Az időnként rám zúdított, illetéktelenül és számonkérően feltett mi-leszel-ha-nagy-leszel kérdés minden alkalommal mélyen felháborított. Azt kellett volna dacosan válaszolnom, amit a fiúk szoktak: mozdonyvezető, hogy ezzel rápirítsak a felnőttekre és szembesítsem őket a közhelyeikkel. Csakhogy akkor még nem ismertem a közhely szót, sem a fogalmat, továbbá nem akartam fiú, következésképpen mozdonyvezető se lenni.
Arról lehetett volna szó, hogy Némó kapitány legyek, mármint majd, ha nagy leszek. Ám ez az én szenvedéllyel őrzött, édes titkom maradt, eszem ágában sem volt kitenni magam a kínos jelenetnek, amelynek során fölényes és megbocsátó mosollyal elmagyarázzák nekem, hogy bizony, ha nem tudnám, lány vagyok, és a lányok az otthon melegét őrzik, főznek, mosnak, takarítanak, frissensült vacsorát tesznek a hites uruk elé, nem pedig beláthatatlan kalandokba bonyolódnak földön, vízen, levegőben. Méghogy Némó kapitány!
Fontoskodó felnőttek nélkül is pontosan tudtam, hogy lány vagyok, és azt is, hogy ettől még bármilyen nemű, életkorú és foglalkozású embernek a lelkébe és a kalandjaiba beleélhetem magam. Mély és őszinte átéléssel. Ekkor már, kezdő könyvolvasó és edzett képnézegető koromban, túljutottam az elefánt korszakon, és ha a szavannán lomhaságuk ellenére is könnyedén nyargaló elefántok között otthonosan trappoltam, akkor nekem egy tengeralattjáró vagy egy rejtelmes sziget nem jelenthetett akadályt, nem is szólva egy holdbéli utazásról. Tudtam, hogy kalandos életem lesz, és ehhez nem kell, talán nem is lehet megjelölnöm egy pontos, csupán egy főnévvel meghatározható foglalkozást.
Nemsokára szegény apám, miután elmagyarázta, hogy Verne Gyula nem magyar volt – micsoda veszteség! – hanem francia és Jules Verne-nek hívták, a maga részéről ejtett minden evilági magyarázatot és távozott az örök vadászmezőkre. (Mellesleg: May Károlyt is szerettem.) A kettős veszteség okozta összeomlást követően nekiláttam, hogy megtanuljak franciául. Mert Jules Verne, ejtsd zsülvern.
Aztán következtek más szerzők, más regények, más élettörténetek, és múltak az évtizedek, többször is váltottam országot, foglalkozást, férjet, szeretőt, mígnem kikötöttem Afrikában. És jöttek az új regények, új szereplők. Verne Gyulának köszönhetően franciául. És sokan. Lássuk.
Bissou, a börtönőr, aki nem érti, miért őrzik a zsebükben a teletaknyolt zsebkendőt a fehérek, talán ez a grigrijük? Tundi, a boy, aki meg azt nem érti, hogyan lehet nagyfőnök a nagy fehér főnök, ha nincs is körülmetélve. Fatoumáta, aki az ura háta mögött állva vár, amíg a férje megvacsorázik, Yabouleh, aki ízletes kukoricakásájába beleteszi a lelke örömét, az ifjú Matapari, aki ki akarja szakítani szerelmét a síita iszlamista saria karmaiból, Mamadou Traoré, akinek ajtók csapkodnak a fejében és a szerelem villámai krátert vájnak a szívébe. Nour, aki az identitását keresi, de nem találja, Larmanso Kongo lánya, akinek a sátán diktálta az apjának írt szerelmes levelet, Bounïa, a halászfiú, aki a húgát akarja feleségül venni, Kékouta, a falu bikája, aki nem beszél holdfényes éjszakáról, de jól tudja átforrósítani a testet. És a vörösborivó Törött Pohár, aki gyűjti a törzsvendégek emlékeit az Útrakelt hitelhez címzett kocsmában, a derék Belinga, akiről mindenki tudja a bevallhatatlan igazságot, hogy szereti a feleségét és nem kell neki más, Mankunku, akinek éjjel foszforeszkáló, ragadozó zöld szeme van, és aki megtanulta a gyógyító füvek, bogyók, kérgek titkait, Felicidad Cacao, a sokat tudó asszony, aki szembeszáll a legerősebb szerelemördöggel, Codou, az öreg koldusasszony, akinek örökké véreznek a sebei. Az édes guáva illatot árasztó Szálimáta, aki nem tűri az ágy nyikorgását, Modou, aki nem meri megmondani a feleségének, hogy második asszonyt hoz a házhoz, az erőszaktevő Bakary, aki büszke a férfiasságára, Szamba Diallo, aki a fehérek iskolájában megtanulja, hogyan lehet győzni akkor is, ha az embernek nincs igaza, Kondén Diara, a fétis, aki félig oroszlán, félig ember forma, és akire tilos ránézni, a kerekded, terebélyes Biscouri, aki szívesen beavatja a szűz fiúkat, a féllábú Mekongo, aki bordélyházi tapasztalatairól mesél az ámuló és irigykedő hallgatóságnak, Naku, a malinké miniszter, aki pökhendi, akár egy fiatal szamár hímvesszeje, és az elnök, aki háborút indít az összes csapás, a gyarmatosítás, a lopás, a parókaviselet és a rosszindulatú álmok ellen.
