A szeptember végre megszabadította a levegőt az őt elemészteni látszó forróságtól, de kellemes melegében még ott hömpölygött a csépelnivaló gabona érett-komoly illata, viszont a szent kenyérígérettel terhes táblák helyén, melyeknek súlyos aranya mellett csak hitvány visszfénynek tűnt a szekérút sárga pora, már csak a tolló tunyult vakon a világba. Egyedül a törökbúza állt még a lábán, méregszín levelei olyan bajlósan fonódtak egymásba az emberfejnél is magasabban, mintha magukba zárták volna a szellőért tikkokó napokat, mikor az anyaföld rákövesedett a gyökereikre, és szétrepedezett, mint egy utálatos, régi, újra felnyíló seb, amiben annyi élet sincs már, hogy gennyet és vért eresszen magából.
Az örömanya a cirózis hánytató sárgájával az arcán hajolt a kályha fölé, hogy elemelje a felforrósodott vasalót. Három napja egyfolytában a konyhán volt, ahol a lobogó forróság leszorította a csemer zsírpárát, hogy már nem is lehetett tudni, a lázongva rotyogó fazakakból vagy a nagycsontú, erős, csavaróra izzadt parasztasszonyokból jön-e, akiknek levegőtlen zsáválása ugyanúgy bennrekedt, fennakadt a kitárt ablakokon, mint a szagok és a hő. Csak a szemet engedték ki a pokoli katlanból, hogy kivánhassa a fa árnyékát, az udvar pázsitját, a vider csobbanását, ahogy a gördülő lánc leveti a kút hasító hideg vizébe. Az örömanyát kirázta a vacogás. Kelletlenül taszigálta a forró, tömör vasat a fehér vásznon. Arra gondolt, hogy holnap az ura a templomban a kabátot se fogja levetni, mert ott mindig hűvös van, s amúgy se illenék, alig fog látszani valami ebből a pengőre vasalt ingből. Pedig ő még télen is patyolatra mossa, sokáig öblögeti a jeges rázóvízben, hogy a hideg feszegeti a karja csontjait, aztán megszárogassa s tükörre vasalja, hogy az ura reavehesse a lájbit, kabátot, ujjost. Aztán eszébe jutott, hogy az ő inge is fehér, a besárgult arcával egészen olyan lesz, feküdhetne fel a ravatalra.
Az örömapa látszólag békésen nyúlt el a heverőn, egészen végigérte, de vízszintes teste hirtelen még egyenesebb tartásba rándult, ahogy megérezte, mekkora bajban van. Kidülledő szemekkel keményen rámarkolt az asztal szélére s szinte hallani lehetett, ahogy nyolcéves kora óta robotban összetört derekában egymáson őröltek a csontok, mint a malom kövei, ahogy a test nagy erőfeszítéssel, de annál lassabban és esetlenebbül felült. A hasizom préselte a gyomrot, már a torkában volt minden. Úgy állt fel, mintha ugyanazzal a lendülettel fejre is akart volna esni, ívbe hajolva, szétvetett lábakkal, idétlen lépésekkel kalimpált ki a sütőből. Mintha féreg rágta volna a csontjait s kipotyolták volna az izmait, mint a bécsinek való húst, mert két álló napja bútorokat cipelt a vejével hátra a csűrbe, széket, asztalt hordott a hátán vagy fel a szekérre, le a szekérről, át a magos küszöbön, a szűk ajtón, kicsit arrébb, inkább mégis a másik felibe, vagy mégse… Ő vágott fát a kürtőssütőknek. Meg a szakácsnéknak, jó vékonyra, mert a vastag csak senyved, semmi lángja. A tőkéig se ért el, a karjával ráesett a tyúkpajtára s hangosan erőlködve hányni kezdett. Nem bírta az italt. De a segítségeket meg kellett tisztelni, azok pedig nem vették el a gazda nélkül. Mi lesz holnap a lakodalomba, fennvaló jó Isten? Disznyó, gondolta a fehérnép, ahogy becsukta az ajtót utána, de aztán nem szólt semmit, mikor az elfehéredve és leizzadva visszajött. Megmosdottak, lefeküdtek, ahogy szoktak, szó nélkül, s úgy elaludtak, hogy meg se mozdultak, míg a kakas el nem árulta a kegyetlen hajnal érkezését, mint egykor Péter csalárdságát.
