőr. Nekem mondod?, vigyorog vissza az utas is. Már másodszor csinálom. Meg az asszony is. Az első annyira bejött nekünk. A sofőr felkaccant, nem neveti el magát. Ez volt itt a bányatelepi végállomás, mondja aztán. Vagyishogy végállomásnak most is végállomás. Aha, bólint az utas, és a homlokát ráncolja, Arról már hallottam valamit. Ki neked a feleséged?, szakítja félbe akkor hirtelen egy hang a hátuk mögül.
Az utas meg a sofőr egyszerre dermednek meg. Aztán lassan odafordítják a fejük, belehunyorognak a sötétbe, cigarettájukon egy ideig nem izzik föl a parázs. Ja te vagy az?, kérdezi a sofőr pár szívdobbanás lüktető csöndje után. Kivarrott bőrkabát szegecsei villannak meg a bódé hátuljában. Ha az ember nagyon, nagyon odanéz. Mint valami kiégett égősoron átfutó maradék foszforeszkálás egy hirdetés érthetetlen töredékeivel. Hát hogy settenkedtél te ide? Nem settenkedtem, feleli a hang, Csak simán jöttem. Intettem is nektek az elébb. Hát én aztán nem láttalak, rázza meg a fejét a sofőr. Az utasra néz, az megvonja a vállát, lebiggyeszti a szája szélét hozzá. Beszélgettünk, mondja megint a sofőr. Jól belemerültetek, hangzik a hang amonnét, Annyira, hogy engem meg se kínáltatok cigivel.
A sofőr a zsebéhez kap, belép a sötétbe. Keskeny arc, belógó haj, tömött bajusz részletei villannak fel egypár pillanatra az öngyújtó fényénél. Azután már csak a cigaretta hunyorog. Éjszakás vagy?, kérdezi a sofőr, mikor újra az utas mellett áll. Hol lennék?, kérdez vissza lassan a láthatatlan másik. Akkor csak úgy? Mér ne?, hangzik, s a bőrkabát roppanása tán vállvonás lehet. Már csak hogy felírom ezt a napot, mondja a sofőr, Világrekord, hogy ketten is jöttök ilyenkor innet. Az még nem olyan biztos, mondja megint a hang a bódé mélyéből. Ja, mondja a sofőr. Lehet, hogy csak valakinek a feleségéhez osonok éppen. A sofőr elvigyorodik, Nagy hang vagy te. Lehet, hogy a tiedhez pont, folytatja a láthatatlan férfi. A sofőr az utasra néz felvont szemöldökkel. Az meg visszanéz rá. Énnekem nincsen, énrám ne nézz, mondja a sofőr neki. Az utasnak csak akkor esik le, Az enyémhez? Nem tudom megmondani, ameddig nem tudom, ki az. Az utas egy picit még áll, azután kiveszi szájából a cigarettát, eltartja magától, és nevetni kezd.
Még nevet, mikor a bódé oldalához lép, áthúzza a vállpántot a fején, hogy lerakja a táskát a lócára. Csak akkor hagyja abba, mikor kilép a tető fedezéke alól, a bodega fala mellé, a szemerkélő esőbe. Egy nagyot slukkol, aztán belöki a csikket a sötétbe. Hátrakerül, menet közben a slicce cipzárját cibálja. Alig sikerül lehúznia. Még hallja, hogy azok ketten beszélnek, de már nem érti, miről. Hallja, ahogy egyikük harákol és kiköp.
A beton legszélére áll, ahol árok szalad alá, onnan kezd locsolni vakon a semmibe. Maga is ázik, de a dolgot nem tudja siettetni. Aztán a csurgásból gyér pergetés lesz, majd egy kicsit még újra csurgás, azután csepegés, azután semmi, ő meg még akkor is ott áll egy darabig.
Vele szemben, az árok túloldalán végenincs kerítés. Sötétség és sötétség között a ki tudja, honnét odavetülő jégfehér lámpafényben hullni készülő vízcsöppek gyöngysora csillog a dróthurkokon. Mögötte hidegség, meg hosszú és lapos épületek árnyával teli üresség, szürkéllő, szemerkélő elhagyatottság. Néz, néz, bele a kivehetetlenbe, míg végül a sötét egy darabja megmozdul, feketeség fut át a gyöngysor fényei előtt, és kitakarja. Csak akkor látja meg, hogy egy kutya az, mikor már egészen közel jár. És még annál is közelebb kell jöjjön, hogy az utas ráeszméljen, nem úgy kellene vele találkoznia, ahogyan épp ott áll.
