Körülbelül három hete költözhetett ki Desági Anti a nagyapja tanyájára. Kezdte megszokni, már amennyire egy városi fiatalember a falusi életet megszokhatja. A főbb tataroznivalókkal úgy-ahogy elkészült, elhatározta, nekiáll vadvackort szedni, hogy majd a télen tudjon pálinkát főzni. A pálinkát ugyan egy porcikája se kívánta, de belátta, jó, ha van. Az ember sose tudhatja, mikor kell elővenni, ki jön a házhoz. Ne mondja senki róla, olyan faszari, az sincs, amivel megkínálja a betérőt.
Csenkér-oldalán, a ciherrel felnőtt legelő és az erdő találkozásánál 2-3 vadvackorfát is látott, bőven megrakva gyümölccsel. Istennek különleges ajándéka ez: míg a fán van, csókra húzza az ember száját, olyan fanyar, hogy legföljebb ecetnek jó, de ha túlérve lehull, s kezd kásásodni, kiváló cefre-anyag, s igazán zamatos pálinka főzhető belőle. Persze, ha az ember nem unja kétrét görnyedve az apró gyümölcsöket felszedegetni, egyik-másikért közelharcot vívva a darazsakkal. Node, július dereka volt, a vackor még nem igazán érett, vadzöldből épp csak kezdett halványsárgába váltani. Anti azonban úgy gondolta, nem vár tovább vele, nehogy megelőzzék mások – esetleg egy torkos medve. Előkerített egy nejlonzsákot, nagyapja rozzant kicsiszekerét kirángatta a fákig, aztán nekifogott, s kínkeservesen leverte a fáról egy hosszú mogyorófakaróval a félérett gyümölcsöt. Alig egy óra alatt tele volt a zsák. Mi legyen vele, hová ürítse, hát persze, a pincében ott figyel a cserefa kád! Valahogy becékléztette a zsákot, tartalmát besuvasztotta a kádba, s máris indult a következő adagért. Estig ötször sikerült fordulni, így a kád is majdnem tele lett. Elfáradt istentelenül, néhány darázscsípést is sikerült beinkasszálnia, ezzel együtt mégis elégedett volt magával.
A feketeleves két-három nap múlva következett: a vackor a kádban lassan kezdett levet ereszteni, a lé pedig kifolyni az eresztékek között. Jó kis tócsa fogadta, amikor bekukkantott a pincébe. Atyaisten, össze volt száradva a kád, először meg kellett volna vízzel degeszteni!, csapott a homlokára Anti, s szidta magát, amiért ez nem jutott eszébe hamarabb. Körös-körben a dongák mentén szomorkásan csöpögött el a vackorlé. Mi a Szűzmáriát csináljak?, esett kétségbe. Más edény nem volt, amibe átmerhette volna az anyagot, hacsak a káposztáshordót nem számítja, de káposztás edénybe nem szoktak cefrét tenni, mert átveszi az ízét, s különben is, azt is meg kellene először degeszteni. A franc ette volna meg!, dühöngött Anti, de mivel egyetlen okos ötlete sem támadt, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy remélhetőleg a vackorlétől is megdeged a kád – mielőtt még az egész nedű elfolyna. S ha szükség, majd vízzel pótolja, okoskodott. Másnapra ez a reménye is szertefoszlott, lé már alig maradt, már alig csöpögött…, de csöpögött! A cefre felső része egészen kiszáradt már, s lepni kezdték a muslincák. Fenébe, legalább letakarhattam volna!, morogta kedvetlenül. Ötödnapra kezdett gyanús ecetszagot árasztani a kád: mivel a félérett gyümölcs kevés cukrot tartalmazott, s még annak is elcsöpögött egy része, ráadásul a kád nem volt letakarva, hogy ne kapjon túl sok levegőt, s a muslincák se lephessék, alkoholos erjedés helyett ecetesedés indult be. Megromlott az egész, önthette ki. Lógó orral hordta ki vödrönként a kárba ment cefrét a kert végébe, jó messzire a háztól, hogy bűze lehetőleg ne érződjék.