A menyasszony bezzeg azt hitte, törekké morzsolta a szalmát a zsákban, addig firgett-forgott rajta. Hihetetlen volt, a másik ágyban hogy képesek olyan nyugodtan hortyogni, mélyen és vontatva, ormótlanul rondán, hol összehangolva, hol kánonban egymással. Képpel lefelé fordult és úgy kacagta az öregeket. Ahogy újra a hátára dőlt, élvezetesen, lassan simította ki kézhátaival a haját maga alól, elégedetten képzelte el, ahogy végigfolyik a párnán, s az ágykeret előtt lassan himbálózva megáll, mint valami hazajáró lélek. Bizsergett mindene. Lerúgta a pokrócot magáról, a talpaihoz gyűrte, homlokát átsimítva idegeskette végig még egyszer, ezredszer is utoljára, a holnapi nap minden egyes részletét. Az öröm halk kacaja csengett szét összecsukott szájában, ahogy képzeletben sorra vette a staférungja darabjait. Mint egy nagygazda leányának. Lelkendezve ábrándozott Gáspárról, mint az első esték után, mikor vizitába jött, vasárnapi ruhában és úriasan beszélve. Aztán beleütött, hogy ezentúl ő is csak látogatóba jön ide. Megvakarta a karját, mert viszketni kezdett, aztán oldalra fordult, de szemeinek lecsukása messze elégtelen próbálkozás volt az elalvásra.
A vőlegény arra gondolt, hogy holnap éjjel még nem lehet. Hajnal lesz, mire a zenészek behúzzák. Őrjítő volt ez a várakozás. De mostmár meglesz. Elvigyorodott a sötétben, ami aztán meleg mosollyá szelídült, ahogy próbálgatta a szót: feleségem. Majd azt is: házam, mit se törődve vele, hogy felébred-e Néni. Az ő háta izzadt érte, ő kereste ki a bennvaló árát, ő tette újba a házat, szobáról szobára. Kert még sehol se volt, a csűr megrokkanva, de minden meglesz szerivel. Egész nap dalolni fog a bakk hangján munka közben, nem egyébért, csak hallja a szomszédság, hogy neki jó kedve van, ő büszke ember, akit 22 éves asszony vár odabent, aki szerelemből ment hozzá, nem a szülők szerelték, s hogy ő a két keze kínlódásával szerzett mindent, mert az apja elmaradt a hadi fogságba s az anyja a városba, egy úri házba, ahol nem kellett mosogasson, mikor talált a szó a nagyságos úrral… Néni majdnem beléhalt a szégyenbe. Talán csak a falu szája végett vette magához, mert egyébiránt nem állhatta a gyermekeket. Hogy Néninek az ura igazából hogy volt, mint volt, arra már nem emlékezett. De az biztos, hogy az ő halála után kerültek a zsellérházba. S most tessék, annyi esztendő után a saját házába feküdhetett le, egy szobába, ami külön volt a sütőtől s a szomszéd felőle meg is ölhette volna a feleségét a két kezével, nem hallatszott volna át. A zsellérház szűk területénél már csak vékony falai voltak alkalmatlanabbak öt család együttélésére. Néni sosem tudott jól aludni, ő is csak tavasztól őszig, mikor a mezei por lefürdése megnyugtatta, és a hitvány vacsorát minél gyorsabban elfelejtendő ágyba dőlt, hogy a fáradt fájdalom lerántsa a tudattalan mélységbe. Ma csak addig ült, míg evett, mégse nyugodhatott. Az apósa házára gondolt, a felbolydult méhkaptára, benne a lépes mézre.
Összefutott a nyála, majd folyni kezdett le a szája szélén. Félrecsúszott a szája, már nem látott semmit, a teste bénaságához képest őrjítő forgással szédült a feje. Aztán többet semmi.
