A fehérszemű kvaggák
Veszélyes, ha Kassim unatkozni kezd. Unalomból vágta le ezeket a szerencsétlen állatokat is, beleunt abba, hogy a haláltól rettegjen. Ez már játéknak sem volt jó, becsületemre legyen mondva, ameddig számoltam a napokat, heteket, addig biztos tetszett neki az ötlet. Minden szerencsejáték így működik, elkezd játszani az ember, és két út áll előtte: beteges játékos lesz, vagy belefásul a vereségbe, elvész a bizalma a véletlenekben, pedig, ha örökké játszana, egyszer biztosan nyerne.
Különösen igaz ez, amikor egymás halálára fogadunk: a lehető leggyorsabb eredmény kell. Ha a halál nem következik be legkésőbb egy héten belül, megszűnik a tét, a halált minél szűkebb idősávban kell eltalálni: az orvosok is mindig ezzel a játékkal szórakoznak.
A kelet-afrikai pusztában nem találtunk jobb szórakozást: Kassimmal hetekig fogadtunk egymás halálára. Magamban mindig más okot tippeltem a saját halálomra, mint amit ő mondott: nekem az agyvérzés vagy az aneurizma sokkal kézenfekvőbb volt, mint a malária. Ekkorra elhittem, hogy a szerencsejáték Kelet-Afrikában csakugyan szerencsealapon működik. Korábban magát a szót sem szerettem, úgy hittem, ha szisztematikusan játszunk, a valószínűségek működni kezdenek, és negyvenhárom-millióból egyszer például kihúzzák a számainkat a lottérián. Ha ügyesen játsszuk, lehet a szerencsejátékból véletlenjátékot csinálni, olyat, ami legalább a valószínűségek szintjén kiszámítható.
Kelet-Afrikában a sors nem valószínűségekkel játszik, azokat mindig megtréfálja, hiába fogadnék minden valószínűséggel arra, hogy szomjan halok, vagy a malária visz el, olyan esetlegesnek tűnik a világ, mintha a véletlenek puszta szerencsévé változtak volna.
Kassim ezt nem értette, németebb aggyal gondolkodott, mint én, és mindig a maláriára fogadott, ha rólam volt szó. Úgy kezelte a fogadásunkat, mint az európaiak a lottériát, szisztematikusan egyféle tippet adott meg, ekkortájt jöttem rá arra, hogy egