1.
A világ legszebb és leggyilkosabb érzése egyben: a nosztalgia. Ezt személyesen tapasztaltam meg, a középiskolai tornatermem előtt. A friss, tavaszi szellő nyugtató hatással volt rám, mintha újra érezném azokat az illatokat, amiket a középiskolás éveim alatt éreztem. Elég abszurd, nem? Régi, ismerős hangokat hallottam, amelyeknek nem feltétlenül ismertem a gazdájukat, de a nyakamat mertem volna rátenni, hogy ezeket a hangokat is rendszeresen hallgathattam kamaszkoromban. A tornateremben a pálya és a cipők közti nyikorgása sok szép emléket juttatott eszembe. Visszaemlékeztem a temérdek fociedzésre és focimeccsre, amit az iskola csapatában végeztem. Persze ez mind semmi sem volt, a látványhoz képest. A tornaterem ajtaja előtt álltam, amelyiken annyiszor bementem már. Mielőtt újra bementem volna, nagyjából 10 év után, körbenéztem. Az egész udvar egy füves terep volt. Itt a padokat vettem észre, ahol már oly sokszor magoltam be az aznapi leckét, 10 perccel a kezdés előtt. Az udvart zöldellő fák, és rengeteg, színes virág díszítette. Ezekre kamaszkoromban egyáltalán nem figyeltem, nem tudva, hogy milyen értékesek. Maga az iskola óriási volt. Visszaemlékeztem a sok, itt eltöltött délutánra, a nevetésekre, na meg persze, a lógásokra. Úgy éreztem, hogy hiányoznak az iskolás évek.
– Hé Eric, figyelj ide, ezt nem ronthatjuk el! – szólt nekem legjobb barátom, Robby, megszakítva gondolatmenetemet. – Dolgunk van, emlékszel?
Igaza volt, fókuszálnom kell. Az egész látogatásunk, és az, hogy ide visszajöttünk lehet az életünk értelme, a legfontosabb küldetésünk.
– Igen, persze. Csak furcsa visszatérni – válaszoltam – Neked nem.
–Ne is mondd. Akárhova nézek, eszembe jutnak az emlékek, és a baromságok, amiket itt követtünk el. Hé, emlékszel amikor bedobtunk téged ott az ablakon, te meg belülről kinyitottad az ajtót? – Robby rámutatott a tornaterem ablakára, majd nevetni kezdett.
Mindig is ilyen volt. Legjobb barátom révén mindig számíthattam rá, legyen szó bármiről is, mint ahogy most is segített nekem. Nagyon vicces figura volt, akinek semmi sem törhette le önbizalmát.
– Igen, bár utána az elzárás nem volt valami szórakoztató.
– Te meg miről beszélsz, életem legjobb két órája volt – mondta Robby, szokásához híven a szarkazmust használva.
Zsebre tett kézzel nézelődtem tovább, amikor valami ismerőset kaptam a zsebemben. Egy gyűrött maszkot tarthattam a kezemben. Ó, igen, hogyan is felejthettem el. Hiszen ekkor még tartott a Covid-19, bár való igaz, hogy az utolsókat rúgta. Ekkor még mindenki azt hihette, hogy vége egy világjárványnak, senki se sejtette, hogy mi lesz ezután. Na de nem ez a lényeg jelenleg. Megtaláltam a zsebemben még a régi kulcsomat, tárcámat és a telefonomat is. Robby is nagyjából ezekkel büszkélkedhetett.
– Na figyelj, mondom a tervet – kezdtem volna bele a magyarázásba, mikor egy szívemhez nem annyira közel álló hang ütötte meg a fülemet.
– Hé, fiúk, hogy ityeg?
Megfordultam, mikor nagy bánatomra és legnagyobb ellenszenvemre megláttam Nate-et.
Nate az iskola gazdag ficsúrja volt, akinek az egója nagyobb volt a tehetségénél. Nyílt titok volt, hogy csupán azért volt benne a csapatban, emellett pedig csapatkapitány is, mert az apja, aki történetesen kicsiny kikötővárosunk polgármestere volt, nem kis összeggel támogatta az iskolát, és ezáltal, a focicsapatot is. Nate sosem felejtette el hangoztatni, hogy a mezeket, labdákat, és minden fociedzéshez szükséges eszközt az ő apjának a finanszírozásból vehette meg az iskola, nem beszélve a csúcsminőségű laptopokról és okostáblákról. Én és Robby nem mondhatni, hogy jóban voltunk vele, érthető okokból több konfliktusunk is volt vele a csapatban, pedig egyikünkről sem lehet elmondani, hogy hirtelen haragú.
– Figyeljetek, a kapitányotokként az én dolgom nektek elmondani, hogy szedjétek össze magatokat! Borzasztóak voltatok a múlt meccsen. Robby, te öt gólt kaptál, mégis milyen kapus vagy te, hm? Eric, te pedig csak két gólt lőttél, így javítod ki a barátod hibáit? Mellesleg egyszer sem passzoltál nekem.
– Miért is passzolna, úgyis mindig elveszted a labdát – nevetgélt Robby.
Nate közelebb lépett Robby-hoz, szemei összeszűkültek, mintha azon gondolkozott volna, hogy mivel vágjon vissza.
– Na idefigyelj, te lyukas kezű! Ha nem tetszik valami, ott a kispad, biztos meg tudom beszélni az edzővel, hogy melegítsed egy kicsit, amig lenyugszol.
Robby legszívesebben arcon csapta volna őt, nekem kellett lenyugtatni őt.
– Hagyd, nem éri meg. Nem ezért jöttünk vissza.
– De hisz, tudod, hogy mit tett – válaszolta Robby, miközben még mindig Nate-et figyelte.
– Nem tettem én semmit, de még tehetek. Ne feledjétek, ezzel a rájátszással nagy szerencsénk van, úgyhogy tudom, hogy nagy kérés tőletek, de ha nem bénáztok, ahogy szoktatok, akkor talán még meggondolom, hogy meghívjalak titeket. a meccs utáni bulimba. Na nyomás öltözni! – ezzel tovább állt, bár szerintem megijedt Robby-tól, aki már az ökleit ropogtatta.
Igaz is. Még csak most jutott eszembe, hogy ezen a napon meccset is játszottunk. Hiába estünk ki az előző meccsünkön, a másik ág győzteseiből sok játékos betegedett le, így rájátszást játszhattunk, a győztes csapat pedig a döntőbe jutott. Ez elég nagy szó volt, hiszen ezzel a rájátszással, megváltoztathattuk a sorsunkat. Ami pedig a bulit illeti, Nate majdnem minden meccs után tartott egy bulit az óriási házukban, ahol a suli „VIP” tagjai vehettek részt.
– Esküszöm, megölöm – súgta Robby.
– Nem. – fordultam felé – Ne feledd, nem ezért jöttünk…
Mondanivalómat nem fejeztem be, ugyanis megpillantottam őt. Az okot, amiért visszajöttünk. Victoria Wood. A középiskolás éveim alatt mindvégig bele voltam zúgva, de ez nem is csoda, ugyanis Victoriának csupán a kisugárzása mosolyt tudott csalni az ember arcára. Nem sokat szóltunk egymáshoz, de jóban voltunk. Vic olyan személyiség volt, aki már azzal jobbá tette az ember napját, ha csupán rád mosolygott. Emlékszem, sokszor az volt a napom fénypontja amikor rám köszönt. „Szia, Eric!”. Hosszú, világos barna haja volt, a szemei már sötétebbek voltak. A mosolya gyönyörű, nőies alkata a modellekével vetekedett. Mindenkivel jóban volt az iskolában, senkit sem szeretett megbántani, mindenben segített bárkinek. Ilyen volt Victoria Wood.
Most épp Nate-el beszélgetett. Kezem ökölbe szorult. Nem hagyhattam, hogy vele legyen. Nem féltékenységből, ahogy féltékeny voltam Nate-re, mikor még kamasz voltam, ugyanis több pletyka is elterjedt, hogy Nate és Vic többször is együtt voltak. Nem tudtam elképzelni Vic-ről, hogy csak a pénze miatt vele legyen, ahogy a legtöbb pletyka ezt terjesztette. Megvetem Nate-et, de nem féltékenységből. Nem, ennek az egésznek az oka a küldetésünk. A küldetésünk, amely miatt visszajöttünk az időben 2031-ből 2021-be. A küldetésünk pedig nem más, mint Victoria megmentése, mert igen, Victoria a mai éjszakán cserbenhagyásos gázolásban meghal, aki pedig utoljára látta, nem más, mint Nate. A küldetés pedig, amellyel megmenthetjük Victoriát, egy új esély, az élet rájátszása.
2.
Ébresztő. Hét óra. Szundi.
Ébresztő. Hét óra öt perc. Szundi,
Ébresztő. Hét óra tíz perc.
Tudtam, hogyha még egyszer szundit nyomok, akkor magamat ismerve már biztos nem érek el a suliba. Erőt vettem magamon és felkeltem. Megmosakodtam, és elkészültem az iskolába menéshez. Nagy nap volt a mai, ugyanis iskolám focicsapata ma játszhatta a rájátszást a döntőbe jutásért. Nagyon izgultam, ugyanakkor vártam is a meccset, még úgyis, hogy közben el kell viselnem Nate-et.
Odatettem magamnak két pirítóst, közben beengedtem a házba Robby-t.
– Na, készen állunk a mai nagy napra? – ugrott be a házba, látszott rajta, hogy adrenalin túltengése van.
– Még szép – válaszoltam magabiztosan, közbe Robby lehuppant a fotelba. – Ma biztosan megnyerjük a rájátszást.
– Rájátszást? Én az utána levő buliról beszélek. Lesz ott pia, lesznek csajok – közbe az ujjain szemléltette mondanivalóját, amikor a harmadiknál elakadt – Öm, lesz még több pia, és még több csajok. Ez már kapásból négy ok, hogy elmenjünk arra a bulira.
– Igen, Nate bulijára.
– Na és? Te vagy a legjobb csatár a csapatban, biztos, hogy megérdemled ezt. Hallom Victoria is ott lesz.
Hát persze. Robby tudta, hogy mivel lehet engem megfogni. Amióta kilencedikes lettem, és megismertem Vic-et, szerelmes vagyok belé, pedig nem sokat beszélünk. Egyszer-kétszer segített nekem a beadandókban. Jóban voltunk, na de Victoriával ki nem volt jóban? Őt mindenki szerette, így számomra a helyzet teljesen reménytelen volt.
– Oké, elmegyünk.
– Ez a beszéd – ugrott fel barátom, és kivette előttem a pirítósomat. – Te fogsz vezetni.
– Rendben, indulhatnánk az iskolába?
Beültünk a családi autónkba. Mivel a szüleim dolgoztak, így kocsival mehettünk az iskolába. A verdánk nem volt valami nagy szám. Igazából elég régi volt, sokszor be is döglött, de legalább a miénk volt. Útközben beragadt a sebességváltó, így azzal voltam elfoglalva.
– Hé, haver, az utat figyeld! – szólt Robby – Nem értem, miért nem javíttatjátok meg a váltót?
– A váltón kívül van még mit javítani rajta, így jobban kijönnénk, ha már egy új kocsit vennénk. Én nem tudom, hogy hogy vagy vele, de nekem nincsen pluszba háromezer dollárom, na és neked?
– Jó, megértettem, de ez így akkor is életveszélyes.
– Ne aggódj, már megszoktam, tudom kezelni.