Reggel Gáspár nagyon csendesen öltözött, hogy fel ne ébressze a vénasszonyt, ha végre egyszer mélyen elaludt. Olyan csend ült az új ház új szobáján, amiből a lélegzet is hiányzott. A férfi kezei belemarkoltak a karjaira felhúzott ing nyakába, hogy átemeljék a fején, ekkor mint az istennyila, csapott belé a felismerés, megdermedt a furcsa testhelyzetben és mint a fulladó, előrenyújtott nyakkal, kidülledt szemekkel hagyta, hogy a csend égesse a füleit. Lassan fordult az ágy felé. Néni nagyon csúf volt, sok ránc futott a félrement szája köré, amiket a halál örökérvényűleg rávasalt mindig keserű arcára. A nyálát még le lehet törölni. A szemeire pénzt kell rakni, hogy ne pattanjanak fel. De mi lesz ezzel a szörnyarccal? Gyermeki fantáziája sosem tudta konkrét vonalakkal lerajzolni, de valahogy ilyennek látta a nénjét, mikor keményen lépve, szitkozódva és öklét rázva közeledett feléje, a szél befújta a lábai közé hosszú, fekete rokolyáját, s ő úgy hitte, ott lehet a pokol kapuja. Megint gyermek volt. Lehuppant egy székre, hagyta, hogy lefolyjon róla a félig felvett ing, még egyszer odanézett a torz jelenségre, majd a rongyszőnyegnek kezdte mondani, összekulcsolt kézzel, könyökeit a szétvetett combjaira támasztva: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…
…
– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma….
Az örömanya szája magára is tudta, az esze akörül kezdett forogni, vajon rendesen leverték-e a kenyeret a kománéja s Rózsika, micsa szégyen lenne a násznéppel kormos héjat etetni. Szembe az ő oldalával a férfiak padsora húzódott, az ura legelől, összefogott kezei a padon voltak, a feje a kezein, mintha igen ájtatosan imádkoznék, de az asszony tudta, úgy fájt a dereka, hogy nem bírt egyenesen állni. Úgy kapaszkodtak egymásba karolkozva fel a templomig, mint ahogy a vak vezetné a világtalant, a beteg fehérnép és az összetört férfi, közvetlen az új pár után. Messziről kellett integetni mindenkinek, az ura elő-előhúzta a pálinkás üveget a zsebéből s nyújtotta minden szembejövő vagy kerten könyöklő férfinak. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A leánya fátyolát néha elkapta a szél, arcátlanul tépte, lobogtatta, mintha a két öreggel csúfoskodott volna, szedjék a lábukat. Jöttek, itt vannak. A pap kinyújtott kézzel áldást mondott a megesketettekre. Végre lehetett sírni.
Az örömapa a széke legelejére ült, hogy a hátát elnyújtva tudja nekivetni a háttámlának. Már elmúltak a korai órák, mikor nézték, ki hogy ül az asztalnál, hogy eszik, őszült-e sokat a tavaly óta, sárgák-e a fogai. A fiatalok cigányost jártak, a leányok fürgén kapkodták lábujjhegyeiket, mintha csak döfködni akarták volna a fellocsolt padlót, a legények közbe-közbe keményen odavágták a talpukat a taktusra. Igazi erővel rándították meg a partnereik vállát-derekát, mikor gyorsult a tempó, amit alkalmazni soha máskor nem mertek volna a zsenge hajadonoknál s olyan vadul rikoltottak, hogy az semmi más esetben nem illett volna becsületes vendéghez ebben a becsületes házban. A zenészek húzták. Őrjítő volt. A petróleumlámpa pislákolni kezdett az oxigénhiánytól. A két szoba összenyitva, mind a kettőben folyt a dínom-dánom, mind a kettő udvarra szolgáló ajtaja tárva állt, de nem azért, hogy levegővel váltsa meg a káposztától és bortól savanyú benti párafelleget, hanem hogy az udvarra kiszorultak is hallják a muzsikát, akik lerúgták a cipőiket és mezítláb ugrándoztak az utolsó meleg napok emlékét kisugárzó füves talajon. Ilyen bolond nap volt ez, mikor mindent lehetett. A leányát is most rángatta ki harmadszor ez a Gáspár… Az összemosódó alakok őrjöngésén túl elnyelte őket a sötétség. Nem szabadott sírni, vígadni kellett.
A menyasszony még egyszer hátra fordult, hogy biztos nem látja-e őket valaki. A farakás komor őrként tömörült föléjük. Szembefordult az urával, ráharapott a szája prémére, a fejét elöntötte a vér. Keservesen sírni kezdett. Gáspár izzadt inghátára pajkosan rácsapott a szél, ezt jól elintézted, ember, mintha mondta volna. Sírt, mint a záporeső.
– Én ezt nem bírom… – hüppögte. – Megver az Isten!
A férfi ordítani akart, hogy túlharsogja a mai reszketésben eltöltött nap minden hangját, a szájtátiak kurjongatásait és a pap dörgedelmeit, a kutyaugatást és a harangozást, amik nélkül a poros falu képe visszhangként halt volna el saját jelentőségtelenségének eltompult, de kőbe vésett rajzán. De még csak szólni sem mert a nőhöz. Mint vészterhes titok, szeszélyes fordulat, állt előtte a síró fehérnép. A zenészek húzták. Őrjítő volt.
A menyasszony nem hitte el. Házasságuk első próbatétele alig pár órával az isteni ceremónia után rájuk borult, máris társnak kellett lennie az ura sötét titkában, mielőtt először nézheted volna szemtelenül a szemébe, először ébredt volna a meleg helye mellett máris kint serénykedő alakja képzetével, először felejtett volna el kegyesen szitkot és ajtórittyenést. Mindezek fényében elrettentő iróniával gomolygott a fejében, koszorúba font hosszú haja alatt a holtomiglan-holtodiglan. Mennyi örömöt, mennyi melegséget akart adni ennek a férfinak! Hű feleséghez illő derék tetteket és ezer apró figyelmesség sziporkázó mozaikját, mint amilyent gyermekkorában látott a híres brassói Kapu utca egyik kirakatában. Lényegében csak üvegszilánkok. Összevagdossák az ember kezét.
A vőlegény olyan arccal ült le a házában, mintha odakint oroszokat látott volna közeledni. Talán vasra verve hozták volna az apját is, akinek a barna fotográfiáját éppen múlt este vette a kezébe. Éppen ezen a széken ült akkor is, ha Néni nem lett volna ott átellenbe vele a hokellin, ejsze meg is kérdezte volna hangosan: há mit szól hezzám, édesapám? De a vénasszony ott volt a közelében, mint mindig. Valami ismeretlen ütemre bólogatott a feje, egy másikra rágott a szája, összeaszott ínyében keresve a fogak emlékét, úgy csitorogta:
– Az apád, az ember vót, míg vót. De hogy nem vót többet, mán semmit nem ért az ő hajdani embersége. Csak te maradtál utána, nyügöcske.
Régecske, hogy inkább maga eszi az én kenyeremet, fintorodott el Gáspár, de aztán inkább hallgatott vele s ujjai között forgatta a rongyos képet. Most épp úgy tett a virágocskával is, amit délelőtt a menyasszonya tűzött a gomblyukába a vendégek előtt s ahogy felnézett rea, mind a ketten nevették, hogy a másik szeméből kiolvasták, de jó lenne most csókolózni. Talán most is jó lenne. Az ölébe hajtani a fejét és elfelejteni, hogy valaha valami is volt ebben az életben. Ezért mondta el neki a titkot. Valami olyan csodás feloldódásra várt, mint mikor az akácosban találkoztak titokban, egyetlen épkézláb mondatot se tudott elmondani, így végülis magához húzta az arcát és megcsókolta. Azután már minden összeállt. Most szilánkokban a világ.
Nem bírta el a nő pillantását. Zsebébe ejtette a virágot és kiment. A hűvöske reggel józanítóan köszöntötte. A pincetorok sötétsége megtorpantotta. De lement. A tartósító hidegben kevélyen tornyosultak egymásra a pityókás zsákok, a homokos ládák kidomborodásaiban felsejlettek a murkok, répák, mellettük nagy halom hagyma, arrébb alma és körte, a magas ablak fénye csillámlott a mézes borkányok aranyában. Micsoda bőség! A boldog családi jövő ezen sok biztosítéka között, már-már egészen középen egy hosszú pad emelt egy elnyújtott, de igencsak sovány, üvegcsontú, hártyabőrű porhüvelyt. Még most is a hálóing volt rajta, melyből kidöfött a két visszeres piszkafalába. Balkezén a karikagyűrű, melyet legnagyobb ínségükben sem tett pénzzé. Makacs volt. Mikor Gáspár felemelte az ágyról, a görcsbe merevedett kéz felrántotta a pokrócot, melybe utoljára kapaszkodott a szegény lélek, mikor a halál megállt a fejénél. A férfinak beugrott, amint a karjában tartotta, hogy egy hasonló, csak más hangulatú jelenetet képzelt el valaki mással… Annyira felundorodott, hogy majdnem eldobta a nyamvadt testet, mintha forró pityóka lenne. Meglepően, szomorúan könnyű volt. Ahogy kiért vele az udvarra, a napfény átsejlett a túl régóta szolgáló vásznon. Gáspár szigorúan előre nézett, de mintha a kezei is láttak volna, az egyik a csontorgona háton, a másik a száraz bőrű térdhajlaton, ami abnormálisan meredt előre, furcsán, fenyegetően, mint egy nagy ókori győzelem obeliszkje a sivatag ürességében, vagy egy remete próféta magasra nyújtott ökle, ahogy dörgedelmeit ontja az őt hallgató népre. És hideg volt az egész, mint a lelke. Mint a pince, ahova elrejtette, maga se tudta, ki elől. A romboló enyészet elől ugyan nem, azt csak a fagy állíthatta volna meg. Úgy el volt gondolkozva, hogy amint be akart lépni a lépcsők után következő ajtón, az egyenessé feszült test kétfelől koppanva megakadt a tokban, ő pedig a hasánál megbicsaklott benne nagyot rándulva. Szinte álló helyzetbe kellett fordítsa, hogy beférjen a szűk ajtón. A pokol kapuja, emlékezett újra Gáspár.
