Kézdi Imola a Kolozsvári Állami Magyar Színház ismert és elismert Jászai Mari-, Poór Lili-, Bánffy Miklós-, Bubik István-, UNITER-díjas színművésze, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj kitüntetettje. A marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál kezdte, Kolozsváron folytatja a művészi pályát. A drámairodalom izgalmas cím- és főszerepeit játszotta, és játssza, amikor ismét megnyílik a közönségnek a színház. Mindemellett boldog házasságban él, vidáman neveli két gyermekét.
Hirtelen, váratlanul, szinte berobbant az irodalmi életbe, költővé avatták a jeles irodalmi folyóiratok, neves hazai kiadónál készül a kötete.
Állítja, sosem írt verset, mielőtt bezárt a színház, és bezárkóztak az emberek. Akkor hogyan „jöttek” a versek, és miért „kávé-versek”? – kérdeztem a művésznőt messengeren.
„Először szójátékok jöttek a szerelemről. Tavaly júliusban, egyik reggel, kávézás közben eljátszottam a gondolattal, hogyan sűríteném bele egy mondatba, egy-egy színpadon eljátszott szereplő „véleményét” a szerelemről. Játéknak indult, most is az. A reggeli kávé az, amikor még csendes a ház, van egy kis énidőm, ezért neveztem „kávé-kábé-verseknek”. Reggeli rituálé lett, kikapcsolt, feltöltött. A színpadi alakok történeteiből és a saját élményeimből gyúrtam össze egy lányt. Ő írja ezeket a kávéverseket.”
Olvasatomban ezt a lányt is Imolának hívják, ezt nem árulom el, mert kíváncsi vagyok, mennyivel többet vagy kevesebbet árul el magáról a verseiben, mint a színpadi szerepeiben, a közlési, megmutatkozási vágy bújik-e meg a versírás mögött. Ehhez hozzáteszi: „Az út, amit versírás közben bejárok, hasonló a színpadi munkám során bejárt úthoz.”
Számára a vers a színpad sűrített változata. Mindkettő játék, de elismeri, egyikben sem fájdalommentes az őszinteség. „A cél: a fájdalomcsillapítás. Nézőnek, olvasónak és nekem is.”
Kézdi Imola megfogalmazása szerint a „versek inkább kiegészítik a közlésvágyat. „A színházat semmi nem pótolja, de nagyon jó érzés, hogy így is eljutok az emberekhez, így is létrejön a találkozás. A taps, az azonnali visszajelzés elmarad, vagy más formát ölt.” Meséli, középiskolások megírták neki: „jó bulik” a versei. „Megérintik őket, és ezentúl több verset olvasnak, a „nehezebb kategóriából” is.
Azt mondja, a „berobbanását” nem sikerként, hanem ajándékként éli meg, és biztos benne, hogy a versek a színpadra is elkísérik. „Amikor visszaköltözöm a színpadra, akkor is ott lesznek velem, bennem, lejegyezgetem őket a szünetben. Egy-egy színpadi helyzetből vagy képből, lehet, a másnap reggeli kávénál új vers születik.”
zavar
mi nem, csak a nap
s az éj egyenlő.
virágba borul a
szeszély, zavaros
ügyeinkre fakad.
halálsápadt,
hazug szóvirág
nyílik a szánk
szegletében.
csókold le, hisz
itt a tavasz!
szemfényvesztő
szemfényvesztő
szememfénye!
szembeszállni
veled, nem tudok.
tekinteted
belém költözött.
ál nálunk az arc,
s a bál is.
lelkem lárvának
öltözött, s hogy
elhagylak majd,
csak vaklárma.
vacsora
ékszerként csillog
a penge a hátamban.
rajtam csak egy
lenge bánat van.
selyemkeserűség.
Közöny és Változás,
itt ülnek velem.
unatkozom és éhezem.
Változás hazamenni
készült. végül
lemondtam a vacsorát.
és magamról.
a ló halála
lóg a lába, lóg
a felfüggesztett
szerelemnek.
ó, hiába siratjuk,
kilógott a ló lába,
régen tudjuk.
lóhalálában
szétrágtam,
apró darabokra
vágtam ki
belőle a rezet.
puzzle lett
vagy mozaik?
mindegy is, mert
nem rakom ki,
csak a szűrödet.
angyalok
álmokból gyűjtött,
borszagú, bukott
angyalok
a cserépedényben.
félszeg félistenek
hitével öntözöm
őket, ha kell –
visszaálmodom –
ránk támadnak,
ha kikelnek, tudom.
edzésben
legyengült vágyakon,
túlsúlyos homály fújtat,
lélekszöveten
remeg a fáj.
csámpás elmúlás
edzi feszesre magát.
félszeg szerelemben
izmosodik, lóg a
szeren, a halál.