Akkor a kutya már a megálló betonplatója alatt szaglász az árokban, mindenféle gyanús pocsolya közt, orrát épp csak a színük fölött tartva, kutyásan keresve, szimatolva. Egyedül a farka állása árulja el, tudja, hogy ott az utas. Bundája csapzott, alaposan megázott. Dehát hogyis ne ázott volna meg? Feketébb most annál a feketeségnél, amelyből előkerül. És mindjárt kiderül, hogy nincsen egyedül, nyomában máris ott terem a másik, a fakó. Vagy egy kicsit nagyobb, vagy egy kicsit kisebb, vagy ugyanakkora. Az utas hátralép közeledtükre. Lábával tapogatni kezdi maga mögött a visszautat, óvatosan moccan, a szemét közben le nem veszi róluk. Ám egy pillanat csak az egész, fel is lélegezhet. Nem érdekli egyiket se, rá se hederítenek, elfordulnak, hogy egy szökkenéssel eltűnjenek újra az éjszakában, amelyik szülte őket. Még csak meg se akarták szaglászni, úgy viszik magukkal vissza árnyaik a láthatatlanba. Lépteik neszét azonban az utas, hogy már tudja, mi az, még hallja egy darabig. Aztán mire visszakerül a bódé elejébe, többé nem.
Már azt hittem, megléptél mégis a kocsmába, mondja neki a buszvezető, még mindig a cigivel kezében. Vagy talán egy újabbal. Csak az hiányozna neki, mondja a bódé mélyéből a hang, és mindketten felnevetnek. Az utas most nem nevet velük. A kutyákkal haverkodtam, mondja helyette, a kezét törülgetve. Veled jöttek?, fordul oda a hang felé. Milyen kutyák?, kérdez vissza az. Egy fekete meg egy fehér. Vagy olyan fakó. Azokkal a nagy dögökkel?, kérdezi a sofőr. Amíg be vannak zárva, addig lehet is, hunyorog az utasra, és vagy már nevet megint, vagy még mindig. Ja, itt a raktárak kutyáit mondod, a telepen, mondja vele egyszerre a hang is. Nincsenek bezárva, rázza meg a fejét az utas. Itt vannak az árokparton, itt szaladoznak. Micsoda?, képed el a sofőr. Szabadon vannak?
Ellöki a csikket a kezéből, kilép a bódé szélére, meggondolja magát, visszafordul. Hát ez nem jó. Mi a baj?, kérdezi az utas. Teljesen szelídek azok, nem érdekeltem őket. Hát neked akkora malacod van, hogy már röfög akkor, mondja a sofőr, és idegesen kezd toporogni. Vagy nem is vettek észre. Azt mondod, mind a kettő kint van? Nem kell azért beszarni, mondja a hang hátulról. Én is szabadon vagyok, mégse fosol. A sofőr megint a bódé széléhez áll, kifigyel a tető alól hátra, de még akkor is az oszlop mögé húzódva. Hát én már láttam őket, milyenek, mondja közben. Engem nem érdekel, ki, mit mond, ismerem a fajtájukat.
Az utas odamegy a lócához, nézi, nézi a deszkát, azután beljebb lép, lehajol, odanyúl, tapogatózik. A sofőr azt mondja, Én felszállok a buszra. Ha azok kint vannak, azt ajánlom, ne várjátok meg ti se, hogy idejöjjenek. Nem láttátok a táskámat?, kérdezi akkor az utas. Hátulról horzsoló hang kél, bakancstalp csikorog a betonon. Ide tettem le. Én nem akarok találkozni velük, folytatja a sofőr, és máris az ajtóban áll. Most meg nincs itt, motyogja az utas. A másik bakancs talpa is megcsikordul a felhorzsolt betonon. Vagy talán megint ugyanazé. A sofőr fellép a buszra. Szerintem gyertek fel, mondom, úgyis már csak tíz perc és indulunk. Nem megyek a táskám nélkül, rázza meg a fejét az utas. Mi van?, figyel fel akkor rá a buszvezető. Leraktam ide a táskámat, és most nincsen itt. Hát hol van?, kérdezi ingerülten a sofőr. Nem jött ide senki egész idő alatt. Gondolom, bólint rá az utas. Biztos fent hagytad, gyere fel, keresd itt. Hátul karmoló harákolás, aztán meg hegyes köpés hangja.