Közben felmerült benne: tán átok ül rajta, hogy nem akar sikerülni ez a pálinkásdi. Évekkel ezelőtt, gyerekkorában volt még egy hasonló kudarcélménye. Akkor nem a cefrével volt gond, hanem a főzéssel, a főzőkkel. Vagyis az apjával és vele. Történt, hogy egy télvégen, amikor már takarodni kezdett a hó, hazalátogattak az apjával. Ritka alkalmak egyike volt ez, nagy ünneplés mégsem kerekedett, mert a nagyapja ágynak volt esve, krónikus derékfájása gyötörte, vécére se tudott kimenni, a nagyanyja, ki ekkor még élt, ágytálazta, mosdatta, etette. A nagyapja káromkodott, a fogát csikorgatta, de orvosról hallani sem akart, az injekciótól jobban félt, mint a pokol összes ördögétől. Nekik viszont módfelett megörült. Éccő jó, hogy pont most ött ki a fene ide!, fordult az apjához nyájasan, éccaka kéne mönni pálinkafőzni… A programálás rég meg vót csinálva, azon módosittani nemigön lehet, mer csak ebbe a hónapba mönyön a főzde. Aki kiesik, azt osztán tologassák. Eriggyetök el, nélkülem is le tudjátok jártatni, gyermökkorodba láttad, mit kell csinálni! Az apján látszott, hogy egy porcikája se kívánja a pálinkafőzést, de röstellt tiltakozni. A cefrét föl kell tőteni az üstbe, osztán már csak fa kell, s türelöm, a többit Laji, a főzdés intézi!, folytatta a nagyapja. Csak arra vigyázzatok, hogy az utót nehogy beléengedjétök a rendös pálinkába. Inkább ki se fogjátok! De a rezes, az kell!
Este a szekeret odagardírozták a pince torkához, s valahogy felkínlódták rá a nagy kád cefrét. Az apja, ha lehet, még ügyetlenebbnek bizonyult, mint ő. Fát is raktak a szekérderékba, aztán nekiálltak befogni a lovakat. Az sem volt egyszerű mutatvány. A nyakukba még beakasztotta a hámot az apja, a hátukra is föligazította, de amikor a farkukat kellett volna kiszedni a farhámból, inába szállt a bátorsága. Tétovaságát a lovak is megérezhették, idegesen nyihogtak, lábukkal kapáltak. Hó, kicsi, hó!, nyögte elfúló hangon az apja, és háromszor is nekifogott a kényes műveletnek, de a ló mindannyiszor elfarolt. A helyzetet végül Anti nagyanyja oldotta meg, aki észrevéve, hogy valami nincs rendjén a befogás körül, mert gyanúsan régóta tart a szöszmötölés a pajtában, kijött, felmérte a helyzetet, elbiggyesztette a száját, aztán rácsapott a ló farára, s gyakorlott mozdulattal kihúzta a farkát a hámból. Ugyanúgy a másikkal.
Végül nagy nehezen elindultak, nagyanyja elemózsiát is pakolt egy tarisznyába, s egy nagy lópokrócba összekötve szénát is vittek a lovaknak. Kezdetben ment minden, mint a karikacsapás, 10 órára voltak előjegyezve, mire megérkeztek, az előttük lévő gazda már szedelőzködött, csak fel kellett önteni a cefrét a még forró üstbe, s várni, hogy beinduljon az első nagyolás. Amikor a fát, amit hoztak, a katlan szájához készítették, Laji, a főzdés ugyan nagyot nézett, majd megvonta a vállát, ennek ellenére egy-kettőre jó hangulat kerekedett, mert amint kiderült, osztálytársak voltak az általánosban, csak aztán az apja bekerült a városba; ejsze, te jártál jobban, nem ragadtál itt ebbe a mocsokba, mondta Laji, s töltött egy pohárkával, mert milyen pálinkafőzde az, ahol nem isznak?! Ő rakosgatta a fát a tűzre, az apjáék pedig beszélgettek, iszogattak. A kevergetőgép villanymotorja búgott, a lapátok forogtak, hogy a cefre oda ne süljön. A felhevített üst is tette a dolgát, az alkohol gőzzé vált, aztán lecsapódott a hűtőtartályban, s csordogálni kezdett a nedű. Úgy tűnt, az apja kis időre visszavedlett falusi emberré, vigyorogva, gesztikulálva, nagy hangon beszélt, olykor megveregette Laji vállát. Csak a