Tanulmányaim miatt küldtek távoli városba; megunva az iskolai szigort, atyám barátjának házából szöktem meg, hasonló suhancokkal kóboroltam be a vidék falvait. Veszélyes időket, kalandos pillanatok sokaságát éltük át. Távollétem alatt tört ki a járvány, sorra néptelenedtek el szülőföldem települései; amikor visszatértem, kifosztva, félig leégve találtam a családi házat, szüleim is a járvány áldozataivá váltak. A környéken apám birtoka volt a legnagyobb, talán éppen a gazdagság, a felhalmozott készletek miatt fészkelték be magukat hozzánk a menekülő családok.
Zöld árnyalatú a szoba, elvadult gyümölcsfák lombozata szűri a ferde fénypászmákat, áttetsző fűszálak nőnek a márványlapok rései között. A falakat borító faburkolat rég elkorhadt, csak a kovácsoltvas és a faragott kő vészelte át az idő viszontagságait. A napsütötte helyeken recsegve szárad a padló, elmosolyodom a gondolatra, hogy váratlan látogató véletlenül sem lephet meg, azonnal elárulná a deszkák nyikorgása. Az igazsághoz tartozik, hogy senki nem jár a vidéken, kihalt a táj, a pestis kiirtotta a népességet, a kevés túlélő idegen tájakra költözött. Tömeges vándorlás idején, menekültek rabolták ki a környék házait, a fertőzött betegek a falak között lehelték ki lelküket, vastag törzsű fák levegőben kígyózó gyökerei alá temették hulláikat. Később nincstelen csavargók telepedtek meg az üresen maradt épületben, módszeresen fosztogatták az éléskamrát, a nagyterem közepén állították fel kondérjaikat, értékes bútorokat, fából faragott szobrokat törtek össze, tüzeltek el. A magasba csapó lángoktól elszenesedett a plafon, begyulladt a tető gerendázata, beomlott a mennyezet. Nyirkos félhomály, tágas üresség fogad; málló kő, korhadó fa szagával keveredik. Pusztuló romnak tűnik a ház, az emeletre vezető lépcső valahol félúton ér véget, kitört korlátja a levegőben lóg, bármikor lezuhanhat. Ideje lenne, hogy lefeszítsem onnan; kitartóan halogatom a cselekvés pillanatát, viszonylag keveset törődöm körülményeim alakításával.
A birtokon belül átmenetinek tűnik minden mozzanat, állandóságra utaló jelet alig érzékelek magam körül; csak a pusztulás tűnik maradandónak. Tudatában vagyok a hiánynak, téves döntések következményei foglalkoztatnak, lehetőségek között válogatok. Viszonylag ritkán lázadozom, tudomásul veszem a tényeket; senkit nem vádolok, ítélkezés nélkül fogadom el a sivárságot. A magány zavar leginkább. Tükörbe ritkán nézek, egyedül az árnyékom követ, céltalan pillanataimban vele társalgok. Egykori önmagamat keresem az emeleti szobákban, titkos jelet a falakon, a repedezett felületű bútorokon. Meddő szándéknak bizonyul minden kísérlet. Hóka fénynyalábok kúsznak a málló vakolatú falakon, hegyi virágok illatát hozza felém a szél. Észrevétlenül múlik az idő, fordul alkonyba a délután, tompa színek árnyalataiban gyönyörködöm, terebélyes fák susogását hallgatom; később a padlásról szivárgó titokzatos neszek kötik le figyelmemet. Mintha apám szelleme kísértene az alkonyi fényben, fakult eszménykép, amihez felelőtlenül váltam hűtlenné. Egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, miként lehetne átsiklani a másvilág keretei közé, hogy bocsánatáért esedezzem.