*
A suliban vagy a focimeccsre hangolódott mindenki, vagy az utána esedékes bulira. Egy vörös Porsche mellé álltam meg, ami nem volt kérdés, hogy kié volt. A nap több pontján is jöttek oda hozzánk sok sikert kívánni a mai meccshez. Ez egyrészt jól esett, másrészt idegesebb lettem tőle, hiszen nagyobb felelősség hárul rám a meccsen. A napom nem volt annyira vészes. Péntek volt, a tanárok is tudtak a rájátszásról, ők is lazábbra vették a figurát. Az utolsó két óra elmaradt, tehát már egy-kor végeztünk. A suli után beültünk az egyik kávézóba. Fociról beszéltünk, na meg persze a buliról is.
– Én mondom neked, haver – mondta nagy beleéléssel Robby. – Ha megnyerjük a meccset, nem csak hogy a döntőbe jutunk, de fogadni merek rá, hogy be is csajozunk.
– Ha te mondod – mondtam, mikor megpillantottam Victoriát bejönni a kávézóba.
A pulthoz ment, ahol rendelt valamit. A pultos neki is látott a rendelésnek, Vic pedig körbenézett az étteremben. Megpillantott minket, felénk intett. Visszaintettem. Elmosolyodott, és elindult felénk. Szívem a torkomba dobogott, azt hittem menten kiugrik. A meccs iránti idegességem ehhez képest egy meditációs gyakorlat.
– Sziasztok – köszönt Vic, és elmosolyodott.
– Szia, mizujs? -válaszoltam, próbáltam lazára venni a figurát.
– Csak sok szerencsét akartam kívánni a mai meccsre. Szurkolok nektek.
Ez a mondat a világot is megérte nekem.
– Kösz, Eric hasznát veszi majd – mosolygott Robby, mire én legszívesebben megütöttem volna őt.
– Kösz, mindent beleadok majd – mondtam.
– Úgy legyen! – mondta Vic. – Utána jösztök Nate bulijára, ugye?
– Igen, te is ott leszel? – kérdeztem.
– Persze, Nate meghívott.
– Ez nagyon kedves tőle.
– Igen. Hát akkor ott találkozunk. – mondta, és elköszönt.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy valami megváltozott. Már nem féltem a meccstől, sőt magabiztosággal megtelve, biztos voltam benne, hogy meg fogjuk nyerni.
*
Egyre közelebb kerültünk a rájátszáshoz. Én és Robby az öltözőben készültünk a mérkőzésre a többiekkel együtt. Az öltözőbe Nate rontott be.
– Hogy értetek ide ilyen hamar? – kérdezte tőlünk pökhendien, majd az egész csapathoz fordult. – Mindegy. Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy ne felejtsétek el, hogy mit viseltek ma, és hogy miért, és ki miatt lehettek itt. Ne merjetek veszíteni. Pályára!
A csapat lelkendezve elindult kifelé.
– Ha ez a kapitányi lelkesítő beszéd akart lenni, akkor bajban vagyunk – súgta Robby.
Felértünk a pályára. Szép kis nézősereg gyűlt össze, köztük megláttam Vic-et is, hangosan drukkolt és tapsolt nekünk. Nem veszíthetünk. Ilyen rájátszás csak egyszer adódik az életben. Ki kell használni.
Felharsant a kezdő sípszó, elindult a mérkőzés. A meccs folyamán mindkét csapat kiegyensúlyozottan játszott, egyértelműen jobbnak egyik csapatot sem lehetett mondani. Sokszor volt szüksége csapatunknak Robby bravúr védéseire, nélküle ugyanis már az ellenfél vezetett volna jó pár góllal. A hetes rúgással már ő sem tudott mit kezdeni. Az ellenfél támadója már valószínűleg elvesztette volna a labdát, Nate azonban úgy gondolta, hogy biztos, ami biztos, azért ő jól bokán rúgja őt. Ennek meg is lett az eredménye, a bíró hetest ítélt az ellenfélnek, melynek a támadója könyörtelenül kihasználta a helyzetet. Az állás 0-1 oda, de Nate nem tűnt letörtnek, sőt, a lányok előtt fényezte magát. A fenébe! Nem veszíthetünk. Ma nem.
A meccs későbbi részében nálam volt a labda, igyekeztem minél fentebb vinni. Hárman jöttek rám, Nate szabad volt, de nem passzolhattam neki, már csak az hiányzik, hogy megint elrontsa. A sebességemmel sikerült elhaladnom kettő mellett, a harmadikat pedig egy lövő csellel cseleztem volna ki, mire én kaptam egyet a bokámba. Hetest kaptunk mi is.
Felkeltem, hogy elvégezzem a hetest, mire Nate odalépett hozzám, mondván, hogy ő a kapitány, ez az ő dolga. Szerintem meg csak magának akart egy könnyű gólt szerezni. Neki futamodott, és egy gyenge lövéssel, a kapura rúgta a labdát, ami magam sem tudom, hogy hogyan, de kicsúszott a kapus kezéből. Az állás 1-1!
A harmadik gólt már nekem sikerült jegyeznem. Két csellel átjutottam a védőkön, és a vinklibe küldtem a labdát. Vic felugrott örömében, azt hittem, hogy ott helybe sírva fakadok örömömben. Ez azt jelentette, hogy vezettünk 2-1-re.
Robby további védéseinek hála, nem kaptunk több gólt, én pedig indulhattam ismét támadni, hogy megadjam ellenfeleinknek a kegyelemdöfést. Rárúgtam, a kapus hárította, de onnan az épp ott helyezkedő Nate-re pattant, akiről a labda visszaesett a kapuba. Azt hittem Nate ott helyben felszáll örömében. Odament a lányokhoz, és ölelgetni kezdte őket. A meccs lefújva, nyertünk 3-1-re. Ez azt jelentette, hogy megnyertük a rájátszást, és bejutottunk a döntőbe. A közönség Nate nevét skandálta, ő pedig a reflektorfényben, karmesternek képzelve magát irányította őket.
De még ő sem tudta letörni jókedvemet. Továbbjutottunk, és megmutattam Victoriának, hogy mit tudok. Ez nekem mindent megért.
