Zord téli nap volt. Ugyanolyan, mint az összes többi nap Jarvistensaari-on, az északi félteke még északibb szigetecskéjén. Nem büszkélkedhetett túl sok lakossal a sziget, egy maroknyi gyerek és azok két maréknyi szüleik lakták. Talán jobb is, hogy csak ennyien voltak. Meglehet másképp nem alakult volna ki az a szoros kapcsolat a lakók közt, amit más, egy kívülálló már-már családnak nevezne. Azok voltak, egy nagy család, akik tartottak egymáshoz.
Az ottani gyerekek már hozzászoktak a rideg időjáráshoz, nem parancsolhatott nekik semmilyen természeti jelenség, ezért is engedhették meg maguknak, hogy aznap is a parton játszhassanak. Erősen tanakodtak. Civakodtak azon, mitévők is legyenek, hisz szinte mindnyájuk síelni szeretett volna, amit sajnos a sziget földrajzi adottságaiból adódóan nem tehettek meg. Irigyek is voltak a rokonokra, akik a félsziget legészakibb részén éltek, pedig ők mind egy nemzethez tartoztak, mégis, mintha a tenger elszakította volna őket egymástól. Ott a hegynek köszönhetően a hó, a síelés, a szánkózás, egyszerűen a szórakozás állandó volt, akárcsak a hóviharok. Oh, a szabadság odaát van. Ahogy ott vitáztak, figyelmesek lettek valamire a vízben, valami nagyra és veszélyesre.
Többször is álmodoztak már hasonló jelenetekről, és remélték, hogy kívánságuk egyszer valóra válik. Úgy gondolták, most jött el az ő idejük. Most bizonyíthattak. Mindannyian hallottak már rémtörténeteket a szüleiktől vagy nagyszüleiktől messzi földről jött rablókról és fosztogatókról, amelyeknek többsége valóban megtörtént, és arra gyanakodtak, hogy ez alkalommal is egy ilyennek lehetnek majd szemtanúi. De a gyerekek nem a családnak akartak bizonyítani, a Keleti-törzsnek. A rivális banda tagjait akarták egytől-egyig lenyűgözni.
A Keleti-törzs vezetője, Luka, minden Jarvistensaari-i halászverseny alkalmával a sziget egész fiatalságának beszámolót tartott csapatuk elképesztő kalandjairól. Idén többek közt arról, miként lopták el szegény Erik bácsi libáit, hogyan kergettek el egy medvét és hogyan ajándékozott nekik a tenger egy szinte ép állapotban lévő csónakot. Az efféle díszelgés mindig kihozta a sodrából Olivért, a Nyugati-part egyik társvezetőjét. Ilyenkor mindig a halászversenyen résztvevő apjához kullogott, hogy addig is távol maradjon a bajtól, mert általában, ha tíz percnél tovább hallgatja Lukát, előbb-utóbb megüti. Nem tehet róla, ilyen a fiatal szigeti fiúk élete.
‒ Ugye tudod, hogy semmi nem igaz abból amit mond? –vigasztalja minden évben az apja. De Olivér mindig beletörődött abba, hogy a Nyugati-part soha nem lesz olyan híres, menő és kalandos, mint a Keleti-törzs. Egészen mostanáig.
Minden tag lázba jött a felfedezés láttán, de Nooa, a másik társvezető, minden tőle telhetőt megtett, hogy uralja a helyzetet.
‒Mindenki álljon meg! Ez egy komoly dolog, ami komoly tervezést igényel! Ha a kalózok kikötnek és egy csapatnyi visongó gyereket találnak itt, egy golyóval végeznek mindnyájónkkal, és akkor ki meséli majd el hősi tettünket a halászversenyen? Fegyelmet és működő terveket kérek, most!
‒ Szálljunk szembe velük! Készítünk csúzlikat! – javasolta Rasmus.
‒ Mondom másképp – pontosított Nooa. – Valakinek van egy olyan terve amiben nem halunk meg?
‒ Nekem van! – válaszolt némi gondolkodás után Olivér, végül az ő tervét készültek megvalósítani. Addig az őrszemnek kinevezett Leo elszundított, és a közeledő kalózhajót szem elől tévesztette. Ismét kitört a pánik a nyugatiak közt. A halálfélelem szorította őket sarokba és haza akartak menni egy utolsó találkozásra a szüleikhez, mielőtt bekövetkezik a vég, de féltek nemet mondani vezetőiknek. Nem volt ez diktatórikus vezetés, csupán a „jóban, rosszban” elvnek a megtestesülései voltak ők, ez a tucatnyi gyerek. Legnagyobb megnyugvásukra Hugo, az őrszemhelyettes, biztosította a többieket arról, hogy ma nem lesznek kalózeledelek. Páran elszomorodtak, hogy akkor mégsem lesz mit Luka orra alá dörgölni és mehetnek megint üres kézzel a versenyre, a többiek pedig hálát adtak, hogy mégsem halnak meg ilyen fiatalon.