Éjszaka látom a csillagos eget, a beomlott tető hasadékain bámulom a fejem fölött lebegő holdat. Tüzet csiholok, mécses kanóca fölé tartom a szösz parazsát, sápadt fény világítja meg sovány arcomat, keserű füst kavarog körülöttem, árnyék fodrozódik a penészfoltos falakon. Fokozatosan tágul a fénykör átmérője, megnyugtat, a zavartalan pihenéshez szükségem van a biztonság érzésére. A lélegzetem is lelassul, amikor szél hajlítgatja a mécses lángját. Viszonylag higgadtan viselem a sorsomat, egyedül a jövő szeszélyeitől viszolygok. Gyermekkori emlékek kötnek az elvadult tájhoz, szemlélődés közben változásban reménykedem, hogy benépesül a környék, tartalmasabbá válik az élet. Fogalmam sincs, milyen lehetőséggel lep meg az elkövetkező időszak, szeretném kihasználni; véletlenül se akarok kudarcot vallani.
Terveket szövögetek, tétova vágyaim a képzeletemben teljesednek ki. Békés körülményekre van szükségem, melyek újszerű gondolat fogalmazására ihletnek. Elalvás előtt, a hunyorgó csillagokat bámulom, szemlélődés közben, másnapi teendőimet gondolom végig. Ötleteket fontolgatok, siker indítékán, kudarc következményén töprengek. Feltételekhez alkalmazkodva akarom felismerni a kínálkozó lehetőséget. Fáradtságot enyhítő álomra vágyom, hogy másnap higgadt nyugalommal fogadhassam a kihívásokat. Képzetekkel keveredik a gondolat, fokozatosan tompul a valóság. Az elmúlt időszak ajándékai torlódnak, amikor magabiztos voltam, ravasz módon csaptam be ostoba férfiakat, csábítottam el gyönyörű nőket. Csipkés fodor érintésére, érett asszonyok illatára, bőrük simaságára, nyögdécselve követelőző hangjukra áhítozom.
A teraszról csodálom a tájat, száraz húst ropogtatva feledkezem a vonuló felhők látványába, fölöttem köröző sas mozdulatlan szárnyaiban gyönyörködöm. Lapos dombok karéja övezi a birtokot, a zöld szín árnyalatai remegnek a fák fölött, ferde fénykévék szüremlenek a völgyhajlatban. Madarak énekelnek a gyümölcsösben, fokozatosan erősödő foszlányokból ismerem fel a jellegzetes dallamokat. Sajátos környezet óvja épségemet, meghitt szellemiség hat rám, a lét áttetsző személyiségei szólítanak; egyéni világ hív, kizárólag hozzám tartozik, a sajátom.
Bár könnyen idéződnek jellegzetes mozdulataik, arcuk vonásai, ritkán gondolok a szüleimre. Nehezen veszem tudomásul a halálukat, azt, hogy nincsenek jelen. Anyám halvány bőre, hosszú szőke haja rémlik. Szokatlan jelenség volt a mi vidékünkön, a férfiak többsége szerelmes volt belé. Apám nem bízott a látogatókban, ösztönösen kerülte társaságukat, gyűlölte az álnok szerepet játszó szomszédokat. Egy fiatalember közelsége, az őrületig fokozta féltékenységét. Vita közben magasra rándult a szemöldöke, lassan fordult, szándékosan nyújtva a pillanatot. Kérdésre adott válasza túl bonyolultnak, körmönfontnak tűnt, kerülte az egyértelmű igazságot. Eres kezére emlékezem, amint szerződést ír, az egyezségre gondolok, amelyet a vidék gazdáival köt; irigyelt ítélőképessége, áhított céltudatossága idéződik. Határozottsága tétova vonzerőt biztosított számára. Soha nem akart irányítani, távolról szemlélte a velem történő eseményeket, hagyta, hogy szabadon, a saját elképzeléseim szerint éljek, a magam módján fedezzem fel a világot. Az igazak álmát alussza, a földi hűség, a becsület mintaképe volt, különb sorsot érdemelt.