*
Jókedvemet viszont hamar letörte a buli. Annak ellenére, hogy szinte mindenki ott volt az iskolából, na meg más helyekről is, és mindenki ivott, illetve táncolt, én magányosan ültem a kanapén. Nate az egész buli ideje alatt magát fényezte, egóját semmi sem törhette meg. Azzal érvelt, nem elég, hogy ő a csapatkapitány, de még ő a legjobb csatár is, hiszen ő szerezte a mai rájátszásban a több gólt. Nem volt kedvem leállni vele vitázni, főleg úgy, hogy Vic is ott volt. Hallottam már egy-két pletykát arról, hogy volt kettejük közt valami, ezeket fenntartásokkal kezeltem.
– Hé, Eric! – jött Robby egy üveg Jagermeister-rel a kezében. – Ne búslakodj, gyere, igyál velem!
Amennyire letört voltam, Robby annyira fel volt dobva. Biztos voltam benne, hogy már lecsúszott egy s más a torkán.
– Tudod, hogy nem ihatok. Ki vinne haza? – kérdeztem, és arrébb csúsztam, amikor Robby leült mellém.
– Gyalogolunk.
– Igen? És a kocsi?
– Hagyd a fenébe, úgyis el van romolva.
– Na még csak az hiányzik.
Vic-re néztem, de nagyon feltűnő lehetett, mert Robby is észrevette.
– Miért nem mész oda hozzá? – kérdezte.
– Minek? Most úgyis Nate-tel beszélget.
– Ugyan már, te is nagyon jól tudod, hogy ő sosem jönne össze egy Nate fajtával – mondta Robby, talán egy kicsit túl hangosan is. – Csak azért beszél vele, hogy ne legyen bunkó.
– Hát, akkor Vic igazán kedves, mert elhagyják a házat.
– Micsoda? – értetlenkedett Robby, és hátrafordult a bejárat felé.
Vic és Nate valóban elindultak kifelé, az már más kérdés volt, hogy hova mennek.
– Vicc. Nate elmegy a saját házibuliján. – csóválta a fejét Robby.
– Méghozzá Vic-kel. – Tettem hozzá.
Victoria senkitől sem köszönt el. Egyszerűen csak kilépett a távoli éjszakába, Nate pedig követte.
*
Kinyitottam a szemem. Még homályosan láttam, a szemem próbálta megszokni a fényességet. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt az éjjel, ekkor lüktető fájdalom nyílalt a fejem közepébe. A szobámban voltam, illetve voltunk, mert Robby a földön húzta a lóbőrt. Elég kényelmetlennek tűnő pozícióban aludt a földön összekucorogva, párna és bármiféle takaró nélkül, de őt ezt egyáltalán nem zavarta, sőt úgy tűnt, hogy élete legjobb alvását éli át. Eszembe jutott, hogy tegnap mennyire megrészegedett. Mivel az én házam közelebb volt Nate házához, mint az övé, így felajánlottam, hogy aludjon nálam. A baj csak az volt, hogy én is engedtem Robby csábításának, és alkoholt fogyasztottam. Otthagytuk a kocsit.
Semmi baj – gondoltam – ma délután elhozom, és akkor a szüleim, akik a szombati napon is túlóráztak, nem veszik észre a kocsi hiányát. Ahhoz viszont előbb fel kéne kelni.
– Hé, részeges, dél van, ideje felkelni – mondtam Robby-nak, aki semmilyen jelét nem adta az életnek.
Belerúgtam kettő kisebbet. Erre kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Látszólag azt sem tudta, hogy hol van, adtam neki egy kis időt, hogy realizálja a helyzetét.
– Gyere, együnk valamit! – mondtam, és lesétáltam a konyhába.
Odatettem egy kávét, és elkezdtem kibontani a müzlit. Hamarosan Robby is hajlandó volt lesétálni, a fejét fogta és jajgatott.
– Haver, soha többé nem iszom – mondta, és lehuppant a TV-vel szembeni fotelba.
– Ezt már hallottam.
Robby bekapcsolta a TV-t, a híradó csatornán volt, amit a szüleim nézhettek utoljára. Vittem a kávét, de kicsúszott a kezemből a „Legjobb anyának” feliratú bögre és ripityára tört a padlón. Egyikünket sem érdekelte. Mindketten a szemünket a TV-re szögeztük, szájunk tátva maradt.
ELGÁZOLTÁK A FIATAL LÁNYT – lehetett leolvasni a TV alján.
A híradóban a bemondó egyhangúan ismertette a részleteket. Victoria Wood holttestét hajnali háromkor találták meg az egyik az erdei úton. Cserbenhagyásos gázolás történt, nem tudni ki volt a sofőr, aki véget vetett az életének. A TV-ben Nate is megjelent, akinek a jobb szemét egy monokli díszítette. Vele látták utoljára, ő viszont elmondta, hogy már éjfélkor elváltak egymástól, Nate akkor vitte haza őt. Nem tudtam, hogy mit higgyek, de azt tudtam, hogy Nate hazudik. És aki elütötte Vic-ket, és ott hagyta az út szélén, az egy szörnyeteg. Legszívesebben itt helyben megölném.
3.
Utálom az életemet.
Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.
Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.
Felkelek, dolgozni megyek, otthon unalmasan átnézem a közösségi médiát, ismétlés.
A munkám monoton, úgy érzem, hogy idiótákkal vagyok körül véve. A főnököm mindennap szívat, egy vén hígagyú, aki még a 20.században él.
Az ember azt hinné, hogy 2031-re jobbak lettek a körülmények, de semmi sem változott, sőt igazából minden csak rosszabb lett. Mindenki a telefonját nyomkodja. Ha egyszer csak eltűnne a Nap, senki se venné észre, kivéve akkor, ha felkapott lesz a közösségi médiában. Én is ilyen vagyok. És a legrosszabb benne az, hogy nem akarok ezen változtatni.
