Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre. Van egy képem rólad, ahogy ülsz a sötétben. Egy cetlit tartasz, amire zölddel fel van írva, hogy Ez is egy halványnarancssárga, üres térélmény. Csak éppen annyit, valamit a virágokról, hogy téged is néznek alvás közben a tejfogú angyalok, hogy alkoholban mezítláb, csendes köveken. Régi viharok ébrednek most bennem, távol még az ébredés: homokon át, izzadt éjjelbe. Minden is néha kicsit ilyen kell legyen. Univerzum A bennem élő gyógynövénykert is én vagyok. Milyen lehet csak neked jelenteni valamit? Olyan vagy, látom, mint fekete, langyos vizeken a fekete, langyos látóhatár. Szülővárosom gyűrött ruhák a pocsolyában, rohadnak az épületek, kevés húsra túl sok vér jutott és a busz is mindig késik. Hűvös helyeken Talán soha nem is válaszolok, és majd valamikor, egy borba mártott estén megkérded, hogy akkor, szombaton, miért nem írtam vissza, én meg nevetni fogok, olyan igazi tévébe illőt és odasúgom, hogy hiányzol. A kemencénkből elmenekült a nap, már egy ideje a mosolyom sem melegíti fel a szobát, mint akkor régen, egy versedben tette. Te vagy a hipokraták királya. Már tavaly ősz óta látogatni sem jársz át, könyörögve kérni, hogy engedjelek be. Ha most jönnél, én könyörögnék, hogy gyere be, s vesd le magadról emberköntösöd. Vérkeringő Mert ebben a kontextusban teljesen mást jelent a létezés, hogy a mellkasod emelkedése meg a nevetés a temetésen. Érdemeltél volna még egy pillanatnyi csendet, ma már merek pontot tenni a nevem után. Táncospárok halk öngyilkosságára alszunk el, s koccintunk az asztalnál. A felismerés a nehéz, az elfogadás: hogy minden csókunk halva született. A kezemet fogod és innentől kezdve nem is vagy más, csak a pont a nevem mellett. Sírgyalázás A szemem fénye legalább instabil, a jelenlegi állapotomat megszoktam és meg is untam egyszerre, ilyen üres lebegés, lebegő. Mondhatnám, hogy valami tompa önkifejezés, de nem tudom kinek a gondolatai. Én sem olvasnám el, hosszú és helyenként agresszív, csak nekem szokott tetszeni. Nekem szokott tetszeni. Hogy elhagyott petróleumsárga vagonok oldalára karcolom a neved. A saját hányásomban mászok, és talán igazad volt: tényleg akvárium alakú a szívem. Ami felvágja az eget Kékre horzsolt álmokat vonszol magával a víz. A filmet, amit nézünk: a címét régebb a kezemre írtad. Halványvörös véraláfutásokról meséltél, aztán a nyakamba súgtad a kedvenc szavad. Kiakasztom magamat száradni, a bennem növekedő lényt, amiről csak én tudok, mert érzem, bennem van, nem csak kilenc hónapig, életem végéig, hogy a halálos ágyamon majd cseresznyepálinkát inhalál. Beletöröm a hideg tavaszok torkát, úgy mártom ki az aranybarna avart. Bennem zuhanások vannak elrejtve és a háború sebesültje is én vagyok. Zsákutca Látod, lassan mi is allotróp módosulatai leszünk a tegnapnak. Az anyák mindig kitakaríttatják a szobákat, ha jönnek vendégek, de igazából hozzánk sohasem jönnek. A halál nem művészi, a halál az üres kéz, az alagsori szobába pillantani, innen fentről, ahonnan nem látszanak tisztán a terek. Nem félistenek. Ide akartam. Lényemből lényedbe. Emlékszem, írtál valamit a hormonokról a nevem mellé, meg az esős napokon, hogy nálunk mindig esik az eső. Már megint létezel. Mert ott van az az ember, aki minden nap térdre kényszeríti a holdat, akinek a neve zsákutcával kezdődik.
Nagy Evelyn-Adrienn (2008, Marosvásárhely) a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tanul, egészen kicsi korától vonzotta a költészet. Hamar megtanult írni, olvasni és azóta nincs megállás.
