Először fájdalmat érzek. Az egész bal oldalam, a bordáim, a combom, a csípőm, a nyakam és a fejem is hasogat, és közben mindenem nedves és hideg. Hirtelen felülök, sötét van. A keresztcsontom környéke és a könyököm még erősebben kezd el sajogni, a keresztcsontom azért, mert rossz pózban aludtam, a könyökömet viszont beverhettem valahol. Nem emlékszem rá, ahogy az estéből sem sokra.
Mondjuk, nem meglepő. Mire megérkeztünk a buliba, már megittunk fejenként két üveg bort.
Végtelen, pusztító másnap. Lecsekkolom a zsebeim: a telefonom megvan, a tárcám is, más viszont nincs nálam, a cigimet és a kulcsomat elhagytam. Körbenézek, és bár alig látok, valamiféle takarítószertárban lehetek. Mellettem egy felborult felmosóvödör, seprűk, lapátok, a másik oldalon pedig tisztítószerek sorakoznak. Olyan kicsi a helyiség, hogy nem tudnám kinyújtani a lábam. A kiömlött felmosóvízben feküdtem, azért ilyen hideg minden. A nadrágom ülepe a legnedvesebb, odanyúlok – nem csak magamra öntöttem alvás közben a felmosóvizet, de valószínűleg be is hugyoztam.
A lakótársam is alig ismert ott valakit, egy olyan haverja hívta, aki órákat késett, és nem is emlékszem rá, hogy végül megjött-e. Már épp azon voltunk, hogy lemenjünk még néhány üveg borért, esetleg valami erősebbért, mikor a házigazda nevetve mutatta meg, hogy a hűtőben vár ránk néhány üveg abszint, szolgáljuk ki magunkat bátran. Valamiért a zöldet választottuk, egy-egy kétdecis pohárba töltöttünk, hogy azt majd beosztjuk az este folyamán.
Hirtelen felállok, bár nem jó ötlet – úgy megerősödik közben a fejfájásom, mintha egy ér pattanna el az agyamban. A bal lábamra alig tudok ráállni, abba is belenyilall valami, odanyúlok, a térdem is le van horzsolva. Beugrik egy kép: az albérletünkhöz közeli, Szabolcs utcai aluljáróban fekszem a földön, miközben felettem vonatok robognak el – és képtelen vagyok felállni, egyszerűen képtelen vagyok kiemelni a testem a mocsokból.
Egyedül a küszöb felől szűrődik be egy kevés fény, így hamar megtalálom a kijáratot. Menekülnöm kell innen, kirántom az ajtót.
Az utolsó – nagyjából – összefüggő emlékem az estéről: valamikor éjfél után a lépcsőházban ülök, mellettem négy MOME-s diák, akik egy hosszú előadást hallgatnak tőlem a híres Muhammad Ali vs. Floyd Patterson mérkőzésről. Még az is rémlik, hogy visszakérdezgettek, mintha tényleg érdekelte volna őket, de tudom, hogy ez már csak az alkohol játéka az agyammal. Elképesztően kínosan viselkedhettem. Innentől kezdve viszont csak néhány kép van meg, ahogy a házibuliban a lakótársam keresem, ahogy valami trash zenére ugrálunk a nappaliban, aztán már csak az aluljáró és semmi más.
Elvakít a fény. Hunyorgok, lassan élesedik a kép, de a tiszta levegő úgy önti el a tüdőmet, mint egy gátat elsöprő cunami az ártérbe építkező kisvárost. Kinyitom a szemem, és egy pillanatra olyan, mintha épp becsavarna az LSD. Ugyanazt látom ugyanis, mint amikor az albérletünkből lépek ki a függőfolyosónkra: a megszokott korlát, a megszokott csempepadló és szemben, a falon, a megszokott graffiti. Körbenézek, és egyből rájövök, mi a helyzet: a szomszéd ajtón léptem ki. Ösztönösen a sajátunkhoz megyek, rámarkolok a kilincsre. Nem nyílik, és közben észre is veszem, miért: egy kulcs beletört a zárba. Az nem lehet, hogy itt állok az ajtó előtt és nem tudok bejutni. Le akarok zuhanyozni, rengeteg vizet inni, bevenni néhány aszpirint és aludni, aludni, ameddig csak bírok.
Felhívom a lakótársam. Egy darabig nem veszi fel, aztán mégis – én keltettem. Nyöszörög, először nem is értem, mit mond.
– Be kell engedned, itt állok az ajtó előtt.
– Nem vagyok otthon.
– Hát hol a viharban vagy?
– Itt aludtam ennél a holland csajnál.
– Milyen holland csajnál?
– Még te is találkoztál vele – neveti el magát.
Valamennyire magához tér, és elmagyarázza, hogy hajnalban ők is idejöttek, de már akkor is bele volt törve a kulcs a zárba. Hamarabb értem tehát ide, mint ők. Amíg próbáltak bejutni, én valószínűleg már a szertárban alhattam.
– Te, figyelj már, neked mennyire van meg az este?
Megint nevet.
– Az abszint után nem sok, de én a csajjal már nem nagyon ittam.
– Velem mikor beszéltél utoljára?
– Miután eljöttünk, felhívtalak. Azt mondtad, az Oktogon közelében vagy egy kocsmában, épp sört kértél ki valami MOME-s csajoknak.
– Remek.
– Egyáltalán nem rémlik?
– Nem, azt hittem a buliból egyből hazajöttem.
Újabb nevetés.
– Hogy fogunk bejutni? – kérdem.