Sokszor öngyilkos gondolatok járnak a fejemben. Nincs barátnőm, a szüleimtől távol vagyok, kevés embert ismerek. Azon gondolkoztam, hogy hol ment ennyire tönkre az életem és hogy hol ment el a kedvem az élettől.
Igazából még a középiskolában, Vic halála óta, csak lefelé megy az életem. Akkor úgy éreztem, hogy nincs igazság a földön. Kiléptem a focicsapatból, és a tanulást is abba hagytam. Nagyon motiválatlan voltam. Erre ment rá az egész életem.
Szerencsére itt van még nekem a legjobb barátom, Robby, aki talán az egyetlen ok arra, hogy nem búcsúztam el még az élettől. Robby valahogy mindvégig pozitív maradt, és ő mindvégig támogatott, bármin is mentem keresztül. Nem vagyok vele annyit, mint amennyit a középiskolában voltam, de kijárunk néha sörözni egyet, néha pedig bulizni is elmegyünk.
Éppenséggel egy ilyen hétvégi buliból stoppoltunk haza most is. Körülbelül hajnali öt lehetett. A Nap még felmenőben volt. Nem voltunk teljesen kipihentek, de tudtunk aludni egy kicsit a házban, ahol volt a buli. Mivel nekem éppenséggel nem volt kocsim, Robby-nak meg épp szerelték, jármű nélkül voltunk Robby miatt, aki az összes pénzünket elköltötte a bulin, pénzünk sem volt, tehát a taxi is kiesett. Így utolsó reményünk az maradt, hogy hátha hajnalba munkába menet valaki fel tud venni minket.
Körülbelül fél órát vártunk erre az illetőre, mikor megérkezett a megmentőnk. A látvány több volt, mint megdöbbentő. Ugyanis a megállt kocsi egy régi, narancsszínű, 70-es évekbeli Volkswagen volt. Életembe nem láttam még ilyen kocsit, főleg nem most, 2031-ben, amikor a fél világ Teslát használ.
Ami pedig még megdöbbentőbb volt, az a sofőr. Egy idős, 70-es, 80-as éveiben járó hölgyről beszélünk. Ősz haja tömött volt, neki pedig a füléig ért a szája, annyira vigyorgott.
– Elvihetlek, kedveseim? – hajolt ki hozzánk.
Elég sok horrorfilmet láttam, hogy tudjam, itt valami gyanús. Már épp valami kifogáson gondolkoztam, mikor…
– Persze, hogy igen. Köszönjük – mondta Robby, és beült a hátsó ülésre.
Nem volt időm tiltakozni, behuppantam Robby mellé.
Az öreg néni motyogott valamit, majd elindult. A motyogás látszólag nem tűnt fel Robby-nak.
– Megkérdezhetem, hogy mi járatban errefelé? – kérdezte selymes hangján.
– Épp egy buliból megyünk haza – bökte be Robby.
– Áh, értem.
– Na és ön? Merre tart? – kérdeztem.
– Az majd csak idővel derül ki – mondta, és recsegni kezdett a rádiója.
Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. A rádióban egy 50-es évekbeli jazz szólt, avagy szólt volna, de a recsegés erősebb volt. A néni állított valamit a rádión, és most a híreket mondták. Valami nagyon nem volt jó, mert ahogy ki tudtam venni, a Csernobili atomkatasztrófáról számoltak be, ami 1986-ban történt. Újabb sistergés, most a 2001-es 9/11-ről számoltak be. Látszólag ez a nénit egy cseppet sem zavarta, csak vigyorgott, és néha motyogott valamit.
– Mondjátok, mióta ismeritek egymást? – kérdezte.
– Óvoda óta – mondta Robby. – Nagyon sokat játszódtunk együtt, és legjobb barátok lettünk.
– Áh, értem – az öregasszony vigyorogni kezdett, és ismét motyogott valamit.
A rádió egyfolytában csak sistergett és zakatolt, mintha valami fontosat akarna mondani. Hogy ezúttal miről akart beszámolni, azt nem tudtam meg.
*
– Megérkeztünk, gyerekek! – mondta szinte nevetve a néni.
Kinyitottam a szemem. Még mindig a kocsi hátuljába ültem. Úgy tűnik, elaludtunk közbe, pedig nem is lehetett olyan hosszú az út.
– Köszönjük – mondtam, és kiszálltam a kocsiból.
Valami rögtön feltűnt. A kezem. Sokkal kisebb volt a megszokottnál. Megláttam a kabátom ujját, majd az egész kabátomat. Nem az én kabátom volt. Ezután azt vettem észre, hogy milyen alacsonyan állok. Mintha le lettem volna térdelve. Pedig egyenesen álltam. Mi a fene? A kocsi elment, és én rápillantottam Robby-ra. Ő is ugyanígy nézett magára, és értetlenkedett. Megnéztük egymást, és majdnem elájultunk. Robby pont ugyanúgy nézett ki most, mint óvodás korában. A haja nagyobb volt, a kabátja teljesen más, és értelemszerűen alacsonyabb is volt.
Robby sem hitte el ezt az egészet, káromkodott egyet.
– Basszus! – mondtam. De hát, ez, hogy lehet? Úgy nézünk ki, mint ha óvodások lennénk.
– Haver, megvan az összes fogam! – mondta Robby, számolva a fogait, mintha ez lenne most a legnagyobb problémánk.
A zsebembe nyúltam. Se telefon, se tárca, se semmi. A francba.
– Egyáltalán hol vagyunk? – körbenéztem.
A Nap már fényesen sütött, körülbelül három óra lehetett. Egy épületet pillantottam meg, amit rögtön felismertem. Az óvodánk. Ahogy láttam, a bejárat előtt szülők várakoztak. Épp most veszik el a gyereküket. Ekkor láttam meg édesanyámat. Rám várt. Oda akartam szaladni hozzá, el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem. Elkéstem. Helyettem egy másik gyerek szaladt oda hozzá az épületből. Egy másik gyerek, aki nagyon hasonlított rám. Egy másik gyerek, aki én voltam. Annak köszönhetően, hogy mennyi filmet láttam, és könyvet olvastam erről, egyből leesett a tantusz.
