Az egész úgy kezdődött, hogy amint kiléptünk a ház kapuján, megláttalak az épület sarkán ácsorogni. Szédülni kezdtem, mint mindig, amikor az egekbe szökik a vérnyomásom, néhány másodpercre a falnak kellett támaszkodnom, hogy ne vágódjak el. Éreztem, hogy a pofám lángol, gondolom, a fejem is lángvörös lett. A többiek ebből szerencsére semmit nem vettek észre, mert ők is veled voltak elfoglalva. Én azért figyeltem őket. Az volt az arcukra írva, hogy vajon mit keres itt ez a nő. Ilyenkor, fényes nappal, napsugaras délelőtt.
Már bocs, hogy ezzel a szarsággal jövök, és hidd el, hogy nekem aztán még csak hasonló sem volt a fejemben, épp eléggé megvolt a bajom anélkül is, de pontosan ott álltál, ahol a kurvák szoktak. A feleségem és a gyerekeim azon csodálkoztak, hogy ez nő most miért van itt. Az autóban valamelyikük tett is egy hülye megjegyzést (talán a fiam, de annyira dekoncentrált voltam, hogy nem tudtam rendesen odafigyelni), hogy „na mi van, ennek meg nem szóltak, hogy lejárt a munkaidő, nem jöttek érte, vagy mi a franc történhetett”.
Mondom, nekem eszembe se jutott ez, az járt a fejemben, hogy mit csinálsz itt, hogy kerülsz ide, és mi ez az egész.
Elég gyakran szoktak a ház sarkánál prostik álldogálni, leginkább este és éjszaka. Miniszoknyában támasztják a ház falát, vagy föl-alá mászkálnak az utcasarkon, és minden egyes autóba, amelyik bekanyarodik a mellékutcába, belebámulnak, közben előrehajolnak, hogy a dekoltázsukon keresztül kivillanjon a csöcsük. Ez így megy évtizedek óta. Némelyikre nem lehet mást mondani, mint hogy szerencsétlenek, ránézek a vastagon bepúderezett arcukra, és jobb nem is belegondolni, hány évesek lehetnek. A többségük jóval fiatalabb, mint a lányom.
De lécci, ezen tényleg ne háborodj föl, eszem ágában sincs téged hozzájuk hasonlítani, csupán megjegyeztem, hogy a családom kiszúrt, és miután a következő utcánál kimentem a jobbról érkező autó elé, a feleségem meg is jegyezte, hogy azért nem figyeltem oda, mert az a kurva járt az eszemben.
Gondolhatod, hogy eshetett nekem is.
Kiakadhatsz, kiabálhatsz, mérges lehetsz, de én is legalább ennyire dühönghetek, mert az a büdös nagy helyzet, hogy azért nem adtam meg az elsőbbséget, és azért jöhetett belém az a másik autó, mert kurvára – bocs, nem így akartam mondani: szóval, rohadtul nem oda figyeltem. A vérnyomásom az egekben volt, a fejem lüktetett, a szívem majdnem kiugrott a helyéből, azt se tudtam, hol vagyok, mit csinálok, csak mentem előre gépiesen, a megszokott rutinmozdulatokkal, nem néztem se jobbra, se balra, és arra eszméltem, hogy puff, belém jött oldalról egy autó. Neki volt elsőbbsége. Máskor, ha én jövök abból az irányból, szintén anyázni szoktam, amikor annál a saroknál bevágnak elém. Többnyire azt hiszik, hogy ott elsőbbségük van, pedig ez nem igaz, nincs macisajt, a jobbkézszabály van érvényben. Olyankor én is dudálok, mutogatok, és kijön belőlem mindenféle autós agresszió.
Macisajtnak az „Elsőbbség adás kötelező” táblát hívják az autós szlengben, mivel úgy néz ki, akár egy csúcsára állított macisajt, háromszög alakú, piros a széle, a közepe meg fehér. A férjed sose nevezte így?
