Az utolsó előtti napon ült a javított kéziratlapok előtt, nézett kifelé az ablakon, mintha a kezdéshez onnan várna valami jelet, amelyben megkapaszkodhat, vagy mintha egyszerűen csak gondolkodna. Én fél szemmel a kék tintával sűrűn telerótt lapokra sandítva próbáltam megállapítani, hogy mennyi lehet a mai adag. Elve volt, hogy amíg ő le nem tisztázta, addig nem lehet gépbediktálni, viszontmég a javított változatot sem adta ki a kezéből, mintha attól félne, hogy ellopom a gondolatait. Hiába nyugtattam, hogy amikor diktál, én sosem figyelek a szövegösszefüggésre, amint megszólal, abban a pillanatban írom is, amit mond. Még szinte föl sem fogtam a mondatot, de már a következőnél tartok, tehát eleve kizárt, hogy én bármit is megjegyezzek a hallottakból.
Nem akartam fölöslegesen idegesíteni, nem is árultam el neki, de néha azért megmaradt bennem egy-egy mondata, főleg olyankor, amikor megállt, mert menet közben eszébe jutott valami. Ilyenkor visszanéztem az utolsó bekezdést, hogy minden szó a helyén van-e benne, és amíg ő meg nem szólalt, és nem kezdtem írni a következőt, gépiesen visszhangzott a fejemben az az utolsó mondata. Akkor mindjárt észre sem vettem, hogy bennem maradt, csak amikor kiléptem a borostyánnal befutott ház kovácsoltvas kapuján, és elindultam a hosszú platánsorral szegélyezett járdán a városközpont felé, akkor tűnt fel, hogy magamban még mindig azt a mondatot ismételgetem. Ne félj a húrokat ujjal pengetni.
Szerettem hozzá járni. Szerettem azt a platánsorral szegélyezett, árnyas utcát. Nyáron jó hűvös volt, ősszel gyönyörű az a színkavalkád, hiszen a platánlevél talán a legszebben barnul az összes közül. Mindig tovább tartott az út ősszel, amikor sárgulni kezdtek a levelek.
Én még gimnazista voltam, az öreg akkor már a hetvenen jócskán túl lehetett. Apám egyik ismerőse szólt, hogy a szomszédja keres valakit, aki gépbe írná a szövegeit. Soha semmi nem jelent meg tőle, kikötötte, hogy az írásait majd a halála után adhatják, mert sokan fölismernék magukat az élők közül. Rokonok, barátok, utcabeli ismerősök, szomszédok. Nem akar ő kellemetlenséget senkinek, főleg nem magának, úgyhogy engem is szabályosan megesketett, hogy a kovácsoltvas kapun kilépve mindent elfelejtek, amit tőle hallottam.
Én bólogattam, nem is értettem, miért kér ilyet, mikor gépelés közben az ember nem a szövegösszefüggésre figyel. Az öreg tisztázatból diktált, úgyhogy elég gyorsan ment, arra viszont rá kellett szoktattam, hogy minden írásjelet és egyéb instrukciót mondjon, különben nem lesz pont, vessző, nagy kezdőbetű vagy új bekezdés a szövegében.
Apámék azon a nyáron kaptak a munkahelyen számítógépet. Összeszaladtak a kollégái az irodában, úgy csodálták a Commodore 64-et. Emlékszem, én is bementem, körbeültük a nyomtatót, és lestük, ahogy ide-oda jár a nyomtatófej, mozgása nyomán az aprócska pontokból lassan összeáll a betű, közbena forgó henger hangos cirregéssel tolja kifele a papírt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Előtte villanyírógépen írtam az öreg szövegeit, próbáltam rábeszélni, hogy vegyen magának számítógépet, sokkal jobban jár, abban örökre eltárolhatja az adatait, bármikor ki tudja nyomtatni, bele is tud nyúlni, ha utólag valami eszébe jut, és esetleg javítani akar, nem kell újragépelni az egészet. De ő csak a fejét rázta, nem, nem, ha eddig megfelelt az írógép, akkor ezután is jó lesz. Aztán a végén mégis meggondolta magát. Egyik délután megyek, és már ahogy a kapuban fogad, abból sejtem, hogy odabent meglepetés készül. Mindenre számítottam, csak a Commodore 64-re nem.
Komplett egység, össze is volt rakva, csak be kellett kapcsolnom, és odaülnöm a billentyűzet elé. Néztem rá kérdőn, ő vállat vont, Meggondoltam magam. Kezdhetjük?, és ezzel elejét vette minden további faggatózásnak. Én amúgy sem tartottam volna illendőnek a kérdezősködést, már csak a korom miatt sem, úgyhogy bólintottam, és odaültem a gép elé.
