A vers leadási határideje pogány hordaként lohol felém, felperzseli a termékeny ötletek mezejét, kardélre hányja értelmes gondolataim, az üres papír fenyegetően áll előttem, mint egy monolit. Riadtan a tollamba rejtőzik, ott várja, hogy elvonuljon a leadások szorongató hada. Meggyőzőm magam – hatékonyan, mint mindig –, hogy legjobb lesz fun facteket olvasni inspirációnak. Megtudom, hogy az ember tusolás közben sokkal kreatívabb, ami tetszene, de nem a kedvencem, amikor elázik a papír, amire írok. Olvasok a négyszögletű vombat-székletről, arról, hogy Steinbeck kutyája hogyan ette meg – kiváló kritikai érzékenységgel – az Egerek és emberek első kéziratát, arról, hogy a Föld aranytartalékával be tudnánk vonni az egész bolygót. Ezt sem szívesen támogatom, mivel az arany szerintem nem passzolna a cseresznyevirággal, és kár lenne így lehangolni a március végét. Ráadásul a szurikáták hétköznapjait is biztosan megkeserítené. És olvasok arról, hogy statisztikailag jó esély van rá, hogy Dzsingisz kánnal rokonságban álljak. Hogy talán, ha közvetve is, de magamban hordom legendás génjeit. Ezzel aztán vigasztalhatom magam esősebb délutánokon, amikor nem hajlandó előmászni a vers a tollamból. Kicsit ki is húzom magam, bár az ő magasságáról nincsenek adataim. Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett. Ekkor megsuhint a felismerés, a válság szájszaga csapja meg orrom: mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött volna el velem kávézni vagy levendulás öblítőt vásárolni a szupermarketbe? Mi van, ha nincs közöttünk kémia? Ha nem értene egyet, hogy a budipapírtekercset melyik irányba kell tenni, vagy, neadjisten, cukorral eszi a bundáskenyeret? A leírások javarésze szuperemberként emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől, mint hörcsög gyomrában a pizzatészta. Dzsingisz kán. A példakép. A Mongol Birodalom felvirágoztatója. Ez a Birodalom, amire fenyegető csodálattal vágyunk azzal a 0,05% tatár vérrel kishitű ereinkben. Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem. Elég rég, hogy lehessen vicces. A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus. Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás. Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit. Adjunk hálát a Selyemútért, a fejlett postai szolgálatért. Azért, hogy – analfabéta létére – adómentességet biztosított az orvosoknak és a tanároknak. Most nincs írástudatlanság, vannak adók. Dzsingisz. Kitűnő stratéga, vallásszabadságot propagáló hadúr. Etnikai és nyelvi prularitást szorgalmazó fővámos. Mármint azoknak, akiket nem irtott ki. Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg nem lettünk volna barátok, bár ez az én saram is. Azért, - ha megengeded – volna néhány kérdésem hozzád. Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik nő után is ugyanolyan lendület hajtott? Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről nem is merlek faggatni. De mondd, nem égették ki a bimbóid perzselő nemi betegségek? Hitted, hogy a sok használattól vörös és viszketeg? Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel? Hányszor riadtál föl verejtéktócsában, görcsölő izmokkal, feszült állal? Szemed finom mandulájában hányan csókolták meg a tükröződő teleholdat? Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója még mindig képes újabb bőröket vedleni magáról itt, a XXI. század címen futó, túlírt telenovellában. Birodalmi génjeid még mindig elevenen lüktetnek a tehetetlenség gyermekeiben. Vajon hány évszázad távolság tanítja meg, hogy amit felperzselsz, az még nem a tiéd. Hogy amit utódlasz, már nem te vagy. Pedig hányszor meg kellett volna tagadnunk téged! Viperafogad képes átharapni az időn. És mindig talál magának bőséggel gyámoltalan prédát. Mindegyre akad egy-egy izgága utódod, aki tovább örökli tőled a birodalmi kényszer izommerevségét, nyelvén a habzó arroganciát, szívében a cinizmus szárazjegét. Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított állkapcsába zárva erről álmodoztál? És megérte? Megérte mindezért feladni a pihenést, a megszokásba áztatott hétköznapok nyugalmát, a bizalom illékony melegét? Megérte szorgalmasan táplálni nap mint nap a paranoia bélférgeit? Sokszorosan túlfeszíteni a teljesítménykényszer íját? Vaktában kilőtt nyilaid közül sok még csak most hullik vissza ránk. És ilyen szaporulat mellett könnyen akad telitalálat. Dzsingisz. Mostanában havonta portyáz végig egy új apokalipszis a világon. Ezek után, ennyi mérföld, ennyi évszázad és ennyi emberi embertelenség után már nem is vagy olyan ijesztő. Dzsingisz. Gyere, heverj ide. Pihenj meg. Meséld el, milyen volt a napod. Tessék, egy csupor kumisz. Kortyolgasd szépen el. Utána nyugovóra térhetsz. Ha akarod, felolvasom neked egy versem. Hosszú lesz, nyugodtan belealhatsz. De előbb mesélj. Hogy vagy? Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. Ne siess. Ráérek, van idő. Nem hajt a tatár.