Nyugati szél fúj a hegyek felől, egész délután készül a vihar, alakját változtatja a táj, villám cikázik át a patakmeder fölött, mennydörgés távoli moraja, dübörgő hangok töltik meg a fénysávok közötti szürkeséget. Túl gyorsan száll le az éjszaka, homály fedi el a völgy hajlatait, felhőkbe burkolóznak a távoli bércek. Csontjaimban érzem az idő változását, kelletlenül indulok meg a lépcsők felé, csupasz karomon hideg esőcseppek folynak végig. Falnak csapódnak a ferdén csüngő zsalugáterek, halk remegés fut végig a házon, széllökések borzolják a fákat. Nyitott ajtók mögé rejtőzöm, nedves bokrok leveleiről verődnek vissza az éjszaka fényei, fakó árnyak siklanak végig a falakon. Szél neszezését hallgatom, vonuló felhőket nézegetve alszom el, morajló hangokra riadok. Dörgés gördül végig a beszakadt tetőn, villám világítja meg az egymásra dobált bútorokat. Eső dobol a ferdén lógó cserepeken, bárhova húzódom, becsorgó víz áztat. Patakokban folyik a sáros lé, minden nedves, átjárja a szivárgó nyirkosság. Molyrágta plédeket találok az egyik szekrényben, dajkám által szőtt takarókba burkolózom. Inkább a súlyukat érzem, mint simogató melegüket.
Délutánonként a teraszon heverészek, vadon termő virág szépségét csodálom, parányi örömökkel ajándékozom meg magamat. A repedezett kőlapokon fekve ismét szabad vagyok, csukott szemmel feledkezem meg gondjaimról, tudatomon kívül rekednek a birtok pusztulását idéző részletek. A szökőkút zavaros vizében csodálkozom rá nyurga alakomra, kócos hajamra, piszoktól sötét arcomra. A folyamatos nélkülözés miatt lesoványodtam, arcom megnyúlt, szemeim beestek. Állandóan éhes vagyok, kenyérre, húsra, hideg borra áhítozom. Szerencsére, a közeli erdőkben rengeteg az elvadult jószág, nem félnek az embertől, könnyen elejthetőek. Atyám messze földön híres gyűjteményéből válogatom ki a szükséges fegyvereket. A tisztára súrolt üstöt a terasz közelében állítom fel. Szerencse, a kútban tiszta és iható a víz, kóborló állat nem zuhant a kövekkel kirakott aknába. Keleti szokás szerint, kézzel étkezem, sehol egy villa, egy kés, még a kopott óntányért is nélkülözöm. Eszközök hiányában határozom el, hogy felkeresem a szomszédos házakat. Az igazsághoz tartozik, hogy idegen épületeket fosztok ki, a környékbeli gazdaságokból szerzem be a túléléshez nélkülözhetetlen tárgyakat. A völgyben rejtőző parasztházakat nem rabolták ki, érintetlenek a szobák. Felfedezőútjaim során jut eszembe, hogy a használható bútorokat is össze kellene gyűjtenem. Asztalt szerzek, széket cipelek, fokozatosan cserélem ki a család összeégett, darabokra tört bútorait. Nincs lelkiismeret-furdalásom, az eredeti tulajdonosoknak már soha nem lesz szükségük rájuk. Olajat és lisztet találok az egyik romos házban, foltozott zsákban hordom haza a száraz babot és a különböző magokat. Minden kellék adott, csak a főzéssel kapcsolatos ismereteimet kell frissítenem. Inkább kíváncsiságot, mint elégtételt érzek az asztalon sorakozó ételek láttán. Megnyugtat a felismerés, hogy módos gazda vagyok, nem éhezem többé. Egy omladozó csűrben, kétkerekű taligát találok, jelentősen megkönnyíti a lomok szállítását. Árulkodó nyomokat hagyok magam mögött a letaposott fűben, az okozott kár szerencsére senkit nem zavar. Az egyik eldugott szoba szekrényében, viszonylag használható ruhákra lelek, ingek válogatása közben döntöm el, hogy a szomszédos épületek anyagából javítom ki a sérült tetőt. Idegen házak padlásán vizsgálódom, ereszeket bontok meg, a nyikorgó kerekű taligán hordom haza a faanyagot és a barnára égetett cserepeket. Fűrészt és szekercét szerzek, deszkát vágok méretre, lyukat fúrok, csapot faragok, sokkal egyszerűbb munka, mint feltételeztem. Gyalupad fölé görnyedve törlöm ki elmémből a feleslegesség gondolatát. Egyenként cserélem ki a sérült gerendákat, elszenesedett léceket. Két hét alatt újrafedem a házat, jöhetnek a nyirkos őszi napok, többé nem ázik be a szobám.
