Mert mindig úgy kezdődik, hogy két üresség között átlépünk egy harmadikon.
I. végiggondolta a törésvonalakat. Először a padló töréseire gondolt Bémamánál. A zöld padlókövek rendjére. A térdelésre, az őrlődésbe beszorított fájdalomra kő és csont között, ahogy ronggyal itatja fel parfümök és illóolajok szagát. Bémama körülvette magát illatokkal. A konyhapolcon is üvegcsék álltak, a fürdőszoba polcán és a mosógép tetején. Bémama megengedte, hogy a levendulásból néha I. is csepegtessen a nyaka hajlatába, hogy a csuklójára fordítsa, az erek fölé. Az úgyis olcsó. Pé úgyis hoz abból minden második szerdán. I. pedig telecsepegtette vele a haját is, amikor Bémama elfordult, és nem zavarta, hogy a csuklója és a fejbőre is kipirul az olcsó levendulaolajtól. Amikor I. széttörte Bémama parfümös üvegeit, nem tudta, hogy egy perc huszonhét másodpercig tart, amíg minden szilánkjaira válik. Akkor még az órát sem tudta leolvasni a konyhaasztal fölött. Arcnak látta, mozgó orral, szöszmötölő morcongással és érccel a hangjában. Egy perc huszonhét másodperc és I. karjai a levegőbe susogtattak, kapkodva nyújtotta kezeit. És azután csak nézte, hogy a lába mellett csermelyek és patakok párállanak. És vágta a hideg, és a szag, és a csend. Csak a szilánkokon törött és verődött vissza Bémama hangja. Bele kellene térdeltetnem téged.
Nagymosáskor gondolt erre először. Amikor felvette a poliészter pongyolát az ágy mellől, hogy a mosókonyhába vigye. Ebben a lehajlásban jutott eszébe. Amikor meglátta az ágy alatt a fedő nélküli befőttesüveget. Mellette a hegedűtokok poros ívét. A barna műanyagtálban a hámozott almák héjának kunkorodását. Ebben a lehajló közeledésben jutott eszébe, hogy ő nem érti a polcokon a könyvek címét. Pont annyira nem érti, mint ahogy az ágy alatti tárgyak szagát és egymásmellettiségét sem. Nem érti, miért van a befőttesüvegnek üresen is ammóniaszaga.
A filodendronok félnek a kiszáradástól. Félnek a fehérjék bomlásától. Érzik I. hámsejtjeinek elhalását. És érzik I.-t, aki arra gondol, hogy a Bémamától megörökölt rúzzsal kell ma is kifestenie magát. Hogy a rúzs mélyvörösébe kenődve ott van az összes női felmenőjének hámsejtje. Tudja, hogy a filodendronok minden elhalt hámsejt után megreszketnek. Ilyenkor görgetik végig reggelente leveleiken a gömbcseppeket. Megreszket I. keze is. A rúzs vöröse kifut ajkai vonalából. Összekeni I. ajkait, fogait. És amíg a kézfejével próbálná letörölni a vörösséget, I. is azt érzi, hogy fél a fehérjék bomlásától. A hámsejtek elhalásától. Fél a kiszáradástól. Érzi, hogy minden változatlan marad, csak néhány hámsejttel lesz kevesebb ő is, amíg lassan a filodendronokhoz hasonul. És belőle is csak egy rétegnyi hámsejt marad a rúzsban. Hámsejtréteget ad majd ő is örökségül. És amíg áll az előszobában a kinyitva hagyott száradó esernyő mellet, a tükör előtt, a filodendronok között, az ő szemében is összegyűl a gömbcsepp. Végigfut az alsó szemhéja alatt.
Bémama reggelente még tudta a szókapcsolatok és nevek egymásutániságát, tudta a dolgok helyét a lakásban. Tudta, hogy a lámpát elég csak egyszer lekapcsolni, a bezárt ajtót csak egyszer ellenőrizni. Tudta, hogy a szemetet levitte, a csapot elzárta. Tudta, hogy csak este fog összerándulni benne a szorongás. Este háromszor nézi meg, hogy a csapot elzárta-e, szemetet levitte-e. Ha megteszi, másnap sem lesz árvíz. Este szappanos karral áll majd fel a mosdótál mellől és kifut megnézni, rázárta-e kétszer az ajtót, lekapcsolta-e az előszobai villanyt. Klattklattklattklatt. Kétszer kapcsolja le és fel, le és fel. Ha megteszi, az éjjel biztonságban alszanak a fiai.
Már hónapok óta nem beszéltek.
A K. utca átjárója előtt tanulta meg, melyik a jobb és bal. Előbb balra majd jobbra nézünk. Bémama szorította a kezét és úgy tűnt az egész testével hadonászik. I. mindig felidézi ezt az erős szorítást, ha balra néz, ha jobbra néz. Látja bal oldalon a kenyerest. Látja a jobb oldali betonba öntött focipályát. Látja, hogy Bémama teste hömpölygésbe kezd. Hogy most nekifutnak, átirannak a túlsó oldalra. Bémama erős, szálkás inai feszülnek, a ruhája feldagad. A szél felkeleszti az alsó szoknyáit és a ruhaujjakat. Kelt és puffadt lesz. És I. már a másik oldalról hunyorog vissza. Az előző oldalt nézi, a megfordult rendeket. Bal oldalon a focipálya, jobb oldalon a kenyeres.
I. vizet hoz Bémamának a barnarajzos pohárba. Mama ül, és a tévét nézi. A körbehámozott alma héja és a kés az éjjeli lámpa mellett. Bémama lánya két nappal ezelőtt látogatta meg őket. I.-nek lejárt szaloncukrot hozott, Bémamának levendulás szappant. Azt mondta, majd később is jön. És hogy Bémama nem is olyan beteg, ne tettesse a halált, az igazán fölösleges. Aztán ivott egy cikóriakávét és elment. Idegen illata van a lányomnak, mondta Bémama és visszakapcsolta a tévét. I. nem tudta, hogyan fogja felnevelni majd a saját gyerekeit. De biztos volt abban, hogy az ő gyerekei is megnőnek majd és idegen illatuk lesz. És utána nem fogja tudni visszafogadni őket.
I. lábfeje egyike volt azon pontoknak a világon, ahol elfért a szerelem. Az erek fonatai fölé simulva, lebegősen. Először az esti mosdáskor vette észre, amikor a lavóros párállásban eltűnt a teste. Bémama a konyhában mosdott a levendulás szappannal. Átszólt a fürdőbe. I. csak a hangját tudta követni. Ahogy ingadozik a másik térben. Mintha áthajlás lenne egy másik dimenzióba. Azt is hallotta, ahogy a háta mélyen meghajlik. De aztán elveszett a hang, nem is hallotta, mit kér tőle. Most csak a lábfeje ereit nézte. Arra gondolt, hogy a szomszéd V. végigsimít rajtuk. Hogy amikor tegnap a focipálya mellett vitte haza Bémamának a kiló narancsot, V. szándékosan rúgta ki a labdát a pályáról. Hogy szándékosan gurult oda hozzá a labda. Hogy V. szándékosan nézett rá végigmérőn. És mikor felvette a labdát I. lába mellől és kiköpött, akkor szándékosan köpött I. lába fejére. I. a lavóros gőzölgésben felidézte a csiganyálszerű vonalat, ahogy végighúzódik az erek fölött. Nem akarja lemosni. Lábát magasan feltartva mosakszik. V. majd egyszer elvisz innen, és majd belém szeret, és majd elé tartom a lábfejem, ni, itt köptél le, amikor a focipályáról kirúgtad a labdát, és V. akkor nem tagadja le, és végigcsókolja a lábam egészen a térdemig. I. kinyitotta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyta, belül. És ekkor majdnem hangosan is kimondta, hogy csak ürességek sorain haladunk át, amiknek újra és újra más nevet adunk. Ez valami olyasmi lett volna, amit Bémama mond, amikor sokáig matat a kamrában és utána olyan szaga van a szavainak, mint a kókuszkockához való rumesszenciának. De I. végül nem mondta ki. Nem akart rájuk hasonlítani. Nem akarta a bénagyanyák és béanyák hámsejtjeit. Bémamára csukta az ajtót, aki a narancssárga szőrtakaró alatt fordult egyet. Lelógott az ágyról a lába. A lábfején egy májfolt csiganyálasan terjedt szét, mintha egyszer egy szerelem leköpte volna.
(fotó: Fortepan / Ebner)
