Mindenki fosott a román szóbelitől. Mire május végére lecsengett a tanév, két hetünk maradt átvenni az elmúlt négy év szűkített anyagát, és ráeszmélni, hogy komplett részek törlődtek az emlékezetünkből, mondjuk a tanult irodalmi kánon 50%-a (plusz egy kicsi). Azt is vágta mindenki, hogy a vizsgabizottságban nem adys tanárok ücsörögnek majd, hanem más iskolák romántanárai, isten tudja honnan kirendelve. Böszme nagy kérdőjel volt, lesz-e megértés és jóindulat.
Készültem, amennyire tudtam, volt a tarsolyomban néhány strófa Eminescutól, Blagától, Bacoviától, olvastam Creangát, Eliadét, Hortensia PB-t, Caragialét, átnéztem a rezüméket, még az Erdélyi Iskolát is átfutottam, biztos, ami biztos. Aztán egyszer csak ott toporogtunk mind az osztály előtt, a román szóbeli sűrűjében, és a legtöbben kivárásra játszottunk, derüljenek ki a tételek, lássuk mit húztak azok, akik vállalták, hogy elsőkként vetik bele magukat az ismeretlenbe.
Az összeszedettség és a szétesés különböző fázisaiban cirkáltunk fel-alá az iskolai folyosókon. Néhányan még mindig a jegyzeteiket lapozgatták, és ötpercenként rádöbbentek, hogy román irodalom tekintetében továbbra is aggasztó vakfoltok tátonganak az ismereteikben. Hasonló cipőben jártam, de már nem frászoltam ezen. Ha valami balszerencse folytán „A románok és más nemzetségek krónikája” típusú tételt húznék, nem kérdés, hogy nullához konvergálnának az esélyeim, de most tényleg. Jöttek-mentek az emberek, a mieink közül eddig csak Lantos Gabit fingatták meg. Ő Arghezi Testamentjét húzta. Rafkós darab tele nehéz archaikus szavakkal, nem lehet mellébeszélni, és Gaben tudása nem volt meggyőző. Egy-két életrajzi részlet megvolt neki: az írói álnév, meg hogy modernizmus, de ez kevésnek bizonyult az ötöshöz. Kapott egy óra hosszat meg egy ígéretet: ha megtanulja a verset és segítség nélkül elszavalja, megkapja az átmenőt. És Gaben megcsinálta, egy órán belül bevágta, elszavalta, és átment! Ezen a ponton döntöttem el, nem húzom tovább, bemegyek, lesz, ami lesz.
A bizottság tagjai kissé merevnek tűntek: szarukeretes szemüveges pasas bő szabású szürke öltönyben, kontyos ötvenes nő diszkréten sminkelve, meg még egy. Tekintetükben semmi nyári derű, csak éber figyelem, drákói szigor, gyanakvó pillantások, intellektuális fölény, mit vártál. Névbemondás után buletin1 ellenőrzés. Klappolnak az adatok, ott vagyok a lapon, nonverbálisan intenek, válasszak, enyém a pálya. A tételek ott hevernek előttem kiterítve, szám szerint hét darab, sorsdöntő pillanatok hírnökeiként sorakoznak lefordítva a baljósan csillogó katedrán. Jobbról a másodikat húzom, ezt diktálják a gaudeamuszi ösztöneim… Nichita Stănescu: Cântec2… Na, ne! Az emlékeimben kotorászok, valami rémlik: szerelem, spirituális metaforák, belső fény, ilyenek. Már most parázok, mire leülök kidolgozni a mondandómat, elfelejtem a szakaszt, amiből rémlenek a sorok.
Az osztályterem jobb széléhez tessékelnek az első padba. Azonnal jegyzetelni kezdem azt a pár sort, ami halványan dereng Nichita verséből: Să stăm de vorbă, să vorbim, să spunem cuvinte3, ez így megvolt.
Két paddal odébb, kihúzott tételes cetlivel a kezében Kalóz bambul maga elé, üres jegyzetpapírját nézegeti. Lefelé biggyesztett szájjal von vállat, testbeszéde a „Baszki, ez nem az én napom”-érzést sugallja, semmi kétség. Kalóz jó arc, igazi bohém lélek, bele van gárgyulva a művészetekbe, festőket, szobrászokat oda-vissza vágja (klasszikusoktól a posztmodernekig). Suli után egy csapat ipari alpinizmusban jártas szobrászrestaurátor társaságában segédkezik a központi evangélikus templom neogótikus főhajóján, délutánonként ott pingálgat az állványon salopétában. Nem kispályás, na.