Jó, a volt férjed, bocs. Nem akartalak megsérteni.
Az autó eleje oldalt összegyűrődött, vihetem a szervizbe. Nem sérült meg szerencsére senki, a sérülés is javítható, kicserélik azt az oldalsó karosszérialemezt, vagy mit tudom én, de több százezerbe fog kerülni. Ráadásul a másik autóban esett kárt is az én biztosításomból rendezik, úgyhogy annak a díját is meg fogják emelni. Az is bosszant, hogy lassan harminc éve van jogosítványom, de még soha nem is koccantam. Ezzel ugrott is a bónusz a biztosításban.
Ha fél másodperccel később következik be az ütközés, ott jönnek belénk, ahol a feleségem az anyósülésen ült. Vagy ahol hátul a fiam szokott ülni. Inkább nem gondolok bele, akkor mi lett volna. Igazából szerencsésen megúsztuk a dolgot. Leszámítva, hogy azóta áll a bál odahaza, egész hétvégén ordítoztunk egymással. Mostanra untam meg, buszra szálltam, és eljöttem ide, azért is, hogy megkérdezzem, hogy mégis, mi volt ez az egész. Az üzenetekre nem válaszoltál, pedig láttam, hogy olvastad őket, és amikor hívtalak, nem voltál hajlandó fölvenni.
Ha tudni akarod – bár tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz ilyenekről hallani – kirándulni indultunk éppen. Mostanság ritka alkalom, amikor kimozdul együtt a család. Idejét se tudom, mikor történt legutóbb ilyen. A gyerekek nagyok, én pedig annak idején, iskolás koromban, éveken keresztül minden hónapban a természetjáró szakkör keretében jártam az erdőket és a hegyeket, úgyhogy nekem ebből akkor egy életre elegem lett. De a lányom elkezdte mondogatni, hogy annyi a tanulnivaló a vizsgaidőszakban, hogy legalább egy napra muszáj a szó szoros értelmében kicsit kiszellőztetni a fejét, úgyhogy nekivágtunk. Nem jutottunk messzire, mivel te ott támasztottad a sarkon az épület falát, én meg nem adtam meg az elsőbbséget, az autónak annyi, onnantól ment az ordítozás, a lányom inkább el is húzott a barátnőjéhez tanulni, a fiam pedig magára zárta az ajtót, és fölhangosította a TikTokot. Végül leléptem én is.
Ja, hát én bambultam el, de az is igaz, hogy ha nem bukkansz fel, nem kalandoznak el a gondolataim, és odafigyelek a jobbról jövő forgalomra.
Manapság az interneten két kattintással meg lehet találni bárkinek a címét. Ez világos, azt viszont változatlanul nem értem, mi a francot kerestél a házunk sarkánál szombaton reggel.
Amint észrevettelek, igyekeztem mielőbb beülni az autóba, de annyit így is érzékeltem, hogy nem vagy jó bőrben. Bocs, nem akarlak ezzel is piszkálni, de most is lerí rólad, hogy tiszta ideg vagy. Zizegsz, sápadt vagy, remegsz, hol kiabálsz, hol meg elkezdesz zokogni. Történt valami? Vagyis mi a fene történt?
Miféle szokásos dolgok? És ez a rendetlenség is… A rohadt életbe, legalább az üres üvegeket meg az összegyűrt sörösdobozokat levihetnéd. Ne legyél ennyire igénytelen, hogy akár valami alkesznél, hegyekben állnak nálad az üvegek. A cefreszagot meg már a gangon éreztem. Végigpiáltad az elmúlt istentudja hány napot?
Nem csesztetni akarlak, hanem felrázni, hogy szedd össze magad. És megtudni végre, hogy kerültél tegnap reggel a házunkhoz, amin én úgy meglepődtem, hogy összetörtem a családi autót, aminek folyományaként ugrott a kirándulás, a hétvégét pedig végigveszekedtük.