Váratlanul lep meg a pillanat, amikor vigaszra lelek az ősi birtokon. A táj befogad, tudomásul veszi a létezésemet, elismeri jogos igényeimet. Elvadult kecskét, juhot fogok be az erdőben, karámba zárva szelídítem őket. Kaszát szerzek, füvet vágok, düledező szénaboglya árnyékában pihenem ki fáradalmaimat. Hibáimból tanulva készülök a szűkösebb napokra. Hízott macska telepszik a kavicsba dőlt szobor törött karjára, engem bámul, kényeskedve nyávog, ha csontot dobok feléje. Hajnalra döglött egerekkel lep meg, ajándékai kopott küszöböm előtt sorakoznak.
Gomolyogva száll a köd a völgyből, vízcseppek hullnak a fák ágairól. Álomtól szédülten lépek ki a teraszra, enyhe szellő, lombsusogás fogad, a pirkadat halvány színeit csodálom. A hajnali harmattól sokáig nedves a felső kert, vizes gazban járok, selymes fű hűsíti felsebzett lábamat, hosszúra nyúlt árnyékom hűségesen követ, hol előttem, hol mögöttem sötétlik. Fokozatosan nyel el az erdő homálya, ágak rezdülnek, bizonytalan árnyak suhannak el mellettem. Korlátként feszül körülöttem a csend, hűvös levegő borít rám palástot, néha mozdulatlanná merevedek, egyértelmű hiány mögé rejtőzöm. Idegen emberekről képzelgek, akiket barátian üdvözlök, egészségük felől érdeklődöm, borral kínáljuk egymást, majd közösen fogyasztjuk el szegényes ebédünket. Pontosan tudom, hogy a lakatlan völgyben senkivel sem találkozom, árva lélek se közeledik az elvadult ösvényeken… Megnyugtat a képzelgés. A fák között rejtőző házak felé tartok, nyári illatfelhő kavarog körülöttem, tisztességtelen szándékom miatt suttogva kérek bocsánatot, a megértés jeleit ismétlik a fényben csillanó levelek. Terebélyes tölgyek által szegélyezett ösvény kanyarog a völgy felé, sugallat hatására ereszkedem le a falu templomához. Elhanyagolt kertben kószálok, ahol levendula nőtt egykor, a nyirkos sarkokban még érezni az illatát. Törött üvegekről verődnek vissza a sugarak, feledett méltóság tompa ragyogása. Szitáló fényben lebegő tárgyakat csodálok, szertartásos csendben figyelem a napóra lassan kúszó árnyékát. Nyitva felejtett oldalajtón lépek a hűvös terembe, száraz virágokkal ékesített oszlopok között járok, homályban rejtőző domborművek márványba vésett alakzatai vesznek körül, merev tekintettel követik félénk mozdulataimat. Tüzet csiholok, bizonytalanul libben a gyertyacsonk lángja, tétován szórja a halvány fény, a falakra festett képekben gyönyörködöm, amelyeket elhomályosít az évszázadok füstje. Misztikus lényekként érzékelem a színes szobrokat, festett arcukat nézve átjár a békesség. Mintha időtlenségről, maradandóságról üzennének, ösztönösen érzem sugallatuk jelentését. Alacsony boltívek alatt ismerkedem a halál kesernyés szagával, megrendít az elmúlás gondolata, mélységet és magasságot egyszerre idéz bennem a döbbenet. Bár nincs jelentősége, távozáskor gondosan bereteszelem az ajtót, hogy illetéktelen látogató ne háborgassa a bent levők nyugalmát.
