Anyám nem sokkal a születésem után visszament dolgozni. Nem így tervezték, de kellett a pénz. Korán keltek, hogy elérjék a buszt, mert hosszú volt az út a város szélétől a megállóig, végig a sáros járdán, és ha elment, a következővel már nem értek volna be a nyomdába. Míg napközben a kötészeten rakosgatták a könyveket (le a vágógépről, fel a targoncára!) – apám szülei vigyáztak rám.
Egyik első emlékem – és esküszöm, bármilyen hihetetlen, de ez tényleg megmaradt bennem, akkor is, ha még csak néhány hónapos voltam –, hogy békésen szundizok az ágyon, és amikor kinyitom a szemem, nem látom a magasból lógó csörgőket. Nem egyedül vagyok, ott szuszog mellettem valaki, egészen közel, érzem a szagát, a teste melegét. S még megijedni sincs időm, hogy ordítani kezdjek, mint mindig, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy valami váratlan esemény zavar bele a szokásos rendbe, mert ez a valaki még közelebb húzódik hozzám és váratlanul végignyalja az arcomat. Az államtól a fülemig. Fekszem az ágyon, a pokrócomon hegyes orrú, tarka ruhás alak, és mellettem ez a valaki.
Akkor, ott az ágyban ezek még nem tisztázott fogalmak. Azt csak jóval később tudom meg, hogy a csilingelő hangú játékot csörgőnek hívják, a pléden a figurát Paprika Jancsinak, és a vendég, aki befészkelte magát a rácsos ágyba, az Sanyi, a kutya. Kurta lábú, zsemleszínű teremtés, tappancsain fehér zoknikkal.
Hatalmas barátság kezdete volt ez. Sanyival elválaszthatatlanok lettünk: az első szavam vau-vau volt, először felállni bundájába markolva sikerült, és járni is mellette tanultam meg.
Már idősebb lehettem, három-négy éves talán, mikor nagyanyám magával vitt a templomba. Sanyi is velünk akart tartani, de nagyapám bezárta a hátsó kertbe. Keservesen hosszúnak éreztem az utat, elfáradtam, és már az sem érdekelt, hogy kaptam fagyit is, csokit is. Csak le akartam ülni, de a mama azt mondta, majd ott, ahol az Isten lakik. A templomkertben kanyargó járda szélén bólogató virágok, színes levelű bokrok integettek, és a padnak, amit már messziről kiszúrtam, támlája volt, nem úgy nézett ki, mint nagyapám lócája, fuldokló legyekkel teli lavórral a végén. Jövök rögtön, el ne moccanj innen, szorongatta meg a karomat nagyanyám.
Elment, én meg néztem a felhőket, hallgattam a madarakat és bámultam a fűben masírozó hangyákat. Amikor eluntam az üldögélést, lemásztam a pad sárgára festett deszkáiról és elindultam megkeresni a mamát. Igazság szerint fogalmam sem volt, hol lehet, nem figyeltem, merre ment. Minden olyan idegen volt itt, nem csoda, hogy pillanatokon belül eltévedtem. Már a sírás kerülgetett, amikor hangokat hallottam.
– Mit keresel itt, te gyerek?
Iszonyatosan megrémültem: a kanyaron túl szigorú tekintetű ember állt egy kőemelvényen, széttárt karral. Hosszú haja és szakálla volt, keze-lába vérzett, és valami furcsa alsógatya lógott rajta.
– Nagyanyámat – rebegtem.
– A templomban van, az atyával beszél – mondta a szakállas. – Te nem szeretnél pap lenni?
– Nem tudom – suttogtam. Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom.
Elmosolyodott, s intett.
– Menj, ott a barátod.
Sanyi volt, szinte repült felém, le is döntött a lábamról. Hazafelé, hármasban már korántsem éreztem hosszúnak az utat. Sanyira viszont nagyapám jól ráhúzott azzal a pálcával, amivel engem fegyelmeztek néha, mikor azt mondták, ezzel a gyerekkel már tényleg nem lehet bírni, megint letaposta a paprikát meg a paradicsomot a kertben. Csak azért nem verte meg jobban a szökésért, mesélte később, mikor már iskolás voltam, mert elkaptam a pálcát, és ordítani kezdtem, hogy gyilkos, ne bántsd a kutyámat.
Sanyival együtt játszottunk, együtt aludtunk, a legjobb barátom volt, akinek később azt is elmesélhettem, mi volt az iskolában, vagy mennyi három meg hét. Amikor elköltözünk a Sólyom utcai kis házból, apám a miheztartás végett közölte velem:
– A nyolcadik emeletre nem viszünk kutyát.
Nem érdekelte a könyörgés, a sírás, hajthatatlan volt.
– Majd látjátok egymást, mikor hétvégén elvisznek nagyanyádék magukhoz – vigasztalt anyám.