Egyszerűen szeretném tudni, mi az ábra.
Azért, mert engem is érint, és egyáltalán nem azért, mert gyáva vagyok. Ezzel minden egyes veszekedésnél előhozakodsz, de mit ne mondjak, kezd unalmas lenni, nem is kicsit. Van némi közünk egymáshoz, úgyhogy a dolgaid jó részében én is érintve vagyok. És lécci ne szemrehányásnak vedd megint, ez puszta tény. Fogalmam sincs, miként viszonyuljak akár a szituhoz, akár hozzád, ha nem tudom, hogy akkor most mi a fene van.
Jó, figyelj, igazad van, nem kell mindenáron beszélni. Nem kényszerítelek. Akkor mondom én tovább.
Az összetört autó nyomán végigüvöltöztük a hétvégét a feleségemmel. Mindenféle régi sérelem előkerült megint. Többek között az is, hogy én egy antiszociális, magamnak való alak vagyok, aki menthetetlenül bele van gubózva a saját dolgaiba, és mindenki jobban járt volna, ha nincsen családom. Mert nekem nem számít más, csak az, ami nekem fontos, minden mást leszarok. És az is lehet, hogy túl azon, hogy látott téged a sarkon álldogálni, a feleségem valamit sejthet, mert azt is mondta, hogy tisztában van vele, hogy van valakim. Nem is egyszer, talán kétszer vagy háromszor is szóba hozta. Én persze tagadtam ezerrel, és igyekeztem másfelé terelni a témát.
Az egyik haverom mondta, hogy a feleségek megérzik. Őt egy cimborája állandóan arra intette, hogy odahaza az utolsó leheletéig tagadja, hogy szeretője van. Még ha a bizonyítékok egyértelműek is, és a spanyol inkvizíció kínozza, akkor se ismerje el. Aztán a haverom mégse bírta tovább, és egy őszinteségi rohamában odaállt a felesége elé, és bevallott mindent. Aki nekiesett, hogy ezt most miért kellett, ő eddig is tisztában volt vele, de most, hogy elmondta, ez teljesen új szitu, aminek válás lesz a vége. Ha továbbra is titokban tartotta volna, megússzák.
A végére kezdtem én is bepörögni, úgyhogy szintén ordítozni kezdtem. Azt, hogy mennyire tele a tököm azzal, hogy évek óta én vagyok a rosszfiú, akivel állandóan baj van, aki egy felületes, léha, életképtelen alak, akinek nem is kellett volna gyerek, mert úgyse törődik velük. Elegem van abból – mondtam, vagyis ordítottam a feleségemnek –, hogy csak a negatív dolgokat látja már bennem, azokat is jócskán fölnagyítva. Lehet, hogy észre se veszi, mi mindent szúr oda, de időnként úgy tudom érezni magamat tőlük, mintha tömeggyilkos lennék.
Ekkor nagy meglepetésemre közbeszólt a fiam: „Apának igaza van, anya, mostanában csak a rossz dolgokat veszed észre benne. Amúgy meg lehet, hogy mindenkinek az volna a jobb, ha elválnátok, mert akkor legalább csönd lenne és nyugalom, és nektek is helyreállna a lelki békétek, meg nyugton hagynátok bennünket is a hülyeségeitekkel.”
A feleségemnél ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy elgondolkodott volna azon, hogy ha a gyerek is így látja, akkor abban tényleg lehet valami, még inkább fölhergelte magát. Ma, vasárnap már ott tartottunk, hogy az ebédnél eggyel kevesebb terítéket tett ki. Az én helyem üresen tátongott az asztalnál, és amikor rákérdeztem, a nejem flegmán odavágta, hogy ha zabálhatnékom van, keressek valakit, aki főz rám. Egyébként meg – tette hozzá – tuti, hogy nem találok még egy olyan hülyét, aki hosszú távon szóba áll velem, mert egy ennyire élhetetlen, magának való pasas nem kellhet egyetlen nőnek sem. Eddig is ő volt az egyetlen, aki képes engem hosszabb időn keresztül elviselni. Ami, úgy néz ki, oltári nagy hülyeség volt a részéről is.
Ennél a pontnál fogtam a hátizsákomat, megtömtem, amennyire lehet (látod, nem túl nagy darab, nem költözésre tervezték), és eljöttem. Egy darabig bolyongtam a városban, és tanakodtam, hova menjek. Fölhívtam a haveromat, nem húzhatom-e meg magamat nála, de hát ő meg nemrég költözött a sokadik albérletébe, ami az eddigieknél is kisebb, okkal mondta, hogy nála nem férek el. Meglett férfiak vagyunk, ki-ki a saját rigolyáival és faszságaival, nem alhatunk egy ágyban, de még egy szobában sem.
Fogtam magam, és eljöttem hozzád.
Már akkor akartam mondani, amikor először itt jártam, hogy képzeld, a pszichológus, akihez sok éve jártam, szintén egy ilyen klasszikus, régi bérházban rendelt, és egyik este, ahogy jöttem el tőle, láttam, hogy a szomszédban egy pár takarít. Annak a lakásnak az ablakai is a gangra nyíltak, kint már eléggé besötétedett, odabent meg égett a villany, úgyhogy tisztán láthattam mindent. Felújítás utáni takarítás lehetett, mert a lakás üres volt, csak létrák, vödrök, partvisok és felmosórongyok voltak mindenfelé. A pár pedig teljesen pucér. Egy csaj meg egy pasas. Nem viccelek: anyaszült meztelenül vakargatták le a parkettáról a festékpöttyöket és suvickolták a nyílászárók kereteit. Annyira szürreális volt az egész, meg hát mi tagadás, a csaj jól is nézett ki, úgyhogy perceken keresztül bámultam őket. Aztán a csaj megérezhette, hogy kukkolok, mert felém fordult, és szólt a pasijának, aki odajött az ablakhoz, megkocogtatta az üveget, és elkezdett integetni.
Nem, nem azt, hogy tűnjek a picsába, hanem hívogatott, hogy menjek befelé. Én viszont berezeltem és elhúztam.
Nem hiszem, hogy a fickó verekedni akart, vagy ilyesmi, nem ez volt az arcára írva. Lehet, hogy csak meg szerettek volna kínálni egy sörrel, vagy mit tudom én. Vagy be akartak venni egy hármas buliba? Esetleg a fickó arra gerjedt, hogy nézi, ahogy más dugja a nőjét? Vagy nekem kellett volna néznem őket? Azt se értettem, hogy a fenébe nem esik le nekik, hogy ha odakint, a gangon sötét van, az ő lakásuk viszont ki van világítva, függöny meg sehol, mindenki premier plánban láthatja a pucérkodásukat.
Lehet, hogy pont ez volt a cél. Ki tudja, miről maradtam le.
Világéletemben paráztam mindenen. Például mindig is úgy gondoltam, hogy ha egy dolognak több lehetséges kimenetele van, akkor a legrosszabb fog bekövetkezni. És előre szorongtam olyasmin is, ami végül nem is következett be. Gyerekkoromban az volt az állandó félelmem, hogy felrobban a házunk. A városunkban történt már gázrobbanás, és amikor a nyári vakáció alatt egyedül ültem a lakásban, attól rettegtem, hogy a mi házunk is a levegőbe röpül. Folyton szimatoltam a lépcsőházban, érzek-e gázszagot. De ezt nem mondtam el anyáméknak, mert attól is tartottam, hogy majd leszidnak, hogy ilyeneken agyalok, ahelyett, hogy értelmes dolgokkal foglalkoznék.