Siralmas, szánalmas volt csak úgy a földön hagyva. Üggyel-bajjal lecöhölte a padot neki, arra tette. A száraz, fehér haja lelógott kétfelől. Olyan gyér volt, Néni cipőfűzőt font bele, hogy elég tartása legyen a felkontyoláshoz. A férfi végigsimított hidegen verejtékező homlokán, majd a keze akaratlanul felcsúszott tömött, kökörcsfekete szöghajára, aminek erős szálai fürgén peregtek vissza kiszabadulva a tenyere alól. Arra gondolt, mikor az akácosban a szél az arcába vágta a menyasszonya vastag hajfonatát s elkacagták, hogy a gyermekeiknek már olyan erős hajuk lesz, mint a kefe sörtéi. A házat fel kell súrolni lúggal a temetés előtt. Asszony dolga. Ma megnősül. Gáspár sóhajtva nyomta homlokát a hideg kőfalhoz.
Most is ugyanezt tette, onnan nézte a szeme sarkából a viszolyogtató jelenést. A feneketlen fekete lyukat a sikoltó ráncok között. Végre, minden izgalom, kétségbeesettség, harag és düh után feltört benne a lelkiismeret. A kicsi virág égette a zsebét a szíve felett. Eltitkolta a nagynénje halálát, aki felnevelte őt, hogy ne kelljen elhalasztani az esküvőt, amire annyit készült mindenki. Ledugta a pincébe, mint valami lopott portékát. Teremtő Isten, mi van, ha valaki meglátta az útról tegnap reggel, mikor kivitte! Azt hazudta, Nénit elévette a reumája, nem jöhet. Kihívta a feleségét, mintha csókolózni settenkednének, aztán bevallott neki mindent. Hogy sírt, hogy kétségbeesett! Egész éjjel nem szóltak egy szót sem egymáshoz az asztalnál, s mikor a látszatért felálltak táncolni, Gáspár azt se tudta, melyik lábát tegye s merre, csak rángatta a menyecskét, akinek hideg verejtékes kezeit jól érezte az ingen keresztül is vállain. A vállakon, melyekre a világot akarta venni érte. Az ételek ízét nem érezte. A forró, puha masszát gépiesen, szürke szemekkel ette, nem is törődve vele, hogy égeti a torkát és a gyomrát. Aztán még kimentek párszor beszélni, vagyishogy az ara kicsit kisírhassa magát, a férj pedig káromkodni akart, nagyot, keserveset, ocsmányat, isteneset, máriásat, de nem tudta teleszívni a tüdejét hozzá, levegőtlen levegőket szuszogott be és fújt ki gyors egymásutánban. Mikor hajnalban az utolsó vendégektől is elbúcsúztak, nem tudta volna megmondani, hideg vagy meleg volt-e a kéz, amit megrázott. Hazatántorogtak az új házba, szédelegve a józan valóságban.
