Ez a tél is olyan, mintha nem is lenne. Már egy hónapja szüntelenül esik. Csak a naptárból tudom kiolvasni, hogy tél van, mert az időjárás szerint ez csak egy csapadékosabb ősz. Csodálatos. Pedig az özönvíz után Isten megígérte, hogy „míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek”. Na nem baj. Biztos, hogy Kaliforniában és Texasban jobban kellett a hó, s ezért nem jutott ide. Pedig járna. Járni jár, csak nem jut – sóhajtok magamban, miközben hátamra veszem a táskát, és elindulok. A lépcsőház állott szagát már megszoktam. Mindig egyszerre lehet érezni a jobb oldali szomszédunk liliomos öblítőjének illatát és a bal oldali szomszédunk tegnapelőtti ebédmaradékának szagát. Émelyítő, mint amikor tanévkezdéskor megállapítom, hogy a júniusi szalámis szendvics nem élte túl a nyarat. Közben leérek a földszintre, ahol már a frissen lefőtt agyoncukrozott kávé gőze keveredik az utcáról beáramló egyhónapos sárszaggal. Ez sem sokkal kellemesebb, így rögtön a kijárat felé veszem az irányt.
Azon gondolkodom, vajon kéne-e vinnem valami harapnivalót, ha már így meghívattam magam videójátékozni. Mielőtt megfognám az ajtókilincset, beletúrok a zsebembe, hogy van-e nálam pár lej. Kiveszem az összegyűrődött bankjegyeket, hátha valamilyen nagyobb címletűek, de csak kicsi zöldek vannak nálam. Három lej. Ebből sem lesz nagy wasistdas, de mégiscsak valami. Legalább arra költöm, aki megérdemli. Holnap úgyis megyek haza, s majd jövő hétre kapok megint pénzt – gondolom. A busz árát már korábban betettem a kicsi táskazsebbe, nehogy véletlenül elköltsem. Utálok kölcsönkérni. Annyi van, amennyi: beosztom. Punktum. Ezzel a határozottsággal lépek ki a tömbház ajtaján, mire a nyakamba zúdul egy nagy adag csatornalé. Mire meggondolnám, hogy milyen rossz érzés a hideg víz a nyakamra, már azon veszem észre magam, hogy a csatornalé lecsorog a hátamon, s egészen a fenekem árkáig tör utat magának, de szerencsére az alsónadrág felszívja. Baromira kellemetlen. Miután felocsúdok az élményből, úgy érzem, ami addig zavaros és besűrűsödött volt, hirtelen tiszta és átlátható lett. Úgy látszik, jótékony hatása is van a jéghideg csatornalének. Még az is lehet, hogy ez lesz az én titkos mentálhigiénés kezelésem. Szakemberre úgysem futja. Amíg ezen elmélkedem, a lábaim már a parkoló autók között visznek. A számtalan szín és márka kombinációját egy leutánozhatatlan színes labirintussá mossa össze az eső. Nem különösebben foglalkoztatnak az autók, viszont az biztos meghatna, ha jövőre a jogsi megszerzése után kapnék egyet ajándékba. Ennél a pontnál már úgy érzem, hogy a bennem lévő titkos vágyak és remények ostromolta realista erőd már kezd meggyengülni. Az ilyenkor jól bevált taktikám, hogy egy nagy adag pesszimizmussal mindent lesöprök a hadszíntérről, de most valamiért mégis engedem, hogy az indokolatlan optimizmus felülkerekedjen bennem. Talán még a szemeim is felcsillannak az ajándék autó gondolatától, de ezt tükör nélkül nem állíthatom teljes bizonyossággal. Közben kiérek a parkolóból. Hallom egy autó egyre felerősödő zúgását, de mire reagálni tudnék a helyzetre, fröccs…, s már folyik is le a barna lé az arcomon, kabátomon, nadrágomon. Na tessék, megvan az álmodozás eredménye – vesződöm magammal, miközben a kezemmel ösztönösen próbálom letakarítani az arcomat. Szerencsétlenségemre a kezemre több sár került, mint az arcomra, így a jószándékú mozdulattal csak annyit érek el, hogy az ábrázatom mocskosabb, mint valaha. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy odalépjek egy autóhoz, és a visszapillantójában megnézzem magam, de hamar elvetem az ötletet, úgysem segítene ilyen állapotban látni magam.
Így mégsem mutatkozhatok nála. Alighanem ez lenne az utolsó húzásom, amennyire rideg velem mostanában, szóval jobb lesz, ha gyorsan visszarohanok a lakásba átöltözni. Sietnem kell, ha nem akarok elkésni. Úgy érzem, még sosem szaladtam át ilyen gyorsasággal az autók kavalkádján. Meg is van az eredménye, az ajtó előtt a tüdőm már erélyesen kezdi követelni a levegőt. Kifújom magam, amíg a lakáskulcsot keresem.