Egy pillanatra átvillant bennem, vajon mi lesz most az eddigi szövegekkel, mert ha összefüggenek, akkor nem ártana, ha meglenne gépben a teljes anyag, aztán mivel az öreg sürgetett, hogy minél előbb álljunk neki, hadd haladjunk, nem is gondolkodtam tovább a kérdésen, annyit azért még magamban megjegyeztem, hogy ezt a vételt kimondottan az én kedvemért csinálta.
Mindig délután háromkor érkeztem. Otthon hamar elintéztem az ebédet, előkaptam a füzeteimet, gyorsan átlapoztam a történelmet, mert az volt a legnagyobb mumus, főleg negyedikben, aztán a végén már szinte tűkön ülve vártam, hogy indulhassak. Nem tudom, mi vonzott oda hozzá, illetve dehogynem, maga a munka, a gépelés, szerettem belefeledkezni, ahogy a tíz ujjam vakon jár a billentyűzeten. A Commodore 64 már csak a ráadás volt, hiszen a villanyírógép is legalább annyit tudott.
Írtam a szöveget, a folyadékkristályos kijelzőn közben ellenőrizhettem, hogy néz ki, egy pillantással átfutottam, javítottam az esetleges gépelési hibát, aztán a margarétatárcsa egy gombnyomásra kipörögte a végleges szöveget a papírra. Ez az egész nem tartott tovább, mintha mechanikus gépen írnék, viszont megvolt az az előnye, hogy korrektort sem kellett használnom, ha véletlenül melléütöttem.
Igazából nem is csak maga a munka, hanem az a hangulat, az a ház is vonzott, és maga az ember, meg ahogyan engem fogadott. Filmbe illő jelenet volt, ahogy megjelent a kovácsoltvas kapuban a barna kockás posztópapucsában, hosszú, hálóingszerű fehér leplében, mint egy kísértet. Miközben széles taglejtések közepette üdvözölt, majd egyszerreterelt is maga előtt a loncokkal, bukszusokkal körbenőtt járdán, rögtön megcsapott az az illat, amit az egész utcában csak az ő kertjében lehetett érezni, sehol máshol, pedig nagyjából egy időben épült, hasonló stílusú házak és kertek voltak végig az utcában.
Beterelt maga előtt, leültetett a verandán, mert diktálás előtt meg kellett vele innom a whiskyjét, el kellett szívnom vele a cigarettáját, ez persze azt jelentette, hogy én megittam a bodzaszörpömet vagy a mentalevéllel ízesített limonádémat, ő meg szívta a cigarettáját, azt a napi egy szálat, mert a végén már csak annyit engedélyezett magának, azt is az én jelenlétemhez, ahogy mondta, a nap fénypontjához kötve. Szigorúan szemtanú előtt kell elszívnia, hogy később igazolni tudjam, ha véletlenül elfelejtené. Ezt még hozzátette azzal az utánozhatatlan, hamiskás mosolyával, amitől nemcsak a szája húzódott szélesre, egész a füléig szinte, hanemapró, ravaszkás szürke szeme is nevetett közben. Csak úgy csillogott, amikor nevetett.
Hegedülni is tudott, nem is akárhogyan, és az a zseniális ember ott rejtőzött a világ elől, és csak írt, azt sem tudta, kinek, muzsikálni is csak magának, legfeljebb nekem muzsikált. Pedigmég hetvenévesen is bátran kiállhatott volna a koncertterembe, mert amint kézbe fogta, rögtön életre kelt a hegedűje, szinte vele együtt lélegzett, mint valami önálló lény, miközben szóltak a hangok a rezonátorszekrényben.
Tessék egy pizzicato! Glissandróstul! Nesztek, Bartók!,kiáltott fel, aztán a tétel végén fújt egyet, mint aki egészen addig levegőt sem vett, annyira koncentrált. Egy idő utánkirobbant belőle a nevetés, a térdét csapkodta, annyira nevetett, majdszó nélkül visszatette a tokjába a hegedűt. Akkor még nem értettem, most, ennyi év után kezdem csak sejteni, hogy mit nevethetett.
Nem bántam, ha időnként elővette, szeretettem a hegedű hangját, főleg az ő játékát. Mindegy volt, mit játszik, Paganinit vagy Bartókot, behunytam a szememet, és közben valahol máshol jártam, egy meghatározhatatlan helyen, ugyanúgy, mint amikor a hangját hallgatva a szövegeit gépeltem, mert arra is másképpen kellettfigyelnem, mint órán, amikor a tanár magyaráz. Szinte lebegtem, teljesen átengedtem magamat annak a se nem folyékony, se nem légnemű, másféle halmazállapotú közegnek, amit a hangja zenéjével vagy a hegedűjátékával teremtett nekem.
Ne félj a húrokat ujjal pengetni!, ezzel fordult felém, amikor egy idő után megnyugodott. Hosszan nézett rám, összevont szemöldökkel, szinteszigorúan, mint aki csak színleli a nyugalmat, de az első ellenvetésre rögvest ugrik és a galléromnál fogva fölránt a székemről.