…
Felcsattant az öreg kántor basszusa, amibe nagy farcsul a pap is belékapaszkodott, úgy fújták ketten, a könyv felett összedugott fejjel, nagy levegőket véve, mint valami kocsmai nótát, kissé gyorsabban a kelleténél, mert sok szakasza volt, de tudni lehetett, hogy a kicsi gödröt hamar betemetik:
Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád,
aki Krisztussal járt, s benne hitt:
aranyból koronát, fehér égi ruhát, – Hogy ledobtam a fehér ruhám a fődre… A cipőköt ki tudja, hova rúgtam. A fátyolt letéptem, egy marék haj es jött vele.
s hárfa húrjait pengetheti. – A zenészek húzták….
Igen ott minden kész, igen ott minden kész. – „Immán készen van a ház, hozhatod az új asszonyt, hogy osztán átkozzon engem mindenét. Eddig se vót nagy becsületem előtted….”
Minden győztesnek jár örök rész.
Boldog véghetetlen öröm vár odafenn, – „Ecsém, ha én állanék olyasmi előtt, mint most te!”
Jézusért én is elnyerhetem.
Vígan lépkedünk színarany utcákon át,
halljuk angyalok dicséretét, – „Jajj, be szép vagy, lelkem! Oda se adunk a kérődnek.”
Szemünk láthatja Krisztus szent ábrázatát, – „Há nézz a szemem közi, te leány! Leszel-e a feleségem?”
aki vért ontott bűneinkért.
Élet forrása kínálja élő vizét,
tiszta hűs vizét bőségesen. – „El ne rontsd, fijam, azt a jó bort vízzel. Gyere, koccints keresztapáddal!”
Fényt az Úr maga áraszt és hint szerteszét, – „Vigyetek lámpát, hogy lássatok hazamenni.” „Látunk mi mán eleget, édesanya. Hirtelen kivirradt…”
Halál nem lesz ott, éjszaka sem.
Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk,
Hogyha Ő minket keblére von, – Engem még nem ölelt meg a feleségem. Jajj, Uram, mikre gondolok!
Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk,
Nála béke vár és nyugalom.
Végre. Végre vége volt. A fiatalasszony még egyre sírt, siratta a lakodalmát. A faluban a harangozó reakezdte a másodikot, de ott kint a mezőben a szél egymás ágaival verte a temetőt határoló jegenyéket és úgy recsegtette a kifejesedett törökbúza vaskos szárait, mintha a medve settenkedett volna közötte. Isten őrizz! Az ima a vége fele járt közben: Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.
S az enyém a szégyen, tette hozzá Gáspár. Elgondolta, milyen gyermeki az ember, mikor nagy-nagy eseményeket állít fel magának az élete mentén, hogy alkalma legyen az Isten kabátujja után szökdösni. Mikor megkeresztelnek egy gyermeket. Vízvarázslat és kikopott inghátból pólya, hogy immáron te is ezen a világon vagy, az emberek között, ahol megelégedni sohasem fogsz semmivel, amit magadénak mondhatsz. Mikor megesketnek, nagy fogadalom és tántorgó atyafiak, hogy mostmár elevenen megehetitek egymást, ha úgy tetszik, csak a járomba fogózzatok belé szaporán, mert forog a világ. Mikor eltemetnek, örök élet és kétpofára zabáló gödörásók, hogy na, ezután nem lesz semmi, valami faragott kővel emlékezzünk rea. Az Isten megrándítja a vállát. Feljebb húzza a kabátját.
Mindenki összébb húzta a rongyot magán, mert fújt a szél, fájt a szél. Az első tüzelés muszáj-gondolatának bosszúságával indultak neki az emberek a gödrös mezei út porfellegének. A szörcsei utcai asztalos mester mellén összefont karokkal, lehajtott fejjel bólogatta: Szent Mihálykor keleti szél nagyon kemény telet ígér. Majd szorosabban bújunk essze, vetette oda Gáspár, szemébe nyomva a kalapját, erősen belékarolt a feleségébe és semerre se nézve ment előre. Olyan hangon mondta ezt, mintha már-már utálta volna férfinak és asszonynak azt a hús-együttlétezését, amin a mondat szenvtelenül gúnyolódni akart, de valahol a vidámszerű életerő, élniakarás is érlelődött benne, amivel a fiatal magára és hátralévő éveinek sokaságára eszmél a véneket elnézve.
Én most magamba kell nézzek. Te nem látsz? Most is csak rángatod az ujjost magadon? Pedig én megtettem a tőlem telhetőt. Nem bírjuk el a te égi dolgaidot. Nem veszed észre? Nem látsz? Itt vagyok. Én, Gáspár.
