Mászás Van egy mély gödör bennem. Ott lesz mindig. A szerelem mindig odahull. Én mindig utána. Az ugrásra kéne emlékezni, a lépésre, a bátorságra amivel a láb a sötétséget választja. A kéz, ha kérdeznéd: gyáva, kapaszkodik egy üres szoknyába ami én vagyok. Az ugrásra kéne emlékezni, arra a lépésre, a bátorságra. De mindig csak a mászás a nedves cseppkövön, egy kézzel, mert hozom fel a folyton lehullót, zuhanót, visszaesőt. Hozom fel, megmutatni neki amit én sem láttam soha de nagyanyámtól tudom, hogy van. Sokszor álmodta ő is, hogy mászik kifelé a vörös cseppkövön. A nehéz karsztvíz számtalanszor visszamosta. De egyszer kijutott, és látta, hogy a legsüketebb csendben a zöld tenger és a türkíz ég megbékülve végül végleg összeér. A kövek nem beszélnek Árva szegen lóg a kabátom. Se szoba, se fal. Csak szeg, csak kabát. Benne lógok én is, az ágyon is fekszem. Ahogy elnézem, még együtt lélegzünk mi ketten, én és a fekete nehéz kabátom sötét kabátom vizes kabátom zsebében kövek lyukas zsebemben kövek. Mégis ott maradnak, ott a zsebben, a lyuk dacára örökre. Elidőznek, együtt vannak páran, egymáshoz érnek. A zseb lyukán egyre csak néznek, odalent valami fény mintha lenne. De nem beszélnek, némák. Többé már nem beszélnek. Jó volna halk szavuk hallani, innen az ágyból, szelíd koppjuk ha szólna egy régi, súlyos kabátról, nehéz kabátról vizes kabátról. De nem szólnak, némák. Ők többé már nem beszélnek. Inkább hallgatnak a maradásról, végleg. Odalent valami fény mintha lenne. Nyírfák Nyírfák erdeje ősszel megannyi elhagyott bordacsont, valaki itt-ott leszúrt egyet, értelmetlen jelnek, csak, hogy a bordák rendszerét szerteszórja, hogy a törzsbe karistolja: Itt járt a csend, a kínos, a szél, ami fúj az időn túlról, a születésünk előtti, süvítő, siketítő hallgatás. Nyírfák erdeje ősszel, a szívünket védte valamikor töréstől szakadástól. ott lebeg a tájban a szív hiánya, nem mossa le magáról soha, talán ha tavasz, ha nyár jön, ha zápor zúdul, talán szabadul a nem létező dobogástól, vagy akkor sem, mert éjjel mégis visszajön, belép a tájba a nyírfák örökölt hallgatása. Csend lép rá a csend nyakára. Így álmodom minden éjjel, örökségem, a hallgatást. Egyik bordám mondaná, hogy rossz ez így, hogy nincs cél hogy nincs már mivégre lenni, hogy nincs már mit körbevenni. De nem szól már ő sem, hallgat jól eltanult hallgatással, emlékével a szív zajának, hallgat mint a nyírfák erdeje ősszel, várja míg fehérje elvegyül a hófehérrel, míg értelme annyi lesz a létezésnek, mint téli tájban a nyírfák erdejének.
Varga Balázs (1988, Sepsiszentgyörgy). A forradalomkor leesett az ágyneműtartóról, betört a feje, a szülei figyelmét egy pillanatra elvonta a kinti forrongás. Az mondja, a forradalom sebesültje. Jelenleg színész Marosvásárhelyen.
