Cím nélkül immár megszabtuk a betűknek ha szavakká állnak mit jelentsenek (misztérium) a misztérium hogy apám vállán mérhetetlen a teher – miként a fájdalom időjárásfüggő csontjaimban korhadt fák tetemét hordozom fújj csak szél fújj – a tükör másik felén is én szentjánosbogár ég szívemben a pillanat befejezetlen még Nyomvonal Családi Bibliánk, egyetlen nyomvonalunk a miénk most. Apám neve áll benne, de előtte nagyszülők, dédszülők, ő előttük egy messzi és távoli évszám alatt az ük, meg azoknak szüleié volt. Mindannyiuk neve szépen egymás alatt, úgy jönnek össze mindegyre, mint két szeretetre vágyó ember, s találkoznak mint versben a rím, óhatatlanul, egymást felfedezve, kiegészítve hosszú időkön keresztül. Átérzem azt, ami összetart. Születés és halál, ismét újrakezdés, majd újból a vég. Több annál mindig, mint ami! Miként sor végén egy Ámen, Úgy törvényszerűen következnek neveink, gyermekem – jegyezd meg, addig jövünk, s megyünk, ameddig az emlékezet tart – ha megemlékezik rólunk az Isten még.