Felfedezőutamon nincs szükségem ösztönzésre, kíváncsiságtól hajtva lépek a falak közé, tárom fel idegen otthonok titkait. Lakatlan épületeket, ólakat, istállókat kutatok át, viszem magammal a szükségesnek vélt tárgyakat. Egykori gazdáik rég eltűntek, távoli vidékek temetőiben alusszák örök álmukat. A hívatlan látogatók ezeket a kisebb házakat is kifosztották, szerencsére találok szobákat, melyeknek szegényes bútorzata szinte érintetlen. Véletlenül se szeretnék halmozni, nem vágyom mások tulajdonára, egyszerűen szükségem van a kallódó holmikra. Kihasználatlanul hevernek a poros polcokon, vétek lenne érintetlenül hagyni az értékes eszközöket. A nélkülözés kényszerít lopásra, talán jogom is van eltulajdonításukhoz, a sajátjaimat idegen betolakodók hurcolták el. Szögekkel, kapcsokkal tömöm meg kopott tarisznyámat, az épület javításához nélkülözhetetlen szerszámokkal térek haza.
Gyümölcsös veszi körül a házat, lombkorona tompítja a nyári hőséget. Elvadult lugas árnyékában pihenem ki az út fáradalmait. Iszonyúan fáj a fejem, széles lapulevelet simítok a homlokomra, a hűvös érintés enyhíti szenvedésemet. A faragott kövek oltalmában pattogva ég a tűz, áttetsző füst lebeg a bokrok fölött, a nyitott ablakon beszivárog a romos falak közé. A kondérban rotyogó étel illatára kóbor kutya merészkedik elő a bokrok mögül, lábai közé húzott farokkal oson végig a földre dőlt szobrok előtt. Suhanó árnyék jelzi közeledését. Egyáltalán nem rejtőzködik, odvas fatörzs mellé ül, oldalra billentett fejjel, kíváncsian figyeli mozdulataimat. Hívó hangomra nyüszítve felel, a páradús levegőt szimatolva kutatja szándékomat. Gazdájára utaló hasonlóságot, ismerős jelleget keres bennem. Lerágott csontot dobok felé, összehúzott szemekkel figyeli a guruló falatot, gyanakvóan szaglássza, kiszolgáltatottsága bizalmatlanná teszi.
Polcok borítják a nagyszoba falait, a könyvek senkit se érdekeltek, a penészes kötetek súlya alatt ívelten hajlanak meg a faragásokkal díszített deszkalapok. Egymásra dobált bútorok, félig összeégett kacatok torlaszolják a terem túlsó végét. Az ablakon beáradó fény ellenére homály borítja a lomhalmazt. Sorra tárom ki az ajtókat, szellőztetem a dohos szobákat, abban reménykedem, hogy a meleg levegő kiszárítja a salétromos falakat. Lépteim súlya alatt halkan nyikordul a szúette padló, az ablakfülkében árválkodó, égett lábú székre telepszem. Anyám kedvenc helye volt, borús napokon a fal mélyedésébe húzódva hímzett. Eszembe jutnak a színes cérnák, a kerek gomolyagok és a domború tűpárnák. Viszonylag fiatalon kerültem el otthonról, fakult emlékeim maradtak az anyámmal töltött időszakról, zavaros képek követik egymást. Libbenve hagyom el a szeretett nő alakját, rég halott apám szavai csengenek a fülemben. „Semmi nem tart örökké fiam, észrevétlenül múlik el minden, ami fontos.”
