Élek! Élek!
apám eltapsolta a lovak versenyvágtáját
ahogy ledob két kavicsot s egy követ a szíved
addig azt hittem, az embernél mégiscsak
ügyesebb minden, aminek négy lábat adott
a fennvaló – de a terepen megcsúszott velem
hát erre tanított meg, és minden más pótolható
de ami fontos, az olyan, mint a lóláb
– ne akarj az lenni, mert rádjárnak
csak fend meg a kést, mielőtt elindulsz
ezúttal két lábon, baktathatsz
egyszer úgy is lóvá tesznek
hát erre tanított meg
Nyitott szemmel
az ember minden
évvel boldogabb
mire végül megboldogul
Ne menj oda, lelked ne küldd oda,
ne vedd magadra szenvedéseik,
hisz nem tiéd. (Kinde Annamnária)
Úgy szólsz hozzám mindig mintha
csak a másik szobáig mentél volna
Álmomban még tudod a nevem
szólítasz
akár, ha most fel lenne írva
az ottani falakra
Vagy a szobának lenne öntudata, kiterít
magára mindent, amihez köze volt, aztán
egymás után felolvassa, vagy össze-vissza
új kronológiát írva, Milyen lenne
előbb halni meg és csak utána élni, Miért
kell, hogy mindennek legyen folyamata
Az egymásutániságot csak az élők értelmezik
egybelátják, összerendezik, De hol az idő
abban a szobában – nem számolja magát
csak fekszik bénultan az ágyban
Hirtelen kimerevedik, és belépni
többé már nem lehet, mert a kilincs
a kezedben újra meg újra letörik
Mintha valaki nem hagyná
bentről még kiáltana
Csak szólnál hozzám tényleg
mondanád, hogy mossak ablakot
ha már nem látsz ki rajta
És mikor már csüng a kezed
de csüng most még a szád is
Hogy lesz így minden boldogabb
elég lenne annyi, hogy egyszer
kinyitott szemmel is halljalak
fekszik egy test az ágyon
valóban ennyire
egyszerű a halál.
fekszik egy test az ágyon.
az agy-gerincvelői folyadék
vízszintbe szivárog.
fekszik egy test az ágyon.
ott az utolsó nap, ahol
megszakad a fájdalom.
fekszik egy test az ágyon.
a halál nem ennyire
egyszerű