‒ Miért vagy ilyen biztos ebben, Hugo? – faggatózott Sofia, az egyik lány, az összes kettő közül.
‒ Mert ez egy bálna – felelt higgadtan Hugo.
‒ Csuka, hosszúszárnyú vagy kék? – érdeklődött Mila, a másik lány.
Hugo rezzenéstelen arccal, nemes egyszerűséggel ennyit mondott:
‒ Gyilkos.
‒ Mi van?! – bukott ki mindenkiből ez a kérdés egyszerre. Még az alvó Leo is felkapta a fejét.
Ismét előtört a kezdeti pánik, és Nooa újra nyugtatgatta a társaságot, és Rasmus ez alkalommal is a tőle telhető legjobb tervvel állt elő és megint Olivér tervét szavazták meg a legjobbnak. Lassan kifutottak az időből, a bálna egyre csak közeledett és közeledett, de a csapat még félkész állapotban sem állt. A hánykódó állat már majdnem a parton járt, mikor Elias megszólalt:
‒ Dédnagyapám is bálnatámadásban halt meg, bár ő halász volt és a nyílt tengeren érte őket meglepetés, de így a parton is dicsőség lesz az ő nyomdokaiba lépni.
Mindenki síri csendben várt és szemeiket a bálnára szögezték, csak arra tudtak gondolni, hogy ezt valaki túl kell, hogy élje, hogy tovább öröklődjön hősiességük és egyszer majd Luka fülébe jusson. El is jutott, csak nem úgy ahogy azt tervezték.
Tudni illik, hogy a Jarsvistensaar-i telek, legyen az korai vagy késői, híresek. Olyannyira híresek, hogy az országban mindenki tud arról, hogy télen oda nem érdemes utazni, ezért nem is szoktak. Senki. A rettentő hideg és fagy kilométerekre elűzi a látogatókat, a helyieket pedig bebörtönzi a szigeten, se ki-se be, ez a parancs. Ebben a hidegben várakoztak az igazi hősök, akik készek voltak feláldozni bármelyik pillanatban magukat a dicsőségért. Ahogy ott várták a böhöm teremtményt, az idő is megfagyott, egyik pillanat nem követte a másikat, az előző soha nem ért véget és nem jött el a következő. Egy örökkévalóságnak tűnt míg az emlős kivánszorgott a partra, de talán azért, mert meg sem tette. Csalódás. Ez futott végig mindenki arcán, mikor meglátták, hogy a gyilkos nem öl.
Még közelebb merészkedtek, hogy jobban megszemléljék a teremtést, ami majd a végüket okozza és kételkedni kezdtek Hugo bálnatudásában, mikor a körvonalak nem egy bálnáét adták vissza. Mindenki kérdően nézett a fiúra, aki a vállát vonogatta és ezt a szót olvasták le a szájáról: „Bocsi”, hisz olyan halkan, beszélt, hogy hallani sem lehetett, nehogy felébressze a most már azonosítatlan objektumot. Ismét összeszedték minden megmaradt bátorságukat és odaléptek a partra vetetthez, a sziget első és egyetlen téli utazójához. A lányok voltak az elsők, akik az idegen kilétére megjegyzést tettek. Mila így szólt:
‒ De hisz, ez egy emberi hulla!
‒ Ez nem csak ember Mila, – kötözködött Rasmus, majd elmosolyodott – ez egy férfi.
‒ Elegem van! Én ebből a kalandból nem kérek többet! Hazamegyek! És jobb lesz, ha ti is, de előbb szóljatok egy felnőttnek a nagy felfedezésetekről – fakadt ki Sofia, majd Milával együtt elmentek. Már csak a férfi és a fiúk maradtak. Nooa a hátizsákjában lévő pléddel letakarta az embert, vagyis a nagyrészét és hangosan tanakodni kezdett:
‒ Igaza van Sofiának, szólnunk kell a szüleinknek erről. Lehet még életben van.
‒ Megőrültél?! Ez életünk legmenőbb zsákmánya és te tárt karokkal átadnád a felnőtteknek? – ellenkezett Elias.
‒ Mert ez a helyes, – válaszolt Nooa.
‒ Helyes, helyes… Mindig ezzel a helyességgel, meg az igazságossággal, meg a „jajj ne essen baja senkinek”-el jössz. Miért nem lehet egyszer az életben valami izgalmasat is csinálni? – folytatta Elias.