Kalózt előttem szólítják. Mint kiderült, a Nunta Zamfirei4–t húzta Cosbuc-tól. Mikor ránéztem az arcára, levágtam, hogy sosem olvasta. Jobb híján bedobta a műveltségi tutit: Parasztlakodalom – Bruegel zsánerképeinek leghíresebbje –, ezzel nem lehet mellényúlni, ez idevág – gondolta Kalóz –, és ecsetelni kezdte a lírai párhuzamot a festmény és a vers között, leginkább a festmény részleteire kitérve, a csűrben tartott buli részleteire, az asztalnál lakmározó násznép buzgólkodására, az asztal körüli sürgés-forgásra, a muzsikusokra, a pástétomokra, satöbbi. A bizottság egy darabig némán figyelt, nem túl sokáig, úgy hatvan másodpercig, aztán félbeszakították, a vers iránt érdeklődtek, a szereplők, a fantasztikum, a hiperbolák iránt, Kalóz meg csak Bruegelről szövegelt, tört románsággal, a flamand reneszánszról, olajtechnikáról, de újra félbeszakították… Szegény Kalóz, úgy néz ki, itt ma nem lesz mellébeszélés, ezek dörzsöltek és egyre paprikásabb hangulatban vannak. Ezen a ponton már a bizottságnak is világos, hogy a címből levonható tényeken kívül, azaz hogy lagzi van, és Zamfira az ara, Kalóz semmit sem vág, idézetekről ne is beszéljünk. Szerintem a Bruegel-párhuzam ettől függetlenül nyerő volt, a vizsgabizottságot viszont teljesen hidegen hagyta. Lazán beírták neki a négyest, nem volt apelláta. Így úszott el Kalóz érettségije azon a meleg nyáreleji délelőttön, egy hárompálcikás villámra emlékeztető firkantással a neve mellett.
Én következek. Az a pár papírra vetett gondolat adja a mankót. Mondok valamit a szerzőről, a neomodernizmusról, a kivételes költői intenzitásáról, még azt is megemlítem, hogy mostanság távozott az élők sorából, de nincs meg pontosan az évszám. Halványan derengenek a metaforák és a ritmus, okosnak hangzó kulcsszavakat szúrok közbe, olyanokat hogy: polisemie, ambiguitate, metrică variabilă5, hátha bejön. A középső kontyos tanárnő faggat, tudok-e idézni a versből, mondom, hogy igen, és kezdem az első sorokkal, de nem teljesen stimmel a szöveg, látom, húzza a száját. Tovább próbálkozok, hátha segítenek, de nem segítenek, csak csóválják a fejüket, reménytelenül indiszponáltak, nem lesz ez így jó, egyre jobban izzadok a szorosra húzott nyakkendőm alatt. Valami csoda folytán eszembe jut még egy sor, kipréselem az emlékeimből, így már összeáll egy strófa. Bizalomgerjesztőnek nem mondanám a tekintetüket, valamit pusmognak egymás között, aztán közlik, öt-ötvenben kiegyezhetünk. Nem fényes osztályzat, de átmenő! Bólogatok, hogy elfogadom az ajánlatot, és már ott sem vagyok, la revedere6, mielőtt meggondolnák magukat.
*
Másnap a sportiskola ifi-stadionjában van a gyülekező. Mi, akik tornát választottunk, kisebb atlétikai megmérettetés előtt állunk: hosszútávfutás szintidőn belül (fiúknak ezres, lányoknak nyolcszázas táv), sprint ötvenen, ezenkívül távolugrás helyből és nekifutásból. A lelátók árnyékában tornatanárok, szülők, nagymamák tolonganak, mindenki figyeli az egymást követő versenyszámokat, lelkesen csacsognak a hűsben, szakértenek, szotyit ropogtatnak, rágógumiznak, mint valami bukmékerek a lovi főfutama előtt.
Jól mennek az ugrások, szépen sorban, előbb helyből, aztán nekifutásból. Az ötvenes sprint is oké, flottul hozom a szintet. Az ezer méter miatt kicsit aggódom7.
A második csoportban indulok. Tízen sorakozunk a rajtvonalnál vegyes felállásban, srácok az Á-ból, C-ből, G-ből. Mindenki koncentrál, feszülten figyel a sportbíróra, aki a stopperét babrálja, aztán elhangzik a sípszó! Lazán indulok, nem akarom elfutni az elejét, de ott vagyok a bolyban. Első kör után még együtt a csipet-csapat. A második négyszáz felénél fokozatosan gyorsítom a tempót, páran leszakadnak mögöttem. A szalagjaim jól bírják, a tüdőm nemkülönben. A Tűzszekerek betétdala zakatol a fejemben, ti ti-ti-ti ti ti, látom magam előtt a cambridge-i srácokat, ott futnak előttem fehér atlétában, persze nem, csak Kárász Marci hátát látom, a szélben lobogó göndör fürtjeit, képtelenség utolérni, elsőként ér célba, én mögötte 4:12-es szintidővel. Kapkodom a levegőt, kifekszem a fűre, mint jónéhányan, várom, hogy visszaálljon a pulzusom. Tippre maximális pontszám, nincs ok az aggodalomra, ez bőven megvolt.