A vérnyomásomról is régóta sejtettem, hogy magas, néha olyan vörös volt a pofám, hogy a feleségem azt kérdezgette, mi a franc bajom van, mindjárt agyvérzést kapok. A doki is azt mondta, hogy próbáljak meg kevesebbet szorongani, a szívemnek és a vérnyomásomnak is ártok vele. Különben is, minek szorongok, amikor megvan mindenem? Van lakásom, családom, pénzem, állásom, lehet, hogy nem minden fenékig tejfel, mások azonban nálam ezerszer nehezebb helyzetben vannak. Akkor meg mi a fenén stresszelem magam?
Könnyű ezt mondani! Ezek a dolgok javarészt egyetlen hajszálon függenek. De én amúgy se konkrétan valamin szorongok. Hanem általában az élet miatt.
Egyrészt a saját életem miatt. Hogy mit csesztem el eddig, és még mit fogok. Hogy kinek mit mondtam, és mit nem. Mit csináltam meg, mit nem, és mit nem kellett volna csinálnom. Másrészt meg az egész világ a szorongásra és a félelmekre van berendezkedve. Hiába megy a duma, hogy keep smiling meg keep calm, és tanuld meg szeretni önmagadat, engedd el a stresszt, meg ilyenek, közben évről évre kihirdetik, hány tizedmásodpercre vagyunk a világvégétől, mennyi aktuálisan a karbonlábnyomunk, és hány hét alatt zabáltuk föl a Föld egész évre érvényes készletét. A politika is a szorongásra épít: félj ettől meg amattól, mert amaz egy rohadék és rosszat akar neked, vagy ha amazoktól nem félsz, akkor viszont félj tőlünk, mert mi biztosan kicsinálunk. És utálj is mindenkit, aki mást gondol, mint te, mert ő is utál, és ha ő kerekedik felül, neked lesz még szarabb.
Az egész létünk az egzisztenciális szorongásra van berendezkedve. Az emberiség a vallásokon és a filozófián keresztül évezredek óta keresi az élet értelmét, de mostanára eljutott odáig, hogy fölöslegesen, mert nincs. Egyetlen gombnyomással el tudjuk pusztítani a világot, sőt még azt a kurva gombot se kell megnyomni, anélkül is szisztematikusan romba döntünk mindent. Leginkább saját magunkat. Hát van így értelme bárminek is?
Na, mindegy, elkalandoztam kicsit. Ott tartottunk, hogy összetörtem a kocsit.
Nem, dehogy vádollak, az én hülyeségem volt, oda kellett volna figyelnem a jobbkezes utcára, de mindegy, lépjünk rajta túl. Azt áruld már el végre, hogy mit kerestél tegnap reggel a házunk sarkánál, az épületnek támaszkodva.
Föl akartál csengetni? Beszélni akartál velem, vagy esetleg a feleségemmel? És ha igen, mi a fenét mondtál volna?
Csak látni akartál? Bennünket, együtt? Vagy engem?
Föl akartad mérni, milyen a viszony köztem és a feleségem között? Azért, mert tudni akartad, hol van az életemben a helyed?
De miért nem hiszed már el végre, hogy fontos vagy nekem? Látod, most is eljöttem hozzád.
Anyámékhoz nem mehetek. Le, vidékre? Egyetlen porcikámmal se vágyom az ilyesmire.
Szóval, aludhatok nálad? Legalább ma. Aztán meglátjuk a többit.
Hát, figyelj, holnap haza kell mennem. Legalább annyi időre, amíg elintézem a kocsit. Mielőbb szervizbe kell vinni, a biztosítási dolgok miatt is. Előre borsódzik a hátam az ilyen ügyek intézésétől, de hát muszáj megcsinálni. Na mindegy, ez még kicsit odébb van, egyelőre nem akarok foglalkozni vele. Hadd öleljelek meg most inkább jó szorosan.
Segítek összepakolni. Adsz egy fölösleges nejlonszatyrot? Beledobálom az üvegeket meg a dobozokat, ha gondolod, le is viszem a kukákba.
Feltölthetem a telefonomat?