Pár perc múlva már rendbe is tettem magam, új reményekkel lépek ki az ajtón. Jó jelnek veszem, hogy sikerül kimennem a tömbházból anélkül, hogy ismét nyakamba folyna a csatornalé. A lépteim megfontoltak és tudatosak, egészen addig, amíg az órámra nem pillantok. Már elkéstem, úgyhogy az igazi hajrá még csak most kezdődik. Felgyorsítom magam, de nem akarok futni, mert nem sározhatom össze ezt a rend ruhámat is. Anya így is gutát fog kapni, mikor holnap hazaviszem a sok szennyest. Közeledek. A három lej már a kezemben, és bemegyek a boltba, hogy vegyek valamit. Nincs ötletem, hogy mit vehetnék, de amikor az édességes polchoz érek, hirtelen bevillan, hogy nagyon szereti a Kinder Buenot. A baj az, hogy csak egyre elég a pénzem. Tudom, hogy két rúd van egy csomagban, de nem hiszem, hogy értékelné ezt a megoldást. Ismét cikázni kezdenek a gondolataim. Ez már betyár krízishelyzet. Belecsúsztathatnék egyet a zsebembe, de álljon meg a menet: attól, hogy pénzem nincs, elveim még vannak. Ekkor hirtelen beugrik, hogy a busz ára, a 12 lej, ott a kicsi táskazsebben, felhasználhatnám azt is a nemes cél érdekében. Ott a kérdés, hogy akkor holnap mi a csudával megyek haza, de minden napnak legyen meg a maga baj. A mai napnak pedig az a baja, hogy muszáj jó benyomást keltenem, ha meg akarom őrizni az egyetlen barátomat, aki maradt. A holnap baja meg lesz az, hogy mivel megyek haza. Hátha találok egy kis aprót valamelyik elfeledett zsebemben, s ha nem, még mindig folyamodhatok valamelyik osztálytársamhoz, bármennyire is utálok kölcsönkérni. E rövid eszmefuttatás után leveszek a polcról két Kinder Buenot és egy sós csipszet. Valamelyest nyugtalanul adom át a pénzt a kasszásnéninek, aki semmit sem sejt a gondjaimról. Ennyi lesz? – kérdezi. Ennyi. – válaszolom. Visszaad. Úgy nézem, egy fél buszjegyre szűkön elég a megmaradt pénzem. Csak kár, hogy olyat nálunk nem adnak. Majd csak lesz valahogy holnap is. Megköszönöm, szép napot kívánok, ahogy illik, majd kimegyek. Kint még mindig zuhog az eső. Vagy menjünk át rendes télbe, vagy ugorjuk át ezt, ami van, s jöjjön a napsütős tavasz. Azt úgyis sokkal jobban szeretem. Apa is nyugodtabb, ahogy a tavasz beköszöntével fokozatosan csökken a fűtésszámla. Már csak két saroknyira van a lakásuk. A nasi a táskámban, a mosoly és a kiegyensúlyozottság az arcomon. Eldöntöm, hogy mindennek jól kell sikerülnie, jól fogunk szórakozni, és ezt semmi és senki nem ronthatja el. Kisvártatva megérkezem. Egy idős hölgy pontosan akkor jön ki, amikor odaérek, így nem kell használnom a kaputelefont. A lépcsőházat kellemesen belengi a citromos felmosószer illata. Meg tudnám szokni nálunk is. Felmegyek a másodikra, és megállok az ajtójuk előtt. Kihúzom magam, átszellemülök, és megnyomom a csengőt.
Kihallatszik a dallama, de a várt reakció elmarad, senki nem nyit ajtót. Erre nem számítottam. Biztos, ami biztos, még egyet csengetek. Az eredmény most is ugyanaz: semmi. Itthon kell lennie, vagy ha nincs, biztos pár perc múlva érkezik. Írok neki egy üzenetet, hogy megjöttem. „Szia, megérkeztem.” Amíg a válaszára várok, jobb híján kinézek az ablakon. Az esőcseppek elnehezedve peregnek le az üvegen, mintha már ők is megunták volna ezt az állapotot. A játszótér üres, s ki tudja, hány gyerek ábrándozik azon ebben a pillanatban, hogy egyszer majd újra igénybe veszi a csúszda vagy a hinta szolgáltatását. Jelez a telefon. Izgatottan, mégis félve nézem meg az üzenetet. „Bocs, eljöttem a többiekkel biliárdozni, s kiment a fejemből, hogy szóljak.” Nézem egy darabig a képernyőn a lélekhasító mondatot, majd észreveszem, hogy kezd gombóc lenni a torkomban, mire gyorsan visszateszem a telefont a zsebembe. Lassú léptekkel elindulok lefelé a lépcsőn. Minden levegővétel nyomasztónak hat. Körülöttem minden egyhangúvá vált. Szomorúan kilépek a lépcsőházból, mire a nap egy fiatal sugarával csiklintja meg az arcom. Már nem esik az eső. Elmúlt a tél. Séta közben mindkét Buenot elmajszolom, és megnyugvást keresek a könnycsalogató magánnyal kezdődő tavaszban.
(fotó: Fortepan/Lencse Zoltán)
