Életünk egy verőfényes délutánra esett. Míg egyformán sújtott mindent a nyár, mi templomot építettünk a sáncba, hogy véges tér nyelje el a nyújtózkodást. Horizont volt az ajtaja, benne sötét sarkokba húzódott a bizalom, s a végtelen zöld posztó alatt pihent. A falalakban tűz nőtt, s minden hajnalon új zsarnok járkált a kormos cserepek között. Nem tudtuk, hogy fejünk felett az idő lakodalmat ült, hogy ivóvizünk vaskádakban poshadt, szemünk vakablak, s még ma is temetetlen emlékek erős szaga hajlítgatja bennünk a fákat. Mi csak öröklétbe akartunk bújni, helyette a ledőlt kéményhez kuporodva tapsoltuk meg egymást, és néztük, ahogy a hamis meleg rákéredzkedik a világra.