Ekkor kezdtem az ötödik osztályt. Új lakás, új iskola, új osztálytársak. Mindez nem érdekelt: azt vártam, hogy végre péntek legyen, és mehessek vissza a régi házba, a régi kertbe, Sanyihoz. Akkorákat birkóztunk a fűben. Továbbra is velem aludt, a lábamnál, bár gyakran arra ébredtem, hogy ott szuszog a fejemnél, összegömbölyödve, mint valami szőrös kispárna.
Ahogy idősebb lettem, egyre merészebb kalandokra lógtam el. Sanyi elkísért a buszmegállóval szembeni cukrászdába fagyiért (a tölcsért mindig neki adtam), meg az utcánk végén húzódó lapályos, ligetes rész felfedezésére is. Ha idegenek jöttek, büszkén ugatott, hogy lássák, velünk nem érdemes kötekedni.
Jó volt nyolcadikból elballagni, mert ezeket a fiúkat és lányokat én sosem szerettem, de igazából akkor tudatosult csak bennem, hogy Sanyitól még messzebbre fogok kerülni, mikor anyámék boldogan újságolták, hogy ismét költözünk. Értetlenül néztem rájuk.
– Miért? Hova?
– Miskolcra. Így nem leszel kollégista – mondta apám.
– Ki tudja, milyen fiúkkal kerültél volna ott össze – tette hozzá anyám. – Együtt maradunk, lesz külön szobád az új lakásban.
Ennek örültem, de annak nem, hogy ez azt jelentette, nagyanyámékhoz havonta egyszer, ha hazajövünk.
– És Sanyi?
Éreztem, hogy az orrom alatti pelyhedző részen verítékcseppek remegnek. Nem fogok sírni, lüktetett bennem
– Kisfiam – karolta át a vállamat apám –, neked most már arra kell készülnöd, hogy ha eljön az idő, érettségizz le rendesen, aztán szerezz egy diplomát, és majd találj magadnak valami olyan munkahelyet, ahol nem hagyod ott az erődet nap mint nap, mint anyád meg én.
Amikor nem látták, először sírtam, aztán őrjöngtem. Tíz vagy tizenkét könyvet téptem körömnyi cafatokra tehetetlen dühömben. De ettől sem lett más semmi.
Sanyi változatlanul boldog volt, mikor találkoztunk, dugta a fejét, bújt hozzám, hogy simogassam. Amennyi időt csak lehetett, igyekeztem vele tölteni, de egyre ritkábban mentünk haza.
Másodikban új lány érkezett az osztályba: Tamarába azonnal belezúgtam. Sanyi gyanakodva szimatolta, mikor meglátogattuk néhány hónap múlva. Aztán lelkesen csóválni kezdte a farkát, és azt éreztem, hogy most már hárman vagyunk a bandában. Tamara azonban pár hét múlva összetörte a szívemet, bevallotta, hogy beleszeretett a harmadik béből abba a szőke srácba, aki pont úgy nézett ki, mint Luke Skywalker a Csillagok háborújából. Esélyem sem volt legyőzni egy Jedi tanítványt. Megismerkedtem viszont a padtársam húgával, aki még csak nyolcadikos volt, de annyira jó fej. Ismerte a kedvenc könyveimet, ugyanazokat a zenéket hallgatta, mint én, és amikor nem volt otthon senki, hagyta, hogy benyúljak a pólója alá csókolózás közben.
Kati után jött Ági, majd Orsi. Negyedikben az osztálykiránduláson lefeküdtem Erikával, akibe minden fiú szerelmes volt. Az érettségi után oda vettek fel, ahova jelentkeztem, s idővel úgy alakult, hogy lehetőségem nyílt fél évet külföldön tanulni. Az első munkahelyem a belvárosban volt: ha kinyitottam az ablakot, láttam a hömpölygő Dunát és a sirályokat.
Nagyapámat a veséje vitte el. Vigyázz mamára, súgtam Sanyinak, mikor már mindenki elment, és csak hárman maradtunk a roskadozó öreg házikóban a temetés után. Hihetetlen, hogy ezt az épületet, meg ezt a kertet valaha olyan hatalmasnak láttam. A kutya biztatóan csóválta a farkát.
Ekkor egy pillanatra összeszorult a torkom. Rájöttem, hogy valami itt nincs egészen rendben. Nagyapám hetvenkilenc éves volt, apám ötvenhárom, én huszonhat leszek augusztusban.
– Mama, ez a kutya, ez Sanyi?
Nagyanyám értetlenül nézett rám.
– Hogy érted, kisfiam?
– Ez az én Sanyim?
Ráncos arca, mint valami öreg alma, olyan aprócska volt.
– Nekünk sosem volt más kutyánk, csak ez. Nagyapád kapta, mikor még gyerek volt, az apjától. Mi hűségesek vagyunk, fiam.