– Robby, bújjunk el! – mondtam, és az egyik zsákutcába húztam.
– A fenébe, Eric! Mi a fene folyik itt? – Robby kezdett ideges lenni. -És miért nézünk ki így?
– Robby, szerintem kapaszkodj meg valamiben! Azt hiszem, hogy visszautaztunk az időben.
*
Az egész szürreálisnak tűnt. Visszautaztunk a múltba, még abba az időbe, mikor óvodások voltunk. A testünk és öltözetünk megváltozott, ugyanúgy nézünk ki, mint kiskorunkban. Csakhogy rajtunk kívül itt vannak még múltbeli énjeink, akikkel a sok popkulturális ismeretünk után, eldöntöttük, hogy nem fogunk találkozni, sőt próbáltunk senkivel sem interakcióba lenne, habár ez nehezebbnek bizonyult, mint hittük. Két öt éves a szüleik nélkül mindenkinek feltűnő lehetett, így ügyelnünk kellett, hogy ne csináljunk semmi butaságot. A tervünk egyszerű volt. Megvárjuk az idős hölgyet, akit majd kérdőre vonhatunk, és ugyanúgy, ahol ide hozott, vissza is vihet minket a jelenünkbe.
Így állt tehát két öt éves a város szélén fuvarra várva. Több kocsi is megállt, de valahogy mindegyikből kihúztuk magunkat, mondván, hogy az anyukánk mindjárt megérkezik. Hát, az anyukánk nem jött, de jött viszont az öregasszony. Ugyanazzal a kocsival, és ugyanazzal a vigyorral nézett ránk, és kérdezte, mintha mi se történt volna:
– Elvihetlek, kedveseim?
– Mégis mit művelt velünk? Hogy kerültünk ide? Mi maga? – öntöttem rá a kérdések sorozatát.
A néni továbbra is mosolygott, mintha nem értette volna, hogy mit mondtam neki.
– Hova mentek? – kérdezte.
– Haza – mondta Robby, és beült a kocsiba.
Beültem melléje. A rádió továbbra is sistergett. Elgondolkoztam.
– Mondja, mi a neve? – szegeztem hozzá a kérdést.
– Idős vagyok én már – kaptam meg a választ.
Ahogy gondoltam. A hölgynek nincsen igazi tudata. Nyilván tud pár szót és mondatot, de nem igazi ember. És ha ő nem egy igazi ember, és ha tényleg a múltban vagyunk, akkor ez azt jelenti, hogy ez az egész, a néni a kocsijával az időgép. Sokféle időutazós filmet láttam, sokféle időgéppel, de ilyet még soha. Ennek semmi értelme. Viszont, ha ez az időgép, akkor biztos voltam benne, hogy valahogy irányítani is lehet.
– Robby, gondolkozz! – fordultam Robby felé. – Hogyan értük el, hogy visszavigyen minket a múltba, egészen óvodáskorunkig?
– Hát, igazából szóba került, hogy az óvodába ismertük meg egymást. Azt hiszem, pont a hölgy kérdezte meg hogy mióta ismerjük egymást.
– Hát persze. Nem volt úticélja, ezért kiszedett belőlünk egyet.
– Te meg miről beszélsz?
– Hát nem érted? Ha az elméletem igaz, akkor mindent megváltoztathatunk.
– Megváltoztatni? Nem azt mondtad, hogy nem szabad belenyúljunk a múltba?
Valóban ezt mondtam, még mikor a szüleinkhez akartunk oda futni. De ez most más volt.
– Egy remek ötletem támadt – mondtam. – Megmenthetjük Vic-et. Megtudhatjuk, hogy ki a gázoló. És akkor minden jobb lesz, hidd el. Az egész életünk jobb lesz.
– Nem is tudom. – forgatta a fejét Nate.
– Figyelj, Vic nem ezt érdemelte, ezt te is jól tudod. És ez itt egy lehetőség, amit mi kaptunk. Ha ezt nem használjuk ki, akkor mi is felelősek leszünk Vic haláláért. Főként én. Tudod, igazad volt, akkor ott, a bulin. Oda kellett volna mennem hozzá, de nem tettem. És ez az oka, amiért meghalt. De ez, ez az egész, talán egy Isteni ajándék, amivel mindent kijavíthatunk. Hogy úgy fogalmazzak, ez az egész itt a rájátszás.
4.
Tehát itt tartunk. Legjobb barátommal, Robby-val visszajöttünk az időben, hogy megmentsük Victoriát. Az időutazással nem volt gond, igazam lehetett vele kapcsolatban. Az idős hölgy, nem egy ember, nincsen külön akarata, így csak fel kellett dobni neki a mai napot, és jött is az álom a szemünkre. Most is megváltozott a testünk és a ruházatunk. Pont ugyanúgy nézünk ki, ahogy akkor kinéztünk. Őszintén hittem benne, hogy meg tudjuk változtatni a múltat, és megmenthetjük Vic életét.
Nate bement a tornaterembe, mi tudtuk, hogy múltbeli énjeink is ott vannak, készülnek a rájátszásra. Nem terveztünk velük találkozni, így a terem háta mögé rejtőztünk, és onnan, egy kis ablakon keresztül követtük az eseményeket.
– Haver, nem is tudtam, hogy ilyen jól nézek ki hátulról -mondta Robby, mikor épp magát nézte, ahogy bevonul a pályára.
– Jól figyelj, mondom a tervet – mondtam. – Azzal akadályozzuk meg Vic halálát, hogy nem engedjük az erdei útra, ahol ma éjjel elütik őt. Ezt úgy érjük el, hogy Vic mindvégig velem lesz a bulitól fogva, te pedig addig lefoglalod Nate-et, nehogy elkezdje keresni Vic-et. Nyilván, az lenne a legjobb, ha Vic a bulira se menne el, de akkor valószínűleg annyira megváltoznának a dolgok, hogy már mi se tudnánk követni, és nem tudnánk felhasználni a mostani tudásunkat.
– He? – adta tudtomra barátom nem értését.
– Képzeld el! Ha Vic nem jelenik meg a bulin, akkor talán Nate megy el hozzá. Ez esetbe ez már egy új múlt lenne, amiben nem tudjuk mi történik. Az is lehet, hogy Vic így is meghal, hisz Nate-tel van. Érted?
– Tiszta sor. És mi lenne, ha a bulin agyon verném Nate-et? Akkor is életben maradna Vic, nem igaz?
– Igen, és veled mi lesz?
– Mi lenne? Visszamegyünk a jövőbe a gyönyörű életünkhöz.
Nagyot sóhajtottam.
– Ez nem így megy. Ha megölöd Nate-et, te hiába mész vissza a jövőbe, mert a rendőség csak simán elkapja a múltbeli énedet. Ne feledd, senki sem tud az időutazásról. És ez egyelőre maradjon is így.
Robby bólintott egyet, jelezte, hogy megértette. Benéztünk az ablakon. Nate épp most végezte el a hetest. Mindketten megegyeztünk abban, hogy ez egy nagyon rossz hetes volt, nagy szerencséje volt Nate-nek, hogy ez bement. Vic-re néztem. Nevetett és szurkolt. Nem is tudhatta, hogy utolsó óráit éli. Nem ezek lesznek azok, ha rajtam múlik.
A focimeccs után el kellett bújnunk valahova. Múltbeli énjeink nálunk voltak, így oda nem mehettünk. Robby-val elhatároztuk, hogy a bulit az egyik kávézóba várjuk meg.
– Nocsak, ennyire finom itt a kávé, hogy kétszer jösztök egy nap? – nevetett a pincérnő.
Akkor gondoltuk csak meg, hogy a múltbeli énjeink ide jöttek a meccs előtt. Igazából itt beszélhettünk utoljára Vic-el. Többször is megbeszéltük a tervet, majd nosztalgiáztunk egy kicsit. Ugyanazt rendeltük, amit középiskolás éveink alatt rendeltünk. Nagyon jó volt. Mikor kimentem a mosdóba. Akkor pillantottam meg magam igazán a tükörbe. A hajam nagyobb volt, mint amit már megszoktam a jövőben. Szerte széjjel állt, akkor még azt hittem, hogy jól áll. Így most utólag eléggé rossznak gondolom. A kezeim remegni kezdtek. Féltem. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nem tudjuk megmenteni őt? Bele se mertem gondolni. Sikerülnie kell.
*
A buli már javában zajlott. Robby-val valahol a ház mellett álltunk, olyan helyen, ahol nem sokan láthattak. Azt vártuk, hogy Nate és Victoria kijöjjön. A múltbeli énem a kocsit a ház közelébe parkolta, így majd Vic-el el tudunk menni vele.
– Tartsd fel őt, amennyi ideig csak tudod! -mondtam Robby-nak.
– És mégis hogyan?
– Honnan tudjam? Te vagy a nagy szószátyár. Beszélj vele a fociról vagy a lányokról!
– Az menni fog.
Eljött az idő. Szívem a torkomban dobogott. Vic-ék kijöttek. Robby megindult, és odaszólt Nate-hez. Azt nem hallottam, hogy mit beszéltek, csak azt, hogy Nate odamondta Vic-nek: „Később találkozunk.” Nate arcán látszott az idegesség, de mégis elment Robby-val, ami azt jelentette, hogy Robby valami nagyon fontosat mondott neki. Vic egyedül volt. Most odamehettem hozzá.
– Szia. Hát eljöttél – mondtam neki.
– Szia. Nocsak, azt hittem, hogy már sosem szólsz hozzám. Haragszol rám valamiért?
– Nem, dehogy – fogtam a fejem. – Csak vártam a megfelelő pillanatra.
– Sokat vártál.
– Az biztos.
Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nate amint rájön, hogy Robby nem akar mondani neki semmi érdemlegeset, visszajön Vic-hez. valamit tennem kellett.
– Nem akarsz kocsikázni egyet velem?
*
Életem legjobban eltöltött ideje lehetett. A város szélén repesztettünk a régi verdámmal. Természetesen a repesztés alatt azt kell érteni, hogy próbáltam nem túl felforrósítani a motort. Vic mindvégig csak mosolygott, és nevetett, mintha ő sosem tudna kifogyni a boldogságból. Természetesen az erdei út közelébe még véletlenül sem mentem, inkább csak a városban jártunk párat, amig meg nem álltunk egy helyen, amit Vic ajánlott. A hely a város szélén állt, rá lehetett látni a város mellett fekvő óceánra. Beraktunk egy kis halk zenét, és csak beszélgettünk. Beszélgettünk mindenről. A fociról, az iskoláról, a városról, egymás családjairól, és még annyi másról. Egyáltalán nem éreztem idegességet. Minél jobban megismertem Vic-et, annál jobban tudtam én is kibontakozni. Vic nagyon vicces volt. Úgy gondoltam, hogy nála boldogabb és örömtelibb ember nem él a világon. Sőt, úgy gondoltam, hogy a világ nem érdemli meg őt. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Egy óra, két óra, ki nézte? Azt is elfelejtettem, hogy a jövőből jöttem, és hogy a mai éjszaka meghal. Ez volt az, ahogyan történhetett is volna eredetileg, ha lett volna bátorságom jobban megismerni őt.
Közelebb hajoltam hozzá. Belenéztem a szép barna szemébe, majd megcsókoltam. Életem legjobb pillanata. Könnyezni kezdtem.
– Mi a baj? – kérdezte meglepődve.