A lányok egy tízes csoportja rója második négyszázas körét az atlétikapályán, de már látszik, hogy nem mindenkinek fog összejönni a nyolcszáz méter. Néhányan belesétálnak a távba, nem bírják a tempót, ami bukót jelent, ha nem érnek célba, és ez rontja ám a megyei átlagot, a statisztikákat, meg hát tornából bukni az érettségit… Az igazgató a pálya széléről kiabál, néhány szülővel uniszónóban biztatják a lányokat, de a kis csoportból ketten is kiválnak, vészesen lemaradnak a bolytól, csak sétálnak a rozsdabarna salakon csípőre tett kézzel. Az osztályfőnökük nem hagyja annyiban, elegáns vászonzakóban ered feléjük, át a gyepen a pálya túloldalára. Nagydarab ötvenes kémiaproffal van dolgunk, vérbeli kosaras alkat, de azért akad némi fölösleg ott deréktájon; eltökélt testnevelői szigorral ragadja kézen mindkét csajt, húzza őket, úgy kocognak tovább együtt a púderes salakban. Lépésről lépésre haladnak, szenvednek, és csúszva-mászva, kimerülve, de valahogy célba érnek, hármasban, a kémiatanár meg a lányok. Az idejük nem kifogástalan, gondolhatod, de legalább abszolválták a feladatot, mindenki tapsol. Oszifő a nap hőse, a gondviselés bajnoka ez a kémiaprof, bizisten, de még nincs vége! A baloldali lány szemében elhatalmasodó tétovaság honol, arca gyapjúfehér tónusokban sápad, a kimerültségtől öklendezni kezd. A megváltozott széljárás sem segít, vaddisznó és oroszlánirha szúrós szagát hozza a könnyed nyári szellő – a szomszédos állatkert jellegzetes odorja, nem mindenki bírja, pláne így rásegítéssel. A felszabadult zsongás-bongásban a sápadozó lánynak nem sikerül jó felé manőverezni, csóvában hányja le osztályfőnökének kissé átizzadt zakóját mellmagasságban, két löketben, csorog a savas lé, lefelé a tip-top vászonnadrágon, rá a drága bőrcipőre. Korántsem graciőz koronája a napnak ez a mai futóverseny, és hol van még vége… Jóindulat ide vagy oda, a hős profnak nincs ínyére ez a hányásos dolog, felböfög egy fokhagymásat – a reggeli kolbász, ugye –, ez a bűzös állatszag meg a fokhagyma végzetes kombináció a kiadós nyári futás után. Egy copfos szőke az utolsó pillanatban vetődik el a testnedvek sugarából, kibillentve egyensúlyából egy másikat, aki hátrafelé tapicskolva, önkéntelenül tipeg bele a friss okádékba. A közeli lelátón egyre több leesett állú szájból hullik kifelé a tökmag. A meredeken zuhanó menőségi indexeken túl nehéz appercipiálni, mi a fasz folyik itt tulajdonképpen.
Homlokoknak csapódó kezek jelzik a döbbenetet, nem hisznek a szemüknek, néhányan önkéntelenül vihognak a pálya szélén… A tornatanár nem hiába mondogatta: tornából ugyanúgy fel kell készülni, mint töriből vagy kémiából!
Egy hónappal később személyesen vettem át az érettség sárga papírját: DIPLOMĂ DE BACALAUREAT8. Vastag, fodrosszélű papírra nyomtatták, hivatalos tanügyminisztériumi stemplivel látták el. Hátul dátumok, vizsgák, osztályzatok. Átlag érték: 7.75.
1 személyi igazolvány
2 Ének
3 Beszélgessünk, beszéljünk, mondjunk szavakat!
4 Zamfira esküvője
5 poliszémia, ambiguitás, változó ritmusú
6 Viszlát
7 Úgy két hete egy balul elsült felugrásnál meghúztam a bokámat, azóta nem sokat edzettem, mondhatni semmit, de előtte jó formában voltam, a kondival nem lesz gond, csak bírják a szalagjaim
8 Érettségi Bizonyítvány