Aztán kortyolt egyet a pohár vízből, ami mindig oda volt készítve az asztalra, több is, amerre járt, mindenhol hagyott egy pohár vizet, hogy bármikor ihasson, ne kelljen keresgélnie, ha éppen kortyolna egyet, mert beszéd közben kiszáradt a torka. Kortyolt egyet, aztán komoly, súlyos, jelentőségteljes pillantást vetett rám, mint amikor valaki már feltarisznyázott valakit, de mielőtt útnak indítja, még egyszer utoljára elismétli neki az életre szóló, bölcs tanácsot. Én bólogattam, mint aki érti, mire gondol, meg is voltam róla győződve, hogy értem, annak hittem, ami, nem képzeltem mögé más jelentést, hiszen alig valamivel előtte a saját szememmel láttam, hogy nem lehetetlen, a saját fülemmel hallottam azt a pizzicatót, ahogyan ő mondta, glissandróstul.
Döbbent csend fogadta a bejelentésemet, hogy szeptembertől nem jövök. Megértette, szó nélkül bólintott rá, hogy elmegyek, felköltözöm Budapestre, a kollégiumba, legfeljebb hétvégeken járok majd haza, akkor majd meglátogatom. Ezt félszegen megjegyeztem még, ő pedig bólogatott, persze, menjek, ez a világ rendje, de közben láttam rajta a kétségbeesést, és nyilván azt is előre tudta már, hogy sose fogom meglátogatni. Búcsúzóul megöleltük egymást a kovácsoltvas kapu előtt, aztán sarkon fordult, hátra se nézett. Álltam ott egy darabig a rácsba kapaszkodva, tekintetemmel követtem, amint tart befelé lehorgasztott fejjel, lassan, mintha tűnődne,és valami kavicsfélét rugdalt maga előtt.
Ha legalább tudnám, ki örökölte a házát, akkor most megkérdezhetném, mit csinált az öreg a számítógéppel, hová lettek a kéziratai, a javítások, mert a javított példányt is mindig megtartotta. Mosolygott, amikor kérdeztem, minek, azt válaszolta, elteszem, sose lehessen azt tudni. Nem árt időnként visszanyúlni az eredetihez, hátha túl sokat javítottam, olyasmit is kihúztam belőle, amit nem kellene! És mosolygott hozzá, azzal a ravaszkás mosolyával, ahogyan csak ő tudott mosolyogni, mikor az írásról vagy a játékról beszélt.
Nem voltam otthon, amikor meghalt, még a tavaszi vizsgaidőszakunk előtt. Miután elkerültem otthonról, éltem világomat, az egyetem és a főváros csupa új élményt hozott, eszembe se jutott öreg barátom. Havonta ugyan hazajártam, és ha időnként az utcájuk felétévedtem, olyankor mindig fölmerült bennem, hogy meg kéne látogatni, de csak húztam-halasztottam, talán nem mertem bevallani magamnak, hogy elmúlt az az idő, szertefoszlott az a varázs, amit a hegedűjátékával meg a diktálásával teremtett maga körül, amikor hozzá jártam kéziratot gépelni.
Ahogy most visszagondolok rá, látom magam előtt, az asztal fölé hajol, és szálkás dőlt betűivel írja erre a képeslapra a névnapi üdvözletet, ami ennyi év után véletlenül a kezembe került. Régi kacatjaim között kutattam, akkor esettki a szépen dekorált világirodalom történeti jegyzeteim közül. A képeslap egy fehér szakállas öregembert ábrázol, kezében a hegedűvel. Vonója az asztalon pihen a gyertyatartó mellett, miközben ő néz kifele az ablakon. A képeslap hátoldalána jókívánságok után a nevem, majd az ismerős mondat, ne fél a húrokat, utána három pont, végül pedig az aláírás, öreg barátod és a név.
A jól sikerült névnapi bulim után a kollégium előterébe lépve első dolgom természetesen a betűrendes fachokba sorolt levelekhez vezetett. Nem volt nálam semmi, amibe eldughattam volna, úgyhogy a kezemben vittem föl a képeslapot. Szobatársam érdeklődve fordult felém, ahogy beléptem, ki is kapta volna a kezemből, ha hagyom, de én gyorsabb voltam, elrántottam előle, és egy mozdulattal a jegyzeteim közé süllyesztettem. Amikor megkérdezte, ki írta, válaszra se méltattam, csak eldőltem a megvetett ágyamon, dehiába igyekeztem, nem tudtam a fergeteges buli emlékével álomba ringatni magamat. Most, hogy ennyi év után megint a kezembe akadt, olyan, mint egy intelem, vezeklés az elodázott pillanatokért.