Nincs elemlámpátok? Vagy telefonotok? Az enyém a táskában van. Kit akarsz hívni ilyenkor? Világítani akarok. Nem látok itt semmit. Amíg a buszos eltűnik, a hang a sötétből azt kérdezi, Volt tenálad táska egyáltalán? Hogyne lett volna. Mert én nem is láttam. Csak tudom tán, van-e táskám, vagy nincsen. Bulika volt odabent, mi, azért aludtál el a buszon is? Mi köze annak a táskámhoz? Ja hogyha te ilyen ingerült vagy, akkor csak legyél, dörmögi a sötétség onnét hátulról az utashoz előre. Te milyen lennél? Én tudok vigyázni a dolgaimra, nem kell külön idegeskedjek, hogy részegen elhánytam valamimet valahova. Főleg, hogy neked az öledbe mennek a más feleségei is, meg ki tudja micsodái is csak úgy maguktól, mi?, kérdezi élesen az utas. Nemhogy elvesztenél bármit, még találsz is. Csak úgy véletlenül. Kis szünet után a hang azt kérdezi. Ezt most hogy értsem? Akkor nyújtja oda a buszos a zseblámpáját a fülkéből. Gyere érte, ha kell, én ugyan le nem megyek már innét.
Az utas felkattintja a lámpát és a fényét a lócára irányítja. Végigpásztázza a hasadozott deszkát, bevilágít alá, aztán fölé, egész a mennyezetig, onnan vissza megint le, legalulra. Lent cigicsikkek, fent odanyomott rágók, lent megint a csikkek meg cigisdobozok. Ott megáll, aztán elindul a bódé belseje felé. Elhányt papírzsebkendők, dobozkák, cetlik, cafatok, levelek, ágak. Amikor elér a sarokig, a hátsó fal vonalán szánkázik tovább. És ott lelassít a köpések natúr gennyfoltjai között. Mikor egy bakancs orra a fénykörébe kerül, megtorpan. Megáll és onnan nem megy tovább. Kicsit még moccan-moccan, de mikor a harákolás felhangzik, s a fényben újabb köpet fekete pöttye kerül a többi közé, végképp egyhelybe dermed.
Még két szívdobbanás, és fény gyúl ott hátul is, egy telefon lámpájáé. Csak ez a bódé másik felét világítja meg. Lassan bejárja a hátulját, majd előrejön a túlsó oldalánál. Elér a széléig, onnan elindul ugyanazon az úton vissza, amíg majdcsak a másik lámpa fényéhez ér már. Kétszer is megmutatja, hogy sehol nincsen semmi, se hátul, se elől, se lent, se fent, csak pontosan ugyanaz, ami a másik felén. És akkor kialszik. Éppen csak egy nagyon kevéske tér nem világosodik ki az egész zseblámpázás alatt a hátsó lóca kellős közepén. Ahelyett az utas még elmegy a bódé mellé az egyik oldalt, aztán a másik oldalt, hogy kívül is körülnézzen. De az már nem tart soká.
Ha nincs itt, akkor nincs itt, nem tudsz mit csinálni, mondja a sofőr, aki az egészet a fülkéből nézi végig. Indulnunk kell, gyertek, nem várhatok tovább. Hát a táskám nélkül hogy? Ha itt maradsz éjszakára, azzal nem lesz meg. Reggel majd kiderül, hogy a munkahelyeden hagytad. Pedig emlékszem rá, motyogja maga elé. A harmadik ott hátul harákol és kiköp. Hát azért egy köszönöm mégiscsak jófejség volna tőled, szólal meg aztán. Ha már meggyanúsítani meg tudtál. Én nem gyanúsítottalak semmivel. Hát ne is. Nem is. Akkor jó. Kösz szépen.
A sofőr onnan föntről elnézni, ahogy az utas kikapcsolja a lámpát, leengedi, és egy kicsit megroskadva, lehajtott fejjel lép fel a buszra. Már csak épp utánafordul, mikor elveszi kezéből, nem követi tovább, ahogy botorkálva hátramegy. Inkább kinéz az ajtóból a harmadikra. Na, mi legyék? Jössz vagy nem jössz? Nem jövök, minek mennék? Na gondoltam. Elvihetlek a sarokig, hogy nyugton legyél a kutyáktól. Nem zavarnak engem. Nem kell jegyet se venni addig, no. Nem arra lakok, kerülő lenne nekem. A buszos bólint, leül az ülésébe, és indít. A busz megrázkódik. Int és kikiált. Akkor szevasz, jót beszélgettünk!, azzal becsukja az ajtót.