Vannak még mások is. A megrészegült énekesmadarak, lopakodó majmok és tarka ruhás lepkék társaságában szülő asszony, fiút szülő feleséget követelő férj, friss placenta gyógyhatását remélő leprás beteg, férfihere uralom és szokásjog-seggű nők ellen lázadó fiatal lány, engedetlenségért rendőrőrsön megkorbácsolt és megerőszakolt feleség. És vannak a téren dobpergéssel egymásnak üzengető fiúk, piacon főtt rizst, hamuban sült maniókát árusító asszonyok, foszladt ruhájukban is hercegi léptekkel járó méltóságos szegények, az éjszakai csodák határvidékein egyesülő párok, bőrvilágosító kenőcstől párducbőrű nők, sztrájkoló dakari vasutasok menetelő asszonyait üldöző lélekfalók.
Továbbá, mert az irodalomban gazdag Afrikában vagyunk, szó van még sok mindenről, Máme Szofi amulettjeinek bőrzsinórjairól, hajdinaszár hamujából karitévajjal főzött fekete szappanról, ikalisónak nevezett női bugyik varrásáról, Mulemba, a varázsló védőpajzsáról, Konaté úr hímzett, homokszínű papucsáról, kaurikagylókkal díszített bivalyfarokról és az afrikai élet más tárgyairól és kellékeiről, miközben peregnek a tamtamok, ha másutt nem, hát a képzeletünkben mindenképpen.
Mert ülünk kényelmes európai otthonunkban egy kényelmes európai fotelban, kezünkben könyv, ölünkben macskánk, és utazunk térben és időben. Nemrég állítottam össze egy kötetet nyugat- és közép-afrikai, francia nyelven író szerzők műveiből, és szereplők sokasága vesz körül. Többen emlékeznek még a gyarmati idők után a függetlenség évének bódulatára, amikor a függetlenség, mint egy sáskaraj, rázúdult Afrikára, és lett Függetlenség vendéglő, Függetlenség csa-csa mulató, Függetlenség mészárszék, Függetlenség cipő, Függetlenség frizura.
Két különböző nép, két világ, a fekete és a fehér, egy évszázadon át egymás mellett élt, egymás közvetlen közelében, mégsem ismerte meg egymást. Sajnálhatjuk, hogy ezzel meg sem próbálkoztak, másként alakult volna a világ, ha kölcsönösen kíváncsiak lettek volna egymásra. Szépen írt erről egyik regényében Emmanuel Dongala. (Kongói apától és középafrikai anyától 1941-ben született, amerikai egyetemen kémiát és afrikai irodalmat tanító, több rangos irodalmi díjjal megbecsült szerző.)
„Egy uralom vége mindig szomorú. A száraz évszakban mentek el, egy reggel, amely szürke volt, olyan szürke, amilyenek csak a trópusi száraz évszakok tudnak lenni. Az utolsó gyarmati főkormányzó előtt lassan, dobpergésre eresztették le az ő zászlójukat, amely öregnek és fáradtnak látszott, miközben vonták föl, a tömeg tapsvihara és trombitaszó közben az új ország új zászlaját. A régi és az új gazda hosszan kezet rázott, mindketten mélyen meg voltak hatva, mint akik csak most, kissé késve értik meg, hogy elmentek egymás mellett, anélkül, hogy látták vagy értették volna egymást.”
Ez csak azért történhetett így, mert nem voltak könyveik, amelyekből megtanulhatták volna a megértést.