– Nem tudom. Vasárnap van. Ráadásul korán. Le kéne innen azért lépnem előbb-utóbb, szerintem átnézek a bátyámékhoz, onnan majd hívok egy nullhuszonnégyes lakatost.
Ez úgy hangzik, mint egy sokórás projekt, ráadásul én nem is tudok segíteni – a lakótársam szüleié a lakás.
– Én törtem bele a kulcsot, mi?
– Hát, az enyém nálam van.
– Bocs, nem tudom, mi történt.
– Megesik. Te merre mész?
Miután leteszem a telefont, a falnak támaszkodva leülök a földre. Legszívesebben elsírnám magam. Itt vagyok a zuhanyzótól, az ivóvíztől és a kényelmes ágytól alig néhány méterre, de sehogy sem fogok tudni bejutni. A térdem nagyon fáj, főleg így, hogy leültem. Ránézek: a nadrágom lyukas, alatta a bőr sebes, a megszáradt vérben az aluljáró mocskát fedezem fel – vagy képzelem bele. A könyököm is megsérült, és a teljesen új Converse pulcsim is lyukas, sőt, több helyen is kiégettem cigivel. Elképesztően szomjas vagyok. Nem csak a szám száraz, de mintha érezném, hogy a sejtjeim is kitikkadtak, mintha az agyam összeaszott volna, mintha a gyomromban és a beleimben csak valami sűrű sav bugyogna.
Előveszem a tárcám, szerencsére az iratok megvannak, a kápém viszont mind elvertem. Ha inni megyek, nem hordok magamnál kártyát, az bent van az íróasztalom fiókjában. Eszembe jut, hogy a lakótársam szerint hajnalban még telefonáltunk. Átnézem a híváslistát, és tényleg: kétszer is beszéltünk, utoljára alig néhány órája, más semmi, nem írtam kellemetlen üzeneteket, nem osztottam meg magamról fura képeket. Hála az égnek. Felállok, visszanézek a takarítószertárba – van egy csap a sarokban. Letérdelek mellé, és hosszú percekig folyamatosan iszom.
Nem az a legkellemetlenebb, hogy a takarítószertárban ébredtem. Nem. Az a legkellemetlenebb, hogy én eddig nem tudtam, hogy ez egy takarítószertár. Azt hittem, a szomszéd ajtó bizony egy szomszéd ajtaja, egy olyan szomszédé, akit még sosem láttam ezen az ajtón távozni az otthonából, elvégre alig lakom itt két hónapja. Ez pedig azt jelenti, hogy miután valahogy ideszenvedtem magam és nem tudtam bejutni a lakásba, valószínűleg olyan feltűnően akadtam ki, hogy a takarító beengedett a szertárba aludni. Nem tudom, ilyenkor jár-e ide dolgozni, vasárnap hajnalban ritkán futhatnék össze vele, de gondolom, zárja a szertár ajtaját, tehát nem lehetett más.
Kisétálok a Nyugatiig, felszállok az első vonatra, bezárkózom a vécébe, majd ismét, a falnak támaszkodva a padlóra rogyok, és egészen hazáig a halántékomat masszírozom, hátha enyhül a pusztító fájdalom. Néha bekopognak, de nem érdekel, ezt a negyvenöt percet valahogy ki kell húznom. Undorodom a vécé szagától, de idővel rájövök, hogy én vagyok ilyen büdös. Alig tudom megtartani a folyamatosan lecsukló fejemet, kegyetlenül hosszúnak tűnik az utazás. Mikor megérkezünk, úgy rontok ki a vécéből, mintha alig néhány percet töltöttem volna bent – a szemkontaktusokat kerülgetve ugrom le a peronra. Remélem, nem találkozom régi ismerőssel.
Nem jártam erre fél éve.
Húsz perc séta, amíg hazaérek. Beütöm a kapukódot, majd a lépcsőház pincéjébe megyek, benyúlok az elektromos mérőóra mögé, ahol anya a pótkulcsot rejtegeti. Mikor belépek a lakásba, egyből leveszem a cipőm, lábujjhegyen közlekedek. Nem akarom felébreszteni anyát, nem akarom, hogy így lásson. A konyhába megyek, megiszom egy nagy pohár vizet. A hűtőben egy hatalmas adag lasagna-t fedezek fel, kikapom a tálat, kiszedek egy adagot, gyorsan megmikrózom, majd nekiállok enni. Ekkor lép be a konyhába a nővérem.
– Hát te? – kérdi.
– Öhm. Csak, gondoltam, hazaugrom vasárnapra.
Alaposan megnéz, majd elmosolyodik.
– Anyának majd ezt mondd, léci – kérem.
– Okés.
– És te?
– Én tényleg anyát jöttem meglátogatni.
A csapnál mosakszom le – ha zuhanyoznék, túl hangos lenne. Találok egy doboz Advilt, hármat is beveszek, majd a szobámba megyek. Szabályos kis raktárrá alakult át, mióta beköltöztem a városba – még az ágyamon is dobozok sorakoznak. Előtúrok néhány régi, leharcolt ruhát. Az elhasznált pólómat és a zoknimat a szennyesbe dobom, de az alsógatyám, a nadrágom és a pulcsim egy zacskóba rakom és eldugom az ágy mögé. Ezt a pakkot majd ki kell dobnom, lehetőleg úgy, hogy anya ne vegye észre. A fáradtság mintha a tarkómat szorítva nyomna az ágy felé. Lefekszem, magzatpózba, hogy elférjen a lábam a dobozoktól – már nem lenne erőm odébb tenni semmit. A fájdalom ellenére olyan gyorsan alszom el, mintha valaki fejbe lőne.
