Mennyi oktondi naivitásban, kényelemből fakadó tévhitben éltél. Évtizedeken át azt hitted, és azzal gondoztad a lustaságod, a sértettséged, meg persze a magad elől is gondosan takargatott önhittséged, hogy a nyugalom a te zavartalan kéjelgésedet jelenti. Egy nyugodtan ízlelgetett, olvadóan finom kávét, egy pohár bort a kedves főzőműsorod előtt (ez a gyöngéd, érthetetlen, de a filmre vett hagymapirulás kikapcsol), egy vasárnap délutáni összekacsintást a feleségeddel. Vagy kikapcsolt telefont, a bágyadtan sötétségbe merülő balatoni táj feneketlen bámulását. Szóval, az a nyugalom, hogy uralkodsz, kezedben a gyeplő, és az akaratodnak megfelelően hajlik meg a világ, kenhető a vaj, szeret, akit szeretsz.
Nem csoda, barátom, megértelek, az évek alatt nem vigyáztál magadra. Az ifjúságod, e zöld vadont, szabadnak hitted, és öröknek, és most még ugyan nem hallgatod könnyezve, hogy a száraz ágak hogy zörögnek, de kiderült: nem bírsz el mindent. Nem tudod odébb vinni a világot, megtolni a napokat, nem vállalhatsz el bármiféle munkát, mert a stressz ledarál, és eldob, és az ismétlődő rémálmok repetitív rettegésében találod magad. Egész éjjel ugyanazt a jelentet vetíti az agyad, ugyanazt ezerszer, és a végén már könyörgsz, „akkor inkább haljak meg”. Gyötrő lassúsággal még az álmodban is feladod. Nem lehet felfeszülni a szivárványra, és azzal biztatni magad, hogy meglesz a jutalma, hogy az a lebegő bárányfelhő, a kompenzálás, meg az elengedett napok gyógyírként működnek majd.
Érdekes, hogy a testeddel kapcsolatban mennyivel hamarabb elhitted, nem lehet vele bármit megtenni. Mert lesz, ami már nem gyógyul meg, úgy marad, ropogni fog, sajogni, dermedt marad és érzékelten. A lelkedet – könnyű pányvára feszítve – sokkal tovább szárítottad a tűző napon. Filmgyári munkát vállaltál, multihoz mentél magányos harcosnak, színházi verkliben tekerted a kurblit. És mikor azt vetted észre, hogy nem elég hosszú az este, a jó szó, a finom vacsora, nem elég a pohár bor, vagy a 0.25-ös Frontin, akkor Istent okoltad, a teremtést, a körülményeket, a művészvilágot, az országot, a várost.
Jó, ha tudod, barátom, ők nem törődtek veled. Magukkal voltak elfoglalva, te nem számítottál a játszmában, az se, ha jó neked, az se, ha rossz, a te lelkedről nincs ott leltár, számadás, azt csak te használtad el, te kínoztad így. A nadrágodra, a szemüvegedre, az órádra jobban vigyáztál, mert azt hitted, te ismersz gyógymódokat, és a nyugalom az egy orvosság. Majd a család, a bérelt Jánoshegyi nyaraló, a családi bográcsozás, egy naplemente a teraszon megoldja. Majd befelé figyelsz, jelentsen ez bármit, futást, imát, önvizsgálatot, magányos harsogó éneklést az autóban.
Na, hogy áll a mérleg? Hiába rakod a sok ellensúlyt, egyre több ólomnehéz ákombákom a másik tálban, és a szíved semmit sem javul? Nincs jobbulás, se nyugodt alvás, nincs az áhított nyugalom?
Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztője. 1976-ban született Szegváron, Budapesten él. Legutóbbi kötete: Belefér egy pici szívbe (2020). |
Hát azért, barátom, mert a nyugalom nem lehet egyszerre a módszer és igazság, gyógyszer, és maga az egészség, nem lehet a végtelen herdálást percek kuporgatásával megszelídíteni.
Amikor alsós fiú voltál – gombafejű, keszeg testű, tejfölszőke apród –, évekig spóroltál egy ágyra, ami sláger volt azidőtájt. Valószínűleg egy hasznavehetetlen bútordarab lett volna, de sose tudtad meg, mert a négyezer forint, amit összeszedtél (akkoriban egy havi fizetés), elkallódott, a családi kassza apád által feneketlenné tett bugyra elnyelte, és te hiába könyörögtél, vegyék meg neked az ágyat, hiszen a te pénzed, nem volt miből ágyat venni. Aztán, amikor beláttad, feladtad a vágyaid, akkor azt mondtad, mint egy kis Buddha vagy a lélekvándorlásból a bölcsességét még őrző, koravén kölyök, hogy a családi együttlét fontosabb: menjetek el együtt, a család, a Balatonhoz, legyetek együtt abból a pénzből. Kilenc éves voltál, amikor, te, kis kényszerhős, elvitted a családod nyaralni (szegény anyád hitelt vett fel, mert az apád által elzüllött zsebpénzed a te hősiességed dacára se került elő), és a borzalom, ami ott várt benneteket – apád részeg ámokfutása – ijesztett meg először. Talán akkor kezdett szárba szökkenni benned a tévhit, és hízott terebélyes fává, hogy a nyugalom a magány, az elzárkózás, a csönd. A nyugalom az, ha nem bántanak.
Lám, meg kell, hogy kövesselek. Akkor nem is a kényelmességedből fakadnak tévhiteid, vagy nem feltétlenül. Bocsáss meg magadnak, annak is, aki vagy, és annak is, aki most, mint egy skizofrén angyal, hozzád beszél.
Hiszen már régóta tudod, számodra a nyugalom az azonosság, a megélt pillanat: hogy igazán és valódin benne vagy valamiben. Nem kukkol az egód, nincs jelen egy megfigyelő „én”, aki kontrollál, felügyel. És azzal, hogy ott van, nem engedi, hogy egészen megemészd a pillanatot. Hogy tényleg a tiéd legyen. A nyugalom lehet zaj és őrület, rumli és kiabálás, a nyugalom lehet egy megcsiklandozott derék és kacagás, a nyugalom lehet egy kiöntött tál zabkása vagy feldöntött bögre tea, a nyugalom lehet kergetőzés és felborított fregoli, kacagás és csiklandozás, ölelés és éneklés, a nyugalom lehet egy zaklatott tánc, ütemre rázott fej. A nyugalom azt jelenti, hogy ott vagy, igazán ott, belefeledkezve a valóságba, mint egy éteri szeretkezésbe, és a leselkedő „én” nincs sehol. A nyugalom azt jelenti, hogy a felsértett egód, aki már nem győzi sebeit, pihen. Nem pulzál, nem gyulladt. És ha a lányod a hátadra veti magát, vagy megbök, hogy kergesd át az étkezőn és a nappalin, és sikítsatok nagyon, akkor nincs egy apró, mégis mindent elrontó kamera a fejedben, a szívedben, vagy ki tudja, hol. Hanem megfeledkezve időről, sorsról, elszalasztott életről, ott vagy, igazán, mindenestül, ahol lenned kell.
Tudjál róla, barátom, ez az önazonos lét, ez a megélt élet: ez a nyugalom. A többi cikornya ábránd, vattacukor, olvadt fagylalt. Ne pazarold magad, és ne is szapuld. Legyél ott!