szeme csillogott jobban a kelleténél. Két nagyolásra való cefréjük volt, szűk három óra alatt le is ment mindkettő, s lecsorgott szinte ötven liter cujka. Mert az ilyen egyszer főttet még nem nevezik pálinkának, ez még csak szőke-zavaros mókusvíz, újra le kell párolni, abból lesz az igazi ital! Fel is töltötték a tisztázó üstbe, őt pedig kapacitálni kezdték, hogy élessze fel egy kicsit a lángot: míg felforr az anyag, addig erős tűz kell, utána már csak egy-egy vékony hasábot kell dobni az égéstérbe. Ő azonban szepegve jelentette, hogy elfogyott a fa: nem hoztak eleget. Apja nekisápadva nézett Lajira, de az széttárta a karjait, sajnálja, de a fát az kell állja, aki főzet, s különben is, ki hallott még ilyent, hogy fa nélkül jönnek pálinkafőzni, nem jöttünk fa nélkül, csak keveset hoztunk, bosszankodott az apja, amiért városi ember lett belőle, még tudhatná, hogy örökké inkább többet szoktak hozni, nehogy fölsüljenek, kelletlenkedett Laji, a tűz pedig közben egészen leszakadt, az üst sustorgása elhalkult. Szinte félóra az út hazáig, amíg otthon a sötétben kiválogatják a megfelelő hasábokat (a fenyő nem jó a pálinkafőzéshez, mert gyorsan elég és kicsi a fűtőértéke; gyertyán, bükk kell ide), s visszacékléznek, több mint egy óra eltelik. Szinte annyi, amennyi alatt a tisztázásnak le kellene járni. Mert aztán már jön is a következő gazda. A közelben nem kapunk valami fát?, nézett az apja kétségbeesetten Lajira, az megvonta a vállát, s orrával fitymálóan a sarokban lévő fejsze felé bökött. Az apja elkapta a szerszámot, s kiment a sötétbe. Ő utána. Nem értette, mitől lett ilyen kelletlen, már-már rosszindulatú a főzdés, az előbb még milyen jól elvoltak…
A pálinkafőzde a patak partján volt (mert ugye víz is kell ehhez a tevékenységhez), itt-ott néhány fűzfa lengette ágait a sűrű homályban, más semmi. Az apja nekikeseredett az egyik fűzfának, levágott néhány karvastagságú ágat, úgy-ahogy legallyazta, méretre darabolta, aztán sietősen felnyalábolták, bevitték, s rárakták a szunnyadozó parázsra. De persze, a nedves fűzfa nem akart tüzet fogni, csak sírt és füstölt, a kazán pedig nemhogy hevülni kezdett volna, hanem lassan egészen kihűlt. Reménytelen, legyintett egy idő után Laji, ekkorra az apja is belátta, hogy csakugyan, mindegy, ereszd le, hazaviszem így, ahogy van, mondta indulatosan, bassza meg az öreg a pálinkáját! Laji nyersen felnevetett, s lecsorgatta egy demizsonba a cujkát. Románfődön jól eladhatod, ők így isszák, heccelődött közben. Szégyenszemre hazamentek a cujkával a sötét éjszakában; ez volt az utolsó…!, fogadkozott az addigra teljesen kijózanodott apja a szekéren.
Miután derékfájása alábbhagyott, a nagyapja aztán csak visszavitte a cujkát, s másodszor is lefőzette. Laji egy ideig szabadkozott, hogy má meg ne haragudjék Andris bácsi, tudtam vóna égy kicsi fát szokotálni, ejszen az utánuk követköző gazda is adott vóna égy annyicskát, s még háborúság se lött vóna, hogy kell várjon égy órácskát, de réjuk hagytam a dógot, me kíváncsi vótam, mit találnak ki, a városi ész mire segíti őköt. A nagyapja elboruló tekintettel csak annyit mondott, én nem haragszom réád, Laji. Réád nem. Azt a pálinkát aztán sokáig őrizgette, s ha elővette, hogy valakit megkínáljon, fanyar mosollyal hangsúlyozta, hogy ez igazi kétszer főtt szilvapálinka. S ha olyan volt a vendég, el is mesélte a történetét.
Neki is töltött egyszer belőle, amikor már elég nagy suhanc volt az ilyesmihez, de ő csak krákogott tőle elvörösödő fejjel, a nagyapja kacagott, s biztatta, igyad-igyad, félig te főzted!
