Oláh András versei

[tolvaj szív]
         Dienes Eszter emlékének

tolvaj szív gúnykacaj 
– üres a tarisznyád – 
kocsmagőz utcazaj 
tört szét egy kalitkát 

részeg az árokpart 
ugatnak a kutyák 
cigány az alkonyat 
dobj le minden ruhát 

szavait nem érted 
– Isten kakukktojás – 
szívedben eltévedt 
egy cinkos suttogás 

izzik a holdkaréj 
átírja álmodat 
ne sírj a holnapért 
az is csak másolat 

angyali kárhozat 
üldözi gyilkosát 
– mit ér az áldozat 
ha nincs aki megbocsát 


hanyatlástörténet


érdemes-e újraragasztani ami eltörött 
időt pazarolni a darabok összeillesztésére 
hisz hiánypontok mindig maradnak 
és a sebeket véglegesen eltakarni úgysem lehet 
folyosóink már kiüresedtek – amúgy is 
csak átmenő-forgalom zajlik – 
a valódi történésekből kirekesztve élünk 
de erősen működik még a befogadás-ösztön 
lepusztultan ásítoznak a falak 
s az ajtók is komoly sérülést jeleznek 
mégis próbálkozunk újra 
pedig jó lenne inkább átaludni ezt az egészet 
de csak a befejezetlen idő sajgó 
türelmetlensége kapaszkodik belénk 
ha legalább pár órára visszaköltözhetnénk 
sorompók mögé zárt emlékeinkbe 
amikor még loboncos-kócosan önbizalommal 
telve ölelkeztünk a koncerten tomboló lányok 
gyűrűjében nem sejtve mennyire veszélyes 
a szerelmet holmi receptes könyvből kilopni 
az ízeket vegyíteni összeérlelni 
megvárni a másnapot s végül hangtalanul 
kiosonni a tépett orgonabokor mellett 
nyikorgás nélkül bezárni a kaput 
és szavahihetővé tenni a bocsánatért esdő 
másnapos félelmet… bizony nem veszélytelen… 
erről a gémkapcsokkal összetűzött 
osztályfőnöki jelentések tudnának árulkodni 
de rajtunk kívül senki sem emlékszik rájuk 
miért vagy hát ilyen hallgatag 
sok hűhó semmiért – dünnyögöd fásultan 
és már hiába dörömbölök az időtlenség kapuján 
úgyszólván idegenek maradtunk 
pedig lehettünk volna valami más is 


sohasem késő 


izgatottan vonagló sztetoszkóppal 
dacol a szapora pulzus az elfehéredő arc
– érthetetlen: tegnap még a méregtelenítés 
utolsó fázisát ünnepelted s már-már 
összebútorozott benned a bizakodás 
most mégis hátrálni kell visszavonulni 
elcsukló szorongásba vértelen 
szomjúságba kikezdhetetlen tagadásba 

*
görnyedt hátunkat egyenesíteni próbáljuk 
hogy daliás időket álmodhassunk magunk köré 
tömény eufóriát… akklimatizálódunk 
hogy aztán fellármázzalak újra 
s a befelé burjánzó megalkuvások közül 
kiszabadulva hirdessek új esélyt 
igényt az egymásba kapaszkodásra 
mert sohasem késő a kiárusított élet 
számlatömbjéből kitépni egy lapot amelyre 
felírtalak s amelyen még én is ott vagyok