Egy útvesztő kapujában állok, egyszerre csak körbeölel a sötétség és valami, egy kéz a semmiből, beránt.
1. nap
Harmatos hamuban ülve fuldoklom láttalan, s mintha kínt izzadnék. Szánalmas könnyzáporos önsajnálatom megzavarja pár ismeretlen hang, s mielőtt még segítségért üvöltenék, ráeszmélek, hogy a hangok csak a fejemben vannak. Vakon járom a végeláthatatlan kőfolyosókat. Az ujjaimmal végigsimítom a hideg kőrengeteget, érezve minden egyes bemélyedést. Mostmár látom, hogy az élet magányos, hádészi játékába csöppentem.
8. nap
Nap mint nap elnyel a mellkasomra nehezülő pánik. Egyre nehezebb levegőt vennem, talán elveszett lelkek szorongatnak. Testemet gyilkos hullámként elborítja a hideg, és csak remegni tudok ködfátyolos tekintettel a komor távolba merengve. Nem kínoz már, és monoton sétára indulok a semmibe a már kitaposott ösvényen. Ezek a kövek olyan védtelennek tűnnek, együtt mégis erősek, milyen jó is lenne tartozni valahová, ahol megvédenek, ahol én is önmagam lehetek.
21. nap
A rettegett álmokat hozó éjszaka reményt ad, felemel a felhőkkel teli magasba, aztán elenged, és zuhanok az üresen tátongó semmibe. Még ebbe a szurkos sötétségbe merülve is nehéz megszabadulni a reménytől, összezavarja az elmédet, és pár pillanatra megtöri a zsibbatag szenvedést a már beletörődött pokoli elszigetelésben.
25. nap
A villámnyalábok dühöngő oroszlánként harcolnak az éjben. Egy rémalak villan fel a viharban. Gallyak ropognak talpaim alatt, mint megannyi apró lüktető lövés, a szél pedig sziszegve közeleg a falak között, mint szívbe metsző kiáltások sorozata. Esőcseppekre várok, micsoda bolond, azt hittem ezt a csillogó tündéri táncot nem veszik el tőlem. Már nem félek. Most nem érzem a szél fojtogató érintését a nyakamon, egy pillanatnyi megkönnyebbülés.
93. nap
Az idő elteltével kibontakozó magány lassan felemészt, csupán tébolyba menekülten élhetem túl. A napok csak úgy elhaladtak előttem, és én szívesen feledésbe merültem. Az idő teltével megpróbáltam becsapni magam azzal, hogy ez csupán egy játék, elképzeltem, ahogy a játszótéren vagyok a puha homokban, homokvárat építve, amelyben én vagyok a hercegnő és arra gondolva, hogy minden tökéletes vagy legalábbis elviselhető.
196. nap
Nem tudom, milyen lehet kötődni valakihez, de a hangok biztatóan beszélnek róla, boldogan elfogadnék egy barátot, a hangok mégis képtelenek hallani, érzékelni engem ebben a komor szürkületben. Legalább nem lehetek csalódott, mert ugyan mit is várhatnék a pesszimizmus homályában elveszetten? Pesszimizmus-e már e helyzetben ilyen hozzáállás? Én csupán józanságnak nevezném, melyben a remény nem játszik szerepet.
603. nap
A hangok apró csengőkként kuncognak. Nevetek, erőltetve, szeretnék végre átélni egy őszintén vidám pillanatot, de mindez csak egy színjáték. Próbáltam elképzelni, milyen lehet igazi boldogságot érezni, de én csak az üres és süllyedő sötétséget ismerem, nem éreztem még soha szépet, sőt, inkább jó lenne már nem érezni semmit sem.
1. számtalanadik nap
1000 nap után már nem tudtam nyomon követni az időt. Teljesen elvesztettem önmagam. Nem érzek semmit, még a fájdalmat sem. Csak véget akarok vetni ennek a tébolynak, az utolsó leheletemmel visszaadnám ezt a meggyötört testet a természetnek, miközben megtört lelkem végleg elhagyná.
2. számtalanadik nap
Végre felütött bennem a klausztrofóbia, képzelgések tekerednek nyakam köré, a falak közeledni kezdenek, érzem, ahogy a tüdőmből kifogy az oxigén és elvesztem az eszméletem. Ez csak egy kegyetlen délibáb volt, a képzeletem könyörtelen játéka. Legyen már vége ennek a pokolian kínzó körforgásnak.
3. számtalanadik nap
A levegő lassan megtelik mézes hazugságokkal, és amikor hozzám ér, arcomon rideg kristályos maszkként terül el. A tüdőm megtelik levegővel, de nem vagyok hálás a légzés ajándékáért, ez inkább egy ironikus büntetés azért, mert nem akarok élni. Halálért sóvárgom, szabad lélek akarok lenni, nem vennének észre, de oda mehetnék, ahová csak szeretnék. Telhetetlen éhség kínoz a láthatatlan galamb szabadságáért.
4. számtalanadik nap
Eldöntöttem, hogy elkóborolok a labirintusban, olyan messze akarok menni, ameddig csak a lábam elvisz. Elindulok és hosszú séta után egy eddig ismeretlen ösvényre tévedek. A testem egyszer csak elnehezedik, csupán zsibbadtságot érzek. Mennyi szenvedéssel teli év, és mikor jön egy reményteli pillanat, a gonosz újra lesújt.
5. számtalanadik nap
Pár nap elteltével visszanyertem az erőm és folytathatnám, de minek? Ezzel csupán egy újabb esélyt adnék annak, hogy a kétségbeesés uraljon. Semmi vagyok, semmim sincs, nem veszíthetek semmit. Felállok és olyan gyorsan megyek, ahogy csak megsínylett testem vinni képes. Az út végén vakító világosság vár, egy fény, amely megnyugtat és szavak nélkül magához hív, egy leírhatatlan kísértés, és én engedelmeskedem, elhagyva a labirintus könyörtelen világát. Végre szabad vagyok.
A meggyötört lélek megtalálta a nyugalmat egy szabadságtól illatozó mennyei helyen, ami egy feneketlenül lebegő óceán, ahol az egyetlen utasok a pihekönnyű felhőkön utazó bohém lelkek.
(fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára, Klösz György)