Éjszakák váltogatják egymást, csak a holdfény marad ugyanaz, zaklatott pillanataimban megnyugtat a magasból áradó ezüstzuhatag. Ferde fénypászmákat csodálva jut az eszembe, hogy hozzá kellene kezdenem az udvar takarításához. Cselekvésre ösztönöz a tisztaság ígérete, merész tervekről, feladatokról képzelgek, értelmét látom a folytatásnak. Azért tértem haza, hogy tehetségem szerint tegyem rendbe és a szüleimtől tanult méltósággal lakjam be a családi házat. Birtokba akarom venni a telket, ősi jussom van hozzá. Jelenlétem ad értelmet a romos épületnek, pusztulástól óvom a falakat, munka közben élettel töltöm meg az üresen kongó termeket. A körülményekhez alkalmazkodva, atyai áldás birtokában szeretnék felkészülni a felnőttkor kihívásaira.
A könyvek lapjaira jegyzetelem gondolataimat, szükségem van rájuk, hogy irányt mutassanak. Avatott kézzel rajzolt térképeket találok egy falba mélyedő polcon, kiváló munkák, vagyonokat érnek, a járvány idején mégse kellettek senkinek, türelmetlen kezek, értéktelen lomként seperték félre őket. Korai ősömet ábrázoló festmény függ az emeleti szoba egyik falán, vörös köpenyben álló gazdag férfiról, a pénzforgatás mesteréről mintázták. Lángész volt a maga nemében, aki zseniális módon fektette be vagyonát, busás hasznot termelve valósította meg ötleteit. Elképzelései szerint alakította környezetét, élhetőbb jövő reményében cselekedett. Megbonthatatlan szövetség fűzte üzlettársaihoz, görög filozófusok mellszobrai alatt vitatták meg terveiket, sokszorozták meg vagyonukat. Köztiszteletnek örvendő férfivá szeretnék válni, akiben bölcsességgé érik a tudás, akit becsülnek a társai. A kép mögötti rejtekhelyen találom meg apám gondosan óvott pénzét. Egész vagyonra lelek az elmésen álcázott üregben. Súlyos érméket forgatok az ujjaim között, sárgán villanó fém hatására fogom fel a gazdagság lényegét, a hatalom mögött rejlő lehetőséget, a végtelen szabadság fogalmát és a szó jelentését.
Gomolyogva száll a gyertya füstje, az olvadó viasz észrevétlenül csöpög a lapos fatálkába. Hatalmas aranykeresztet emelek ki a szűk nyílásból, színes drágakövek ékesítik domború talapzatát. Tisztán emlékszem, miként került a házhoz. Távoli vidékről érkező zsoldosok zörgettek egy viharos éjszakán, vezérük kínálta eladásra a fosztogatás során szerzett értéket. Alkudozó szavak követték egymást, aranyérmék villantak a füstölgő fáklya fényében. Majd apám remegő kézzel szorongatta a becses tárgyat… Pecséttel lezárt, csíkos vászonzacskókban ezüstpénzek csörrennek, a tenyeremben mérlegelem súlyukat, egyenként dobom a magasba őket, hagyom, hadd guruljanak végig a padlón. Semmit nem vásárolhatok rajtuk, vissza is teszem eredeti helyükre. Az elnéptelenedett völgyben, színes kavicsnál is kevesebbet ér a pénz. Esetleg egy távoli jövőben…
Kalandokra emlékezem, egy elmúlt kor maradandó élményeire. Dühös vagyok magamra, amiért felelőtlen módon keveredtem bűnbe, szándékosan tagadtam meg egy fontosnak vélt elvet. Vétkek feszélyeznek, tévedések következményei torlódnak, képzeletbeli világ eseményei kísértenek. Körülményes módon alkalmazkodom hozzájuk. Ajtó csapódik valahol, remegő hang módosít az események sorrendjén, alakok tűnnek fel, körvonalak sejlenek elő a homályból. Elfojtott indulat ösztönöz a mozzanat kiteljesítésére. Ferdén hasító fénypászmák között keringenek a gondolataim, megfontoltság ítélkezik az ifjúság vétkei felett, elherdált pillanatoktól irtózik az elme.
