A fagy semmit sem kímél. Elpusztít növényt, állatot, embert… életet. Lassan, megfontoltan érkezik, először csak kopogtat, majd ajtót nyitva lehúzza cipőjét, felakasztja kabátját a fogasodra, majd letelepszik melléd, a kanapédra. Nem tesz hirtelen mozdulatot, lassan furakodik, fortyog, pöfékel, mígnem az életedben van, és te megszoktad őt. Azt hihetné az ember, hogy tudja, felismerhető a fagy jelenléte. És naiv lélek, a hétköznapok heves forgatagában, mikor egyről a kettőre jönnek a tenni valók és feladatok, nem tűnik fel neki, hogy egyedül maradt. Mígnem egyszer, megáll.
Minden nap lement a pékségbe. A hosszú, kanyargós lépcsőn kaffogott a már szebb időket is megélt, itt-ott macskakarmolásos mamusza, melyben télen, nyáron, időjárástól eltekintve indult el, az otthona mellé, roppanós, gőzölgő zsemléért. A helyiek már régről jól ismerték őt.
A pékségbe beérve, mikor az eladó, a köpcös, rendezetlen hajú, de mindig jó kedélyű Anti bá, mert őt már csak így nevezik az ismerősei, meglátta az érkezőt, hátrafordult a konyhába, és ezt mondta „Hozzatok Sárikának két zsemlét! …Ne abból, az tegnapi! Ostoba kölyök!” – morogta bajsza alatt.
Kiérve a külváros monoton duruzsolásába, Sára szemében megcsillan az emlékezés sárga keserűsége. Újra hull a hó, pont úgy, mint egy évvel ezelőtt, azon a rideg, decemberi reggelen.
Sára egy régen irodaházként szolgált, magas épület legfelső szintjén lakik. A falakról már hull a vakolat, repedésein valamikor zöld növény nőtt ki, és folyt végig az épületen, de ennek ma már csak az ott hagyott kiszáradt ágak szolgálnak bizonyítékul. Az épületet rég elhagyták a fiatalok, vagy nem is voltak, ezt talán az ott lakók tudnák a legjobban megmondani.
Sára lassan lépked felfelé, a lépcsőházba öreg homály telepedett, melyet már semmivel sem lehetne kiűzni onnan. Felérve az utolsó emeletre, kifújja magát, majd kulcszörgés tölti meg a csendes, visszhangos helységet. Hazaérvén leteszi a friss szerzeményt az asztalon lévő, egykor fehér szőttesre, melyet talán még a kelengyéivel hozott magával. Lepakolja a gáztűzhelyen tárolt növényeit, felemeli nyikorgó tetejét, és tejet melegít a sistergő lángon. A másik szobából egyszer csak feltűnik két fényes szempár, egy régen fekete, most már inkább szürkés szőrű kandúr, ki vidáman üdvözli gazdáját, hozzá dörgölőzve annak méregzöld selyem harisnyájához.
Az asszony levéve a tűzhelyről a tejet, elosztva egy pohárba és egy tálkába tölti, a tálkába beletördeli az egyik zsemlét, és gondosan megfújva lerakja a szúette rakott padlóra, melynek a macska mohón állt neki enni, minden egyes reggel. Szokásához híven, a nő, most is kiült kerek ablaka elé, mely a helyi park felé nézett, és komótosan eszegetve nézte a lombtalan fákat, a múló felleget.
Nem tudott szabadulni, a fagy mindenét elvette, boldogságot, szerelmet, életet.
Öt éve él egyedül. Élete csúcspontjában úgy érezte mindene megvan. Karriert épített, minden idejét a munkának szentelte, és bár most azt kívánná bár sosem tett volna így, döntéseink felelősséggel, és nem legutolsó sorban, következményekkel járnak.
Férje, Vencel Károly, aki bár feladatait rendre elvégezte, mégis volt valami, ami benne megvolt, míg Sárában nem. Ez pedig az élet szépségének felismerése, és kihasználása. Míg Sára mereven, a megszokott módon, ugyanúgy élte napjait, addig Károly próbálta kiélvezni az élet boldog oldalát. Ez sok ellentétet szült köztük, melyet valamilyen módon mindig megoldottak, kivéve azon a bizonyos téli reggelen.
Hajnalban keltek, Sára már munkába igyekezett. Felvette vastag, barna kockás, térd alá érő szoknyáját, felülre selyemfényű, fodros inget és gyöngyfülbevalót. Hosszú haját, mindig korához méltóan, kontyba tűzdelte. Virágillatot árasztva ment ki a konyhába, hol Károly táskákkal sürgött forgott körbe, szendvicsnek valót keresve. Mikor meglátja Sára öltözékét elkomorodik, majd sóhajtva ül le az asztal mellé, eltolva a székről a koromfekete macskát.
