Sall László pályafelújítás című, az Újváraddal közös pályázatára határidő után érkezett a nagyváradi Wagner Lilla-Katalin írása, mely a kezdeményezővel egyeztetve folyóiratunk különdíját kapja.
Még a fák is csüggedten, színtelenül vesztegelnek, vágyva néhány kilométerrel arrébb, valahová, ahol nem csak fájdalom nyerhető ki a talajból. Nézem a rohanó kerítéseket, mintha figyelmeztetni próbálnának, hogy ahova éppen tartunk, az nem érzékeny lelkeknek való vidék. Ez az út a híd, amin keresztül jutunk el egyik Tartarosztól a másikig. Ilyen lesújtó csendet, ami ebben az 15 percben a buszban uralkodik, csak a ravatalozókban, és éjjeli erdők sötétjében találni. Van, aki lehajtott fejjel, magába szállva, mások egymásra borulva, ki műanyag jókedvet magára húzva próbálja feldolgozni a látottakat, hallottakat. Az erőszakkal vájt réseket a falakon, az orrunkból el többé sosem párolgó szagokat, az ezernyi szemüveget, művégtagot, topánkát, melyek akár a mieink is lehettek volna. Azt az apró babaruhát a vitrinben, még hozzáképzelhető volt a gügyögés. A fájdalmat a hajcsomókban, a szemüvegek, bőröndök, csajkák sajgó emlékeit.
„Ne hozzatok magatokkal semmit, rövid időt töltünk itt”, hangzik az utasítás a busz elejéből. Biztosan nekik is ezt mondták, mikor a marhaszállítókba gyömöszölték őket, mint gyufásskatulyába a facsonkokat. Hirtelen bátrak lettünk, nem várjuk meg a csoportot, „a legrosszabbon túl vagyunk már”, – gondoljuk, mégis egymásba karolva indulunk el Orsival, s mi sem tudjuk, hogy magunkat, vagy a másikat nehezebb tartani. Csak egyet tudunk. Nem akarjuk elengedni egymást.
Őrködő villanyoszlopok, magányos sínpár, pusztaság. Sivár minden, a fűszálakban is léha az élet. Leguggolok, megsimogatok egyet, egyszerre adva, s nyerve ki belőle erőt. Nem tudunk, s nem is akarunk megszólalni, a lépések, köhögések, suttogások helyettesítik a – Te félsz? –Igen. – Én is, de nincs mitől, minket nem visznek el – párbeszédeket, amikkel tartanánk egymásban a lelket, vagyis a maradékát, amit nem hagytunk az Arbeit macht frei felirat alatt. A kövek őrzik a cipőtalpak, könnyek, kiabálások nyomát, ha megsimítom őket, érzem bennük az éleket. Felveszek egyet.
– What did you took from there? – az unszimpatikus őr rám ragasztja a tekintetét.
– I just accidentally threw something down – hazudom dadogva. Nekem kell az a kő, benne van minden, amiért ide jöttem.
Megnézzük a tákolmányokat, ahova a vonatról leszállva behurcolták őket. Látom magam előtt a szöges deszkákon a kis Edith Eva Egert, Heymann Évit, rettegve, remegve, csont és bőr mindkettő, nem ismerik egymást, nem ugyanakkor vannak itt. Mindketten magyarul beszélnek, mindketten iskolások lennének még, és mindketten félnek a haláltól. Senki sem fogja a kezüket, suttogja a fülükbe, hogy „minden rendben lesz”, és senki nem énekel nekik, hogy könnyebben elaludjanak a hidegben. Érzem a sok ezer legyengült, éhes, reményvesztett félholt tekintetét, engem néznek. „Mégis hogy lehet, hogy rajtam van kabát, nem fázom, van rajtam hús, és én mégis ide jövök. Hát normális vagyok én?” Nem vagyok az. Mit keresek én itt?
Figyelem a többieket. Mindenki siet, menne már, túl sok ez így, minket erre senki nem készített fel. Saját akaratunkból jöttünk, igen, de látjuk, milyen volt, mikor az emberek nem kirándulni jöttek ide. Végre vége az idegenvezetésnek, célirányosan menekülünk a busz felé, bárhova, csak innen el, én nem vagyok idevaló, kérem, én csak látogatóba jöttem a nyomorhoz. Mindenki felszállt, zárulnak az ajtók, biztonságban vagyunk. Egy ideig síri csönd, azután valaki megszólal, belénk fojtva a gondolatainkat. – Énekeljünk!
