Írisz Vajon hányszor kell a félhomályban nekimenni a szekrény sarkának, megszédülni, konyhakilincsbe dőlni, kenyérszeletelés, krumplihámozás közben ügyetlenül mellé vágni, rosszul lépni és legurulni az emeletről a lépcsőházban, túl szorosra húzni a láncot, sálat, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell szemlesütve kívánni jó napot, fal mellett osonni, mint a rémült vadak, várni és félni, hogy talán nem szólnak semmit, mentegetni, hogy ma épp rossz napja van, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell a cinkos hallgatást, együttérző félrefordulást nem szívre venni, magunknak megfogadni, eldönteni, összecsomagolni, mégis megint ott maradni, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell utólag sajnálkozni, lélektájt kicsit elszorulni, idővel tovább lépni és örülni, hogy mindez nem velünk, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem nézzük többé tétlenül.