– A fenébe! Sajnálom.
Eszembe jutott az időutazás, és a mai éjszaka. Úgy éreztem, hogy akkor menthetem meg őt, ha elmondom neki az igazat. Ha elmondom, hogy ki vagyok, és hogy honnan jöttem. Akkor biztosan megváltozik a múlt.
És megtettem. Mindent elmondtam neki az időutazásról, és a ma éjjeli haláláról. Elmondtam neki, hogy ma éjjel velem kell maradnia, és akkor túléli. Meglepetésemre, Vic már nem mosolygott, sőt, mintha szánalmat érzett volna irántam.
– Már értem – mondta. – Szóval te így szoktál csajozni? Nem mehetsz el mellőlem ma éjszaka, hanem meghalsz. Szégyelld magad. Azt hittem, hogy te ennél jobb vagy. – mondta, és megfordult, hogy kiszálljon az autóból.
– Ne várj, ezt nem érted, az igazat mondom – megfogtam a kezét.
Csatt! Arcon csapott, és kiszállt az autóból. Nagy meglepetésemre, állt már ott valaki. Egy vörös Porsche-ból szállt ki Nate.
A francba! Nagy bajban vagyunk. Vic beült Nate kocsijába, és mintha sírni kezdett voltam. Kiszálltam a kocsiból. Nem hagyhattam, hogy Vic elmenjen Nate-tel.
– Mi van, Eric? Molesztálod a csajomat? – mondta Nate.
– A te csajod? Álmodban. Nem molesztáltam, és nem hagyom, hogy elvidd őt innen.
– Ó, szóval verekedni akarsz, Eric? – kezeit felemelte, készen állt a harcra.
Tudtam, hogy nem szabad leállnom vele verekedni, mert a múltbeli énem könnyen megszívhatja. De nem érdekelt. Nate annyi éven át szívatott minket. Ideje volt, hogy valaki visszavágjon neki, de keményen. Főleg így, hogy Victoria élete volt a tét.
Behúztam neki egy bal horoggal. Látszott rajta, hogy ez váratlanul érte. De nem a második ütésem. Jobb egyenesemet simán hárította, és most én kaptam egyet a gyomrom közé. Éreztem, hogy összeesek. Azt hittem, hogy sokkal jobban fogom bírni. Ellenfelem sokkal nagyobb volt nálam, és erősebb is. Kaptam egy ütést a szájamra. A földön fetrengtem. Bumm. Belém rúgott egyet, azt hittem, hogy kihányom a belső szerveimet. Nem kaptam levegőt.
– Többé ne menj Vic közelébe! – mondta, beült a kocsiba, és elhajtott Vic-el együtt. Próbáltam megállítani őket. Nem sikerült.
*
Annyira nyomtam a gázt, amennyire csak tudtam. A bordáim még mindig fájtak, de már jobban voltam. Mellettem ült Robby, akit a városban láttam, engem keresett. Eldöntöttük, hogy nem használjuk a mobiltelefonunkat, ugyanis azt a múltbeli énjeink is látnák. Szóval Robby-val, most épp az erdei út felé tartottunk. Úgy gondoltam, hogy ha ott vagyok, meg tudom állítani a halált. Lehet, hogy már így is megtettem, mivel eredetileg nem tudtam róla, hogy Nate még ilyen későn is Vic-el volt, így talán már megváltozott a múlt. De biztos, ami biztos, ott kell lennem az erdei útnál.
– Nate jól helyben hagyott téged – mondta Robby, magát okolta. – Ne haragudj haver, mikor már harmadjára mondtam azt, hogy kedvenc pornósztárom még késik, megunta, és elment. Nem gondoltam, hogy meg is talál, ezek szerint valahogy sikerült neki.
– Semmi baj, nem a te sarad. Csakis az enyém. Ezt viszont nem értem. Nate a TV-ben azt mondta, hogy már éjfélkor haza vitte őt, és onnan nem is találkoztak. Most mégis együtt vannak.
– Lehet, hogy sikerült? Megváltoztattuk a múltat?
– Lehet. Vagy csupán Nate hazudott, és ő a gyilkos.
Egyre közelebb kerültünk a helyszínhez. A sötétben épphogy csak láttam az utat. Eszeveszettül haladtunk előre, de se Vic-et, se Nate Porsche-ját nem láttuk. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor beszorult a váltó. A fenébe! Ne most! Most erre nincs idő. Próbáltam előre nyomni, de a váltó nagyon megmakacsolta magát. Minden erőmet beleadtam. A váltó előre kattant a helyére.
– VIGYÁZZ!!!
Bumm!
Nekimentünk valaminek. Vagy inkább valakinek.
Kiszálltunk a kocsiból. Azt hittem, elájulok. Szédültem, és nem kaptam levegőt. Odaszaladtam a testhez. Victoria volt az. De hát, ez lehetetlen. Nate a közelbe sem volt. Itt hagyta Vic-et. Felemeltem Vic fejét, és sírtam. Sírtam, ahogy csak tudtam. Vic arcán még most is mosoly volt. De nem mozdult.
A telefonomért nyúltam, erre Robby kikapta a kezemből, és ripityára törte, majd a zsebébe rakta.
– Hisz te mondtad, nem? – mondta. – Nem hívhatjuk a mentőket. Mi igazából most részegen fekszünk nálad. Mindkettőnk élete tönkre megy. Sajnálom.
– NEM ÉRDEKEL! – ordítottam. – ADD IDE A TELEFONOMAT!
Robby nem hallgatott rám. Megfogott, és elhúzott Vic-től. Nem tudtam mit tenni. Az egész testem begörcsölt, a könnyeimtől alig láttam. Robby berakott a kocsiba, és elhajtott onnan. Hiába próbáltam megmenteni, csak az ellenkezőjét értem el. Én öltem meg. Én vagyok a gázoló. Én vagyok a szörnyeteg.
(fotó: Fortepan)