Mesékkel kereskedtünk, hihető történetekkel ámítottuk hallgatóinkat, álnok szavakkal bizonygattuk fogalmak jelentését. Egyszer savanyú bort, máskor száraz kenyeret kaptunk cserébe, alig törődtünk a fizetséggel, a szöveg igazságtartalma, az előadásmód hitelessége foglalkoztatott bennünket. Észszerűnek vélt hazugságokkal egészítettük ki tehetségünket. Önmagunkat kerestük a történetekben, bizonyosság minősége határozta meg szerepjátékunk lényegét. Összetartoztunk a bajban, jól ismertük egymás titkait, képességeit, hibáit.
Örökké szerelmesek voltunk, út menti fogadók padlásszobáiban ismerkedtünk a hódítás művészetével. Kiváltságos helyzetünkben, nagyvonalúan herdáltuk értékeinket, megengedhettük magunknak a könnyelműséget, feddő szavak sokasága se térített el bűnös hajlamainktól. Észrevétlenül álltunk odább, ha szorult a hurok. Hangos szavakkal hívott a messzeség, kurjantva válaszoltunk. Kedveltük a veszélyes helyzeteket, járt nekünk a hódítás dicsősége, elemi jogunk volt hozzá. Hatalmas területeket kószáltunk be, kíváncsiságtól hajtva akartuk megtudni, miként áll össze a teljesnek vélt egység.
Módos gazda látott vendégül bennünket, körülményekhez igazodva adtuk elő meséinket. Éjszakára a padlás szénájában húztuk meg magunkat. Kései órákban tört ki a vihar, recsegve hajlongtak a fák, magányos villámok világították meg a kopár domboldalt. Idő hiányában, búcsú nélkül keltünk útra. Az esőfelhők előtt haladtunk, gomolyogva üldözték csapatunkat. Éles csattanások fogadtak a gázló közelében, vízbe hajló fűzfák alatt ért bennünket utol a forgatag. Át kellett kelnünk a folyón, mielőtt megemelkedik a vízszint, különben napokig veszteglünk az áradástól sáros parton. Felhők torlódtak a völgy fölött, gördülve hömpölygött el a vihar. Váratlan szerencsénk bátorított fel bennünket. Barnán tajtékzó hullámok között keltünk át, én úsztam elől, társaim elmerültek a meder közepében, kavargó örvény húzta őket a mélybe. Fatörzsbe kapaszkodva ereszkedtem le a folyón, hogy egy lapos öböl védelmében érjek partot. Neveket kiáltozva futottam vissza, gondolkodás nélkül vetettem magam a hordaléktól zavaros hullámokba, keresés közben számtalanszor buktam a víz alá, kétségbeesve szólítottam őket, de hívó szavaimra senki nem válaszolt. Észrevétlenül pirkadt, a kelő nap sugarai megvilágították a kavargó vízfelszínt. Remegő levelű nyárfák alatt tévelyegtem, aztán ülve mormoltam a rózsafüzér titkait. Fohászkodás közben döbbentem a tényre, hogy társaim tragédiájával véget ért életem egy jelentős szakasza. A folytatás módozatain elmélkedtem, a hideg szélben dideregve határoztam el, hogy visszatérek a szülői házba. Villám hasított a nedves homályba, rövid időre feltárult a viharvert táj, tisztán látszott a medréből kilépő iszapos áradat. A felázott parton ácsorogva örökre megutáltam a sebes vizű folyókat.