Részlet a Szejhatnáme munkacímű úti- és esszéregényből. A kötetben az utazó az egykori Római birodalmat – a Mediterráneumot – és az Osztrák-Magyar Monarchia néhány városát járja be a 21. század elején. Néha istenekkel, néha emberekkel találkozik.
A híd alatt állok, a szerkezet élesen rajzolódik ki a szürke égre. A vas monstrum rám nehezedik; kitekeredett nyakkal bámulok felfelé. Az arcomba hull az aprószemű eső.
Alattam meredek lépcsősor, a folyóig tekereg lefelé a katedrálistól, ahonnan indultam.
A szürkészöld Douro lassan, araszolva folyik, a vízen egy sárga és egy vörös hajó ringatózik, a vashídon tízpercenként keresztülhúz egy nagy sebességű vonat, amitől az egész szerkezet rázkódik, aztán újra beledermed a csöndbe az ipari táj.
A lépcső mentén bezárva állnak a házak, becsukva az ablaktáblák, csak egy fekete-fehér macska kuporog egy kék kapuban, mind a négy lábát szorosan maga alá húzva, undorral bámul az esőbe.
Sehol senki. A Ponte Dom Luishoz felvezető rozsdás palló és mellette a kesze-kusza lépcsősor, mélyen alattam a folyó Dunáéra hasonlító Douro-zöldje és az összevissza nőtt fogsort idéző kikötői házak emlékeztetnek valamire.
Talán a közép-európai külvárosokra. Minden olyan városszöglet, ahol tapintható a szegénység, vagy annak az emléke, hasonlít. A bezárkózás. A lefüggönyzött ablakok, a csukott ablaktáblák. A szegénységen nincs semmi mutogatni való.
Érezni vélem a gyárvárosok szénszagát, és hallom csikorogni a vasat. A kikötők és gyárak hangja, fém fordul a fémen.
Néha lassan, mintha az idők távolából jönne, lecsorog egy-egy szögletes uszály a folyón, a híd túloldaláról jönnek, elhúznak a magasra és ívesre épített szerkezet alatt, majd mennek délnek. Szállítóhajók.
Nem ereszt a látvány. Mintha a húszas vagy a harmincas években álldogálnék.
Ha legalább ember lenne valahol. De nincs, a macskán kívül és a fejem felett elhúzó vonatokon kívül egyedül vagyok félúton a hídlépcső alatt a februári esőben. Hideg van, kellemetlen, kabát alá bújó nedves télutó.
A folyóparton halványan kivehető a két oszlop, a lisszaboni Praca Comércio-t lezáró oszlopok párjai. Azok apálykor a sárban, dagálykor derékig a folyó kékezüst vizében állnak, talán, hogy emlékeztessék az embert az idő és a világ változó természetére. Ezek egyszerűen a folyóparton.
Órák óta lépcsőzöm, fel és le. Délben a Sébe menekültem az eső elől, megint, itt is, mint Lisszabonban. Európa sok templomát megjártam esőmentén, üldögéltem nyári viharok idején Rovinjban az Eufemijában a hegyen, olyan volt a fény, mint a padlásunkon Pécsett, világoskék kévékben esett be az ablakokon, átszűrődve a vízen. A kapuból leselkedtem kifelé, volt, hogy jó órán át, hogy csitul-e már a a bóra. Ha volt nálam könyv, beültem az utolsó padba, néha egy délelőttöt is átolvastam. Krisztus hajlékában szúfi mesterekkel társalogtam, máskor Krisnával vagy Visnuval – hiszen az origóban úgyis összefut minden lehetséges sugara egy körnek. Istennek számtalan neve van. És nekem is számtalan nevem volt már.
Máskor a poreci bazilikában ragadtam bent az aranymozaikok fényében, hallottam, ahogy az eső patakokban csörgedez a rómaiak ott hagyta, gömbölyűre kopott fényes, fogzománc-színű utcaköveken. Ültem a hószitálásban a velencei San Zacchariában, a zsebemben zizegett a csokoládépapír, a pisztáciakrémes Szent Zakariásnak is ízlene.
A félhomályban az oltáron vörösen pislogott az örökmécses, lassan melegedtek át a lábaim, végül a kezem, majd az arcom. Valahonnan adventi kórus szólt, talán elaludhattam ott egy pillanatra, mert meghallottam benne az om mani padme humot.
Milánóban végül a San Lorenzót választottam a belső tisztasága miatt, Barcelonában a Santa Maria del Mart, ahová később is be-betértem a nap elől, vagy fájó lábbal, üldögélni és bámulni a rózsaablakon beeső színes fénypászmákat.
A portói Sé falait belül, az udvar körül puttók, Máriák, gyümölcsök és szőlőkacsok borítják, a kék-fehér csempéken a minták összevissza indáznak. Az ember nem számít erre a belsőre a mór várfalakat idéző, erődítményszerű templomkülső után – persze, semmi különös nincs a belefé fordultságban errefelé, a Római Birodalom végvidékén. A római templomok szentélyei is rejtve voltak, a lakóházak szíve meg ezen a vidéken a perystilium, a patio vagy a belső kert. Miért lenne máshogy a keresztény templomokban és kolostorokban?