Még ki se kanyarodik, megérzi a nyakán az utas leheletét. Akkor veszi észre, hogy az nem hátra ült, hanem az első sorba, ott meg félent kifordul, a lába az ülések közötti sávon, a térdére könyökölve egészen előre dől, hogy szinte mellette van, épp csak egy kicsit hátrább. Onnan szuszog meg liheg egyenesen a tarkójába. Ne idegeskedjél, majd minden rendben lesz, mondja a sofőr, miközben kifordul. Dehogy lesz. El van minden baszva, feleli az utas. Nahát minden azért éppenséggel nincsen, dünnyögi vissza, de most igazából nem tud figyelni.
Még a nyelvét is kidugja kanyarodás közben a nagy kormánykereket tekerve, úgy koncentrál. Az utas meg azt lihegi a nyakába, hogy Különben igazad van. Előre ültem én is, látod, hogy ne basszam el neked, és ne koszoljam össze már a buszod. Ő meg azt mondja, miközben a nyakán felmerednek a pihék, hogy Dehát nem takarítottam még, úgyhogy teljesen mindegy. Akkor se. A kocsma ilyenkor zár valahogy, mondja ki aztán a sofőr, ami a fejében jár, talán csak, hogy ne halljon más egyebet, Lesznek itt olyan faszik mindjárt az út közepén. De még az is lehet, hogy én is lerészegedek a leheletedtől, kaccantja el magát. Az utas nem veszi akkor sem a lapot, csak mondja tovább a magáét, Így majd mehetsz te is haza, a fejem megfájdult nekem is ettől az éjszakától, hát még akkor neked, aki még most is dolgozol meg felelős vagy meg minden.
A kutyákat akkor veszik észre, mikor egy éles kanyarból fordul ki a busz keskeny, de nyílegyenes útra, és végre gyorsíthatna. A fényszórók azonban egyszerre kivilágítják a fekete meg a fakó blökit, ahogy egymásnak feszülve állnak az út közepén, láthatóan valamin marakodva, és akkor nem gyorsít mégsem. Ketten kétfelől tépik és rángatják, nem tudnak megegyezni. A szőr a nyakukon meg a hátukon felmered és tüskésen szétáll. Agyaruk közül nyál és hab csurog, fröcskölő cseppjei a fényben láthatóan repkednek szerte. Annyira elmerülnek az acsarkodásban, hogy nem riadnak meg még a busztól sem. Talán észre sem veszik. Az anyjukat, nézzed csak, mondja a sofőr és egészen lelassít. A táskám!, kiáltja hirtelen az utas. Mi?, ijed fel a sofőr. Engedj le! Na! Nyisd ki az ajtót gyorsan!
A sofőr egy kicsivel később már egyáltalán nem biztos benne, hogy mit is látott a kutyáknál. Azt már abban a percben sem tudja megmondani, amikor történik, hogy végülis miért nyit ajtót az utasnak. Dehát arra sincsen oka, hogy ne nyisson. Aztán csak vár és vár, mikor a kutyák is meg az utas is eltűnnek valamerre az éjszakában, ő meg ott marad a fülke vibrálásában. A fényszórók fehér csíkjaiba bámul, a motorzúgásba hallgatózik. Azután azt is leállítja. Hirtelen kezd el fázni és nagyon, nagyon magában lenni. Még le is száll, a nagy dögöktől való félelmét félretéve. Szeme fürkészi a sötétben az egyetlen utasát, utána is kiált az út széléről, de semmi. Magában azt mondja, Jó hülye érzés ez. Végülis visszaszáll, gyújtást ad, indít. Utolsó járat, vagy sem, akkor is van még menetrend a világon, mondja tovább magában.
Mégis meg kell állnia megint. Bár már mindenképpen későn. Mert csak a szeme sarkából látja meg egyetlen pillanatra a busz elé az út széléről berohanó valakit, vagy talán valamit. A fényszórók tejfehérré kenik szét alakját, és abban a minutumban éppen annyira van ember-, mint kutyaformája, vagy akár egy kredencé, mielőtt eltűnik a kerekek alatt. Mert a sofőr tudja, hogy olyankor nem történhet már más, minthogy áthajt rajta. Vannak bizonyos helyzetek, amire felkészítik a buszosokat a tréningeken. Bár most azt mondja magában, Erre nem lehet felkészülni. Aztán mikor kiszáll, nincsen senki a busz alatt, a kerekek alatt sehol. A járművön semmi sérülés. Mégis még sokkal később is lát egy alakot álmaiban riadtan integetni, mikor az ütközők felütik, mint kuglibábut a kugligolyó. Közben meg csak egy egyszerű, kicsit ütött-kopott és megtépázott bőrtáskát talál.
Azt viszi el végülis a buszállomásról a talált tárgyak közül annak az utasnak a felesége.
