Endrey-Nagy Ágoston versei

ami fehér

eljöttek a hóludak dús tollukban csillagok melegével
amikor a föld megfagy kivirágzik az ég 
mondták kardfogú nagymamáink

monolit leszek anyám
a napfordulókon bekennek vérrel
érezzen emberízt az űr
és küldje le a hóludakat kegyelmesen
vegyél a tiszafából és ne érezz fájdalmat
 
*
 
elém hozták a lányt
akit halálnak szólított a fenyves
végtelenül unottan nézett rám

elvonultam az erdőbe egy hétre
gyomorsav buzgott fel a torkomba
mint a fák nedvei tavasszal
nem szóltak hozzám hiába vártam
 
a hóludak eltűntek 
a fagyott tetemek kiolvadtak
ideje visszatérnem anyám
a szemhéjamat vastagon bevonta
a szikkadt gyanta
úgy elmesélném miket láttam 
de nem találnék haza 
végül is jó itt
a bomlásszagot idehozza a tavaszi szél

sötét van mint a ludak szívében


a mellébeszélés éghajlata

rénszarvasok ösvényei homlokomon
zuzmón taposva közeledik az éjszaka 
felmérném a lehetséges menekülőutakat 
de törpefenyők kúsznak a liget sétányaira
a murvát mozdulatlan egerekkel 
szórja tele a szembenézés

kevés szóval tudod kifejezni a hulladékot 
annál többel a kéket mindez csupán illúzió
nem lankadhat éberségem az alapszókincs hiányaitól
gleccserszürkének mondod a telefonom
csak hallgatsz ha a gejzírturizmusról kérdezek

jól kezeled a kérdéses helyzeteket 
az utadba kerülő dögöket az avarba rugdalod
a körforgás szempontjából hasznos
a körforgás és a kegyelet összeegyeztethető 

megállsz letörlöd tornacipőd
aurora borealis a fantázianeve mondod
exkluzív colorway újrahasznosított gumitalp
neonzöld fenntarthatóság szavaidból kifújja 
a hangszínt az állandó szél

felhúzom a kabátom cipzárját 
minden látszat ellenére távol
a tundrától is fel kell készülni 
a több hónapnyi sötétségre


vannak hegyek

felavattak a rénpásztorok 
és mint egy tajgai népdalban
békének kellett volna költöznie belém
ehelyett tágra nyíltak szemeim befogadtam a tiltottat
az embertelen nem volt többé táj
csak az alakok különváló zsibongásai

vannak hegyek amik eónok óta tudnak
a lábuktól fakadó két ágról a láthatóról és a látottról
hósapkáik alól ellátnak addig az időben
ahol ezek metszik egymást eleinte alkalmanként
később cikázó összevisszaságban
mint hallucináló hermelinek nyomrajza a hóban
végül egybefolynak egyszer 

bent tartott lélegzet ez a vidék
földbe gyökerezett lábam nem járhatom be
egyetlen pontból figyelem suta érzékeimmel
a hegyek ormótlan fenségével nyugtatom magam
pedig azért sóhajtják le hozzánk a telet
mert nem békélnek meg mozgásképtelenségükkel
vannak hegyek
beláthatatlanul messze tőlünk