Gyalogolok körbe a kővel fedett szögletes udvar körüli kerengőben. Csillognak az azulejo-falak a nedves fényben.
Nem tudom eldönteni, hol van Portó centruma. Lisszabon szíve egyértelműen a Praca Comercio, hatalmas, tiszta tér, amely összeköti a folyót a diadalíven át a várossal.
Itt a Sao Bentótól, a Séhez hasonlatosan kék-fehér azulejoval borított pályaudvartól szeszélyesen szaladnak szét az utcák, a hegynek felfutók néhol a szicíliai városokat idézik, a másik irányban megint mintha iparvárosban gyalogolnék, ott egy újabb híd, a Dom Luishoz képest filigrán szerkezet, épp egy egymásba karoló pár igyekszik rajta átkelni a folyó másik oldalára, a nő fehér, a férfi fekete kabátban, mennek a vasívek alatt, mint egy pocsék, ötvenes évekbeli film fináléjában.
A Sé előtti tér szűk, a középkort idézi, mint a barcelonai Barri Góthic. Legfeljebb a Lello, a világhíres könyvesbolt környéke megy el valamiféle városközpontnak.
A Carmo templomot álmomban láttam először. Kitárt karral repültem egy város felett, április vagy május lehetett, balzsamos volt a levegő. Az utakon nem volt aszfalt, csak kockakő, máshol egyszerű földösvények kanyarogtak a hars zöld gyepen. Túl magasan voltam ahhoz, hogy lássam a város részleteit.
A templom előtt szálltam lejjebb, az volt a környék legnagyobb épülete, díszes kék-fehér csempéi beborították a homlokzatát és az oldalát, masszív kis épület volt, inkább négyszögletes.
Amikor felébredtem, tavasz volt Pesten is. Az elrontott, semmilyen életem emlékfoszlányai már nem zavartak, tudtam, lefoszlik hamarosan mind a szabadság ritkás levegőjében.
Biztos voltam benne, hogy a templom, amit megálmodtam, létezik. Sejtettem azt is, hogy Portugáliában. Megpróbáltam megkeresni, de összezavarodtam a találatoktól – az azulejós templomok mind hasonlók. Amikor legyalogoltam azon a hosszú utcán, amely a kis tértől, ahol a szállodám állt, levezetett a Lellohoz, váratlanul bukkant fel az Igreja Carmo.
Nem volt időm felkészülni Porto nevezetességeiből, rohanvást jöttem, sok csomaggal, Lisszabonból, a vonaton belemerültem egy friss portugál regénybe, talán Coimbránál néztem ki hosszabban az ablakon, máskülönben Angolában jártam egy, a lakásába bezárkózott nőnél, aki banánt termeszt a teraszon.
Gőzöm sem volt, hogy Portóban épp létezik egy kívülről azulejo-val díszített templom.
Az úttest másik oldaláról figyeltem a kék-fehér falat, előttem autók húztak el.
Az álomban a tudat szabadabban garázdálkodik, mint ébren, múlt, jelen, jövő, én és ének, országok, elemek, évszázadok keverednek összevissza, mint a rosszul behangolt rádióban mindenféle adás. Városokat és épületeket mégsem sokszor álmodom meg előre, inkább mondatokat, jeleneteket. Trieszt volt az egyetlen, amit megálmodtam a portói templomon és Indián kívül, ahol nemrég élhettem, egy nem olyan régi életemben.
Amikor álmomban Triesztben jártam – ahol voltam már néhányszor, de mindig délelőtt, ragyogó napsütésben – egy dombnak futó utcán sétáltam a nyári éjszakában. A fehér falak ragyognak a telihold fényében, építkezés zajlott, lyukacsos narancssárga műanyagkordonnal zárják le az út egyik oldalát. A holdfény olyan erős volt, hogy világítani látszottak a fehér házfalak, a kutyák csaholtak, amerre mentem.
A következő év augusztusában egy napot aludtam a városban, Velence felől jöttem Isztriára. Csavarogtam még azon az estén, nem volt kedvem aludni. Tizenegy felé járt. Nem tudom, miért, de ráfordultam egy utcán. Szépen sütött a Hold. Előbb az égre néztem, aztán magam elé, és akkor megláttam a fehér házakat, abban a pillanatban úgy jött, jött felfelé az álom, ahogy az úszó emelkedik a sáv közepén, ha elfogy a levegője, végül megláttam a narancs kordonokat az út kanyarulata után. Pontosan olyanok voltak, mint az egy évvel azelőtti álmomban. Triestinita. Hány Triesztre emlékszem én a szépszüleimtől mostanáig, és mennyi maradt itt belőlünk, hiszen Trieszten át jöttünk, mindig Trieszten át, százötven éve Trieszten át jövünk fel, a Monarchiába Itália felől.