Feszült csend telepszik a konyhára, Sára nem érti a kialakult helyzetet, és férje furcsa viselkedését, mígnem egyszer megszólal:
– Azt beszéltük ma együtt töltjük a napot.
– Tudom –, feleli Sára elfojtott hangon –, de muszáj bemenjek a munkahelyemre, nem várhat holnapig.
– Rendben, akkor én elindulok, – szólt kimérten, majd még egy lemondó pillantást vetve feleségére, kilépett a város reggeli lendületébe, síléccel kezében.
Sárát egész nap nem hagyta nyugodni egy szótlan gondolat. Férjét aznap este hiába várta haza. És hiába várta másnap este is. Túlórába menekülve töltötte napjait, a kíméletlen igazság elől. Dolgozott hétköznap, de bizony dolgozott ünnepnapon is.
Az öregség jelei, bár nem volt fiatal, hamar szemmel láthatóvá váltakl rajta. Haja éjfeketéből akár az őszi hajnal, majd az idő múlásával, már inkább fehérnek lehetett mondani, mintsem ősznek. Régen tengerkék szemére most szürke habok gyűltek, és arca, mely egykoron fiatal férfiak heves bókjait kapta, ma már összemosódik az utca megannyi tekintetével. Számára észrevétlenül változott napról napra. Talán az elfojtott, és az idők során felgyülemlett megannyi kérdés, zavarodottság teheti, melyről a hirtelen egyedüllét, a meg nem értés, és a felismeretlen magány tehet.
Míg dolgozott, úgy érezte, jól van, nem gondolt régen elvesztett férjére, kinek híréről sosem kapott semmit, de igazából nem is keresett, csak elfogadott. A fagy annyira magával ragadta, hogy talán csak külső szemmel tudott gondolni rá, mintha nem is vele történt volna, és csak egy hír lenne a sok közül, amit tizenkét órában aznap is fel kellett dolgozzon, és a köznép számára érthetően közzé kellett adjon.
Nem is gondolkodott másképp, mígnem tavaly ilyenkor nyugdíjba nem vonult. Hiába tiltakozott hevesen, hogy ő el tudja végezni még a dolgát, minek nyugdíjazzák, egyébként sincsenek neki egyéb teendői otthon, őt amúgy sem várja haza senki, de be kellett látnia, az idő ellen senki sem képes harcolni.
Az első pár nap még a megszokott heves ritmusban telt, korán kelt, bőségesen megreggelizett, hosszasan sétált a parkban, új, otthoni, kényelmes ruhákat vásárolt, de lassan, ahogy lecsengett az újdonság becsapó hatása, lassan feleszmélt arra, hogy egyedül maradt.
Már nem foglalta le semmi, nem tudott elmenekülni a valóság kíméletlen változásával. Rá kellett jönnie, hogy férjét észrevétlenül vesztette el, semmit nem tud róla, és talán már nem is fog. Hisz a lehetőségek száma végtelen, lehet, hogy lavina áldozata lett, vagy egyszerűen erőt vett magán, és kilépett az évekig tartó, számára boldogtalan, visszahúzó életből.
Ennek már egy éve, egy év alatt Sára megtanult, hosszú idők óta, együtt élni magával. Minden reggel lement a pékségbe, ételt vett magának és macskájának, az egyetlen élőlénynek, ki még férjével összeköti, majd a kerek ablakhoz ülve, órákig nézve a parkot, és a külváros lassú forgatagát, újra és újra elgondolja, mit lehetett volna másképp tenni. Elvesztegetett életét, melyet mindig csak a munka töltötte ki, öregkori éveiben miként tudná jóvátenni, az elmúltat bepótolni.
Egy ilyen szürke délelőtti napon, hintaszékében ücsörögve, eszébe jut valami. Előveszi a dohos szekrény aljáról az alig használt, de lehet, hogy sosem, utazótáskáját, a cirmost rábízva a szomszédokra, útnak indult. Nem tudta hova megy, és ha odaér ott mit fog tenni, csak érezte, hogy nem képes többet egy helyben ülni, férje emlékében. Talán még azóta is megy férje nyomában, melegben, hóban, zivatarban, városról városra, és bár tudja, hogy férje valószínűleg már a túlvilágon várja őt, ő még itt, a földi létben befejezi azt, amit élete során elhanyagolt, amire nem volt képes, amit sosem tett meg, amit a jó Isten életútjának kikövezett.
(fotó: Fortepan/Nagy Gyula)