A fürdővárosból kivezető völgyben megterem a krumpli, a spenót és a káposzta. A kardvirág (Gladiolus) is megterem. Péterünk szerint a spenót csak helyenként. Ha rákaptál, nem muszáj vetni, kirázza a magját magából, mondja Péterünk, és vág a szemével. Ha tudnám, mire fel vág a szemével. A spenót magját elfújja a szél, önvető, másként szólva: évelő növény. Hiába is szabadulnál tőle, mert nem és nem. Olyan, mint a fürdővárosban rád ragadó moldovai fehérnép: ha hagyod, befon óhatatlanul. Péterünk ezt teljesen lefitymálóan mondja, nem is értem, minek ilyen lefitymálóan szól a életkedvvel tele, egészséges levegőn felnővő moldovai szépasszonyról. Olyan, mint a bazsarózsa, ha látom kihajolni a panzió ablakán. Mindegy.
Amikor az ember fél Unicumot iszik a Mogyorósi-tó Panzió teraszán, értelmes, mondjam úgy, racionális dolgokról beszél leginkább. Mondom is Péterünknek, szerintem elég széles a panzióhoz tartozó kert, hogy a konyha a hagyma, krumpli, spenót, és hát a vázába való kardvirág dolgában önellátó legyen. Erre kollektív hallgatásban gondolkozunk egyet. Értem én, talán Péterünk jobban, miről szól részünkről a kollektív hallgatás. Arról, amiről beszélni nem jó, legalábbis fölösleges. Szó sem lehet arról, hogy egy agglegény, foglalkozására nézve: panziószolga hajladozzon az ágyások fölött, tavasszal dugványozzon, ilyesmik. Elég neki, ha megnézi innen a magaslatról, hogy a fürdővárosból legelőkre vezető utcácskára rászaladó kertekben hogyan hajladoznak az asszonyok, sőt erre való a gukker, amit Péterünk a fürdőváros piacán vásárolt. Becsapták, mondta később, alig lehet látni valamit. A gukkernek erősen elmosó tulajdonsága van, meg is nézi, véletlenül nem-e kínai. Kifejtette egyébként, szó sem lehet arról, hogy ő a kertben hajladozzon, ott van a kerítések mellett, lefetyel az asszonyokkal. Ha megindul ereiben a tavaszi nedv, Péterünk hangoztatja, olyan lágy ágyásokat készítenek az asszonyok, hogy szívesen elfeküdne a párnalágy talajon, ha egyszer úgy adódna.
Szokás, hogy a férfiak deszka helyett dróthálót húznak ki kerítésnek, azóta jól látni, mi folyik a veteményesekben. Péterünk, miközben az asszonyok feszt a kertet bújják, kimetszi a barackfákat. Nem tudni, miért, egyenesre szabja a fák ághegyét. Azt már rendszerint a fészerben rejtőzve hallgatja, hogy röhögnek a Zengőn túlról libasorban érkező asszonyok az ő barakckfáin. Né, szőrős és zsugorodott az agglegény barackja. Ha pedig valamelyest érni kezd, azt mondják a Zengőn túli asszonyok: nézzétek, erősen kukacos a Péter barackja. Általában mindenre tudnak valami frappáns dolgot mondani, amikor a patakban lehajolva mossák a csizmájukat. Ők viszont erős, kerek, teljesen érett formákat mutatnak.
***
Péterünk, ez most egy ilyen szitu. Feltartod a fejed, a szemed nyitva hagyod, az eget bámulod, ennyi a dolgod mindösszesen. Szóval se mondom, hogy ezenközben nem gondolhatsz semmire, ellenkezőleg. Gondolj a tavaszra, nyárra, a patak parti sárgavirágra, a pitypangra, a juhfürösztőre a felső vályuknál, meglásd, mindjárt megnyugszol, meg is feledkezel arról, hogy neked most a tekinteted az égre kell fordítanod. Emlékezz, akkor is így tettünk, tavasszal, amikor a gólyák megjöttek, s te arccal az égnek nem győzted kiabálni: gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Apád előbb figyelmeztetett, fogd be a szád, kölyök, szekérderékkal van belőletek, de te nem adtad föl, gólya, gólya, vaslapát, erre nyakon fogott, előbb megrázott, térj magadhoz hasztalan kölyök, majd lenyesett neked egy szép pofont.
Úgy, úgy, nagyon jól csinálod, Péterünk! Nyakad kitekerve, arcod az égen, legalábbis úgy teszel, mint aki az eget bámulja, ha nem is. Akkor is, ha nem látsz semmit, mert a völgy a felhőktől van lepadolva, felhők felett az Isten lakik. Úgy teszel, Péterünk mintha Őt látnád, egyszer majd meglátod, ha most nem is. Tudom, Péterünk, ömlik az áldás a szemedbe, kimossa a permetlevet, amit fölösen megkaptál, mert ott álltál a kerítés mellett, és néztél át rajta, mintha nem tudnád, hogy kerítés mellett nem jó sokat állni, legalábbis közvetlen közelben, hiszen azért átlátszó kerítés, hogy láss be a dombtetőről, de te egyáltalán nem a dombtetőről akarsz látni, mert nem töltené be a szemed a felkarózott paradicsom, a zöld paplanként terülő uborkás. Szép lenne, ha a ragya nem kezdené ki valamennyit. A magaslatról is jól látni, hogy a ragya kikezdi valamennyit, olykor ott marad az ember arcán is, mondják, né, a ragyásképű Péterünk, de erről most ne beszéljünk. Neked most nem azért kell az égre nézned, Péterünk, mert ragyás arcod van, hanem azért, mert egészen közelről szereted nézni az ágyásozó asszonyokat.
Szereted nézni, hogy Ilon néni okkersárga permetezővel operál, az orosz piacról, három-négy méterre is elspriccel, ha úgy állítsz a gombokon. Elspriccel akár többre is, feltéve, ha Ilon néni jól felpumpálja és a vonalon nem adódik dugulás. Ilon néni spriccel hát, ha kicsit is lendíti a karját, szép ívet rajzol a permetlé. Vele szemben Manyi néni nem spriccel, ő közönséges meszelővel intézi, belemártja, fröcsköl szerteszét. Manyi néni tisztára úgy fröcsköl a meszelővel, mint ahogy bazsalikommal fröcskölnek az ortodox pópák, ha megindulnak szentelni. A pópa a szinódus javaslatára hivatkozik, ha úgy gondolja, indokolt a szenteltvízből kétszer is mártani.
Manyi néni azt mondja, neki nem való már a pumpálós szerkezet, nála koszorúérben adódik dugulás, különben sohasem szeretett pumpálni.
Hangoztatod eleget, Péterünk, öröm nézni a jószomszédi viszonyokat. Nem az van, hogy bedeszkázott kerítés, ahol a madár se, hanem szellős ez a drótízé, mintha nem is lenne semmi se, feszt jön, hogy az ember megdézsmálja a szomszéd epresét. A nyár nagyjából még hátra van, mi minden dézsmálnivaló terem meg. És arról nem beszéltünk, Péterünk, mi van, ha lebben az ágyásra hajoló asszonyok szoknyája. Azt mondod, jól van így, valakinek vissza kell fognia a kísértést?
Nem tudom, mi van, Péterünk, az asszonyok szótlanul dolgoznak. Láthatod, időnként az asszonyok is az égre tekintenek kék gálickő szemükkel, mintha tüsszenteni akarnának. És hunyorítanak ravaszul. Nem értem, miért, hiszen nincs vakító fény, éppen borús, felhőátvonulásos a völgy. Mert a hunyorítást megszokták. Ilon néni sunyin átspriccel a dróthálón, kábé Manyi néni szemét célozva. Manyi néni ugyanúgy, jó adaggal átmeszel. Ekkor kapsz a szemedbe, Péterünk, mondod, erősen csíp, éget a permetlé mint a nyavalya, lehet, megvakulsz.
Lúg az, mondja Ilon néni.
Lúg az, mondja Manyi néni.
Úgy, úgy, Péterünk, egészen jól tartod, ne törődj a nyakaddal. Hogy tudd, sokáig kell nézni a készülő esőt, hogy a lúgot kimossa a szemedből!
Manyi néni és Ilon néni karonfogva mennek a templomba.