Most az útpadkán várok, egyik lábamra helyezve a testsúlyomat, hogy azonnal leléphessek, ahogy megszűnik az autóáradat, és felnézhessek erre a portói templomra közelről, amelyet olyan jól ismerek az álom ingatag képeiből.
Amikor végre átérek, ráteszem a kezem a falra. Finom, ritkás szövésű lenvásznat tapint a tenyerem, azzal vonták be az azulejo-borítást, talán a pszeudotél, talán az egész városban zajló zajos és poros felújítási munkák miatt. A messziről észrevehetetlen kis csalástól a fal szellemképes lesz, a tükrös csempefelületen mintha könnyű fátyol lebegne, amely oly annyira illik az észak-portugál vidékhez.
Ez, ahogy itt állok a tenyeremmel a ritkás vászonnal borított falon, álomszerűbbnek tűnik, mint az álom, amelyben először láttam a Carmót. Bemegyek, persze, minden templomba bemegyek, legyen mecset, kápolna vagy zsinagóga, sztúpa vagy Jupiter-szentély. Buddhistaként ugyanúgy lépek be mindbe: mintha hazaérnék.
Magam sem tudom, miként jutok ki a tetőre, állok ott, és nézem a felszakadozó felhőket, igen, ilyen kék eget álmodtam és ilyen napsütést, amikor megközelítőleg abban a magasságban lebegtem, ahol most állok. Kéznyújtásnyira cserépsor, a derekamnál kőkorlát, alattam Porto egy szelete.
Lent, a téren zöld oroszlánok okádják a vizet egy kútba, Zsolnay eozinmázas pécsi vízköpő sárkányainak – akiket sárkányoknak hittem valaha – messzi rokonai.
Úgy halogatom, hogy odaérjek a Lellóba, mintha félnék. Egy turistaattrakcióként működő könyvesbolt maga a lehetetlenség.
Eljátszom a gondolattal, hogy felrúgom a belépőt szedők asztalait, ahogy Jézus felborogatta a pénzváltókét a templomban, voltaképp ez lenne az egyetlen helyes cselekedet, de Európa gyáva a jézusi tettekhez, mindig is az volt.
Fanatikusnak, zsidónak és igaznak kell lenni ahhoz, hogy megváltó legyen valaki – nem európai buddhistának.
A Lello valaha tényleg könyvszentély lehetett. A bolt közepén szeszélyes ívekben felkanyargó piros lépcső, a nagy térbe belógatott régi világítótestek, a masszív könyves szekrények még idézik a turisták előtti kort.
Próbálok egyedül maradni a tömegben. Talán tíz perc is eltelik, mire elkezdenek a kezemhez jönni a könyvek. Arany lapszélű, fura formátumú klasszikusok, az Alice tíz nyelven, az Ulysses spanyolul, Pessoa törött verssorai, Saramago Alentejoja, Khalil Gibran, mindbe belelapozok, bogarászok a sorok és a nyelvek közt, keresem, hogy hogy nevezik portugálul a Cheshire Cat-ot, a macskát, aki magyarul fakutya. Nem találom.
Már rég nincs mögöttem senki, a bolt maga védelmez és rejt a horda elől, különösképp kitisztul minden olyan sarok, ahová beállok egy-egy kötettel, a tömeg máshol tömörül épp abban a pár percben. Körbejárom az emeletet, aztán a földszintet is, míg végül újra meglátom az embereket, egy egész család fényképezi magát a lépcsőn, majd egy tizenkét éves forma lány pózol James Joyce új kiadása előtt. A fehér borítón fekete kulcsok hullanak lefelé. Aligha veszi észre, hogy csak meg kellene fordulnia, hogy a kezébe kaparintson egyet.
Merev, ordítóan hamis vigyorral bámul a telefon kamerájába.
Pedig még a fakutya vigyora is eltűnik lassan a levegőből a fakutya után. Csodaország elveszett. Már csak a Tükörország van meg.
Lassan visszatérnek a zajok is, a különféle nyelveken összetorlódó párbeszédek, a suttogás, a kiabálások, a csattanós felszólítások kiadják a tömegzaj-szimfóniát.
Kifizetem a Khalil Gibran-kötetet, aztán zsebrevágom. Megyek át a portói alkonyaton, nem tudom, merre tartok, néha megtapogatom a könyvet, végighúzom a mutatóujjam a lapok élén.
Szerettem volna elmondani apámnak, ha nem halt volna meg, hogy hálás vagyok neki, hogy több nyelven olvasok, valamennyi nyelv egy-egy, a lábamhoz hulló kulcs, kapkodok utánuk évek óta.
Olvasni könnyebb. De tíz év kellett hozzá, hogy megtanuljak szabadon járni-kelni Európában a könyvekkel a zsebemben.
És most itt vagyok. Az ég előbb sötétkék, aztán tintafekete. Megyek Portóban valamerre egy ismeretlen utcán. Valahová biztosan elvezet. Tudom, hogy rábízhatom magam a városra, ahol életemben először vagyok. Ez a város: szeret.