Amíg folyt a civakodás a férfi bizonytalan jövőjét illetően, Olivér közelebb húzódott a testhez, hogy megnézze azt, amit eddig senki, az arcát. Bár ne tette volna. Próbálta leplezni reakcióját, de alig tudta, tiszta szerencse, hogy a többiek Elias eszmefuttatásával voltak elfoglalva, tökéletes véletlen elterelésnek bizonyult. Olivér félrenézett és meredt arccal a kavicsos partot bámulta, csak arra tudott koncentrálni, hogy ne fagyjon meg a vér az ereiben, végül halkan megszólalt:
‒ Akinek van felesleges pokróca vagy melegítője, az helyezze a férfira. Leo és Hugo itt marad és vigyáz a testre, amíg én a többiekkel elmegyek a Nagyházhoz segítségért. Kérdés?
Mindenki ledöbbenve nézte Olivért, látták, hogy kicsivel sápadtabb a megszokottnál, de senki nem kérdőjelezte meg, sem jóllétét, sem a döntését. El is indultak, hogy sötétedés előtt még visszaérjenek, remélhetőleg erősítéssel. Leo helyet foglalt a férfi mellett, de szigorúan csak neki háttal, nem szerette a hullákat, hiába volt letakarva a teste. Hugo csak állt mellettük és bámult a semmibe, majd egy a tenger felől jövő hideg szél megcsapta és tekintetét a férfi kezére fújta. Lilult vagy kékült, nem találta a pontos színt rá, de biztos volt benne, hogy ez nem természetes, de mi is lett volna természetes ebben az emberben.
‒ Elmegyek tüzifáért, mindjárt ezzel hármasban fagyunk itt meg. Addig te maradj itt, sietek vissza.
Leo bólintott és máris visszatért addigi elfoglaltságához, a fegyverkészítéshez. Leo lándzsát faragott egy vastagabb botból, amit maga mellett talált a parton. Készítése közben még nem döntötte el ki ellen is kívánja majd használni, egy ellenséges alak ellen, aki el akarja rabolni tőle a testet, vagy a test ellen, ha netán az ellene fordulna, vagy saját maga ellen, ha a test egy varázslóé, aki megbabonázza majd őt. Ezt még nem tudhatta. Ahogy a bicskájával a fa végét hegyezte, egyre jobban kezdett elmélkedni azon, hogy a férfi miként került ide hozzájuk, a senki földjére és honnan jöhetett.
‒ Biztos messzi földről jött – hangosította ki magát Leo – feltételezem azért nem ismeri az itteni etikettet. Télen nem utazunk! – elmosolyodott. – Ennyi az egész, ezen nincs mit nem ért… És itt abbamaradt a plátói díszcsevej. Leo recsegést hallott és előrántotta félkész, még tompa lándzsáját, de szerencsére nem kellett használnia, mert a környéken nem volt senki, még a hulla sem. A fiú megijedt és felkerekedett, hogy megkeresse, vagy a hulla találja meg őt, ki tudja, de ekkor Hugoba botlott. Hugo csak egy megvető pillantást vetett társára, és azzal le is dobta az összegyűjtött fát.
‒ Most te jössz. Gyújtsd meg! Leo remegő kézzel nyúlt a gyufásdoboz után és szaporán vette a levegőt.
‒ És most mi lesz? – kérdezte félve Hugot.
‒ Mi lenne… Tüzet raksz, várunk és reméljük, hogy nem száműznek téged a csapatból, amiért elhagytál egy hullát.
‒ Nem hagytam el. Elment – szólt közbe Leo.
‒ Láttad a saját szemeddel, hogy a két lábán távozott?
‒ Nem, – sütötte le ismét szemeit Leo – de csak így történhetett, rajtam kívül nem volt itt senki.
De volt, maga a férfi. És az úr igenis a saját lábán távozott, és egy valaki pontosan tudta, hogy ha ez bekövetkezik, hova fog menni. Ő tudta. Olivér tudta, mert felismerte a férfit. Ezer közül is felismerné, élve vagy halva, de nem találta jó ötletnek, hogy ezt az információt megossza bárkivel is, nehogy rossz kezekbe, vagy még szörnyűbb, rossz fülekbe kerüljön az információ. A férfi nem jött, nem is ment, csak visszatért. Ismerte a hagyományt és télire hazajött, bár kicsit késve, hisz már több mint három éve, hogy elment. Még az újságban is benne volt: „Vízbe rántotta a férfit a hatalmas hal egy versenyen”. El is temették az emlékét, mert a teste soha nem került elő, mostanáig. Mindenki megsiratta és mindenki sajnálta a nagyszerű fickót a tragikus halálával, de legjobban a fiát sajnálták, aki akkor volt nyolc. Most visszatért, Luka apja visszajött.
Ahogy a fiúk úton voltak a Nagyházhoz, Olivér valami zörejre lett figyelmes az erdő felől feléjük haladni. A belső hangja azt súgta, valami nem stimmel. Hatalmas kényszert érzett arra, hogy berontson a fagyott fák közé és leleplezze az arra sompolygó illetőt, de nem tehette ezt ilyen feltűnően.
‒ Ti is hallottátok, ugye, hogy ezt az utat szellemek lakják? – rögtönzött a fiú.
‒ Te mégis miről beszélsz? – kérdőjelezte meg Nooa, és aggodalmas pillantást vetett vezértársára.
‒ Ugyan már! Biztos ismeritek a történetet az észak szelleméről. Na ő itt kísért, ezen az úton. Én azt javaslom, inkább menjünk erre, – mutatott egy kerülőútra – itt biztonságosabb.
Rasmus egy szempillantás alatt, gondolkodás nélkül rátért az ösvényre és csodálkozva nézett hátra a többiekre, akik nem igazán óhajtottak őt követni.
‒ Na mi lesz már? Nem érünk rá egész nap! – tört ki Rasmus. – Olivér, te nem jössz?
‒ Én majd innen figyelem, hogy még véletlenül se kövessen titeket a szellem.
‒ De rendes tőled! – mosolyodott el őszintén Rasmus és továbbállt. Azonban Nooa még mindig gyanús pillantásokat vetett bajtársára, végül ő is elindult.
Épphogy eltűntek a bokrok sűrűjében, az erdő felől a férfi bukkant fel. Közönnyel köszöntötte Olivért, már amennyire az egyszerű szemkontaktust lehet köszöntésnek nevezni. Megállt egy pár másodpercre előtte, ennyi idő épp elég volt Olivérnek, hogy kiolvassa egyszerre az ürességet és a szenvedést a szeméből. A férfi elindult a szellemlaktának hitt úton, amikor az ifjú megszólította:
‒ Hans, ugye?
Erre a férfi megfordult és valami szikrázni kezdett a szemében, ahogy a fiúra tekintett vissza. Talán most szállt vissza belé a lélek…
‒ Te biztos Thomas fia vagy.
‒ Igen, az vagyok.
‒ Mit keresel itt? – kérdezte Hans a fiút.
‒ Inkább maga mit keres itt? Úgy jár itt fel-alá, mint egy valódi szellem. Hogy lehet mégis életben?
‒ Luka hol van?
‒ Jó helyen – próbált Olivér tartózkodni és egyúttal védeni is riválisát.
Az okos fiú csak azzal nem számolt, hogy csapattársai visszafordultak érte, ezzel szabotálva nagyszerű tervét.
‒ Olivér! Meg kell értsd, hogy mint társvezető társad kötelességem közölni veled, hogy aggaszt a viselkedésed! – rontott ki a bokrok közül egyenesen Olivér felé Nooa, észre sem véve Luka apját. Rasmus azonban nem volt ilyen szerencsés helyzetben:
‒ Aaaa! Szellem! – kiáltotta el magát.
Ekkor már mindenki azonosulni tudott a sziget éghajlatával. Még a levegő is beléjük fagyott, ahogy a pórul járt halászt figyelték.
‒ De maga halott – gondolkodott hangosan Elias – vagy én most egy szellemmel beszélgetek?
Síri csend. Jó pár percig senki sem szólt semmit. A feszültség már szinte tapintható volt, míg egyszer csak fel nem robbant. Valami leesett, de nem a Keleti-törzs tagjai ejtettek el valamit, más volt az. A tagok a visszafordulás hevében nem vették észre, hogy valaki követte őket odáig, pont az, akinek a legkevésbé kellett volna. A bokor mögül egy kulacs koppanása hallatszott, aztán ismét síri csend, majd egy hatalmas sóhajtás, amiben benne volt az egész világ fájdalma. Kilépett a sűrű, tüskés ágak közül és könnybe lábadt szemekkel így szólt:
‒ Apa?
Hans kitárta karjait és viszonozta a könnyes szemeket. Semmi másra nem vágyott abban a pillanatban jobbant, mint hogy újra kezében tarthassa rég nem látott fiát. Luka nem hitt a szemének. Végigmérte apját. Más volt, de mégis ugyanaz. Megváltozott a hosszú, gyászos három év alatt, de nem jobban, mint ő. Igen, az élet kegyetlen, gondolta, de még rosszabb volna, ha nem szorítaná rögvest magához a tengersírból feléledt apját, úgy, hogy el ne engedje többet. Soha.
Aznap este a sziget lakossága nőtt egy fővel, vagyis visszatért az eredeti, megszokott állapotba.
(fotó: Fortepan/Vogl Elemér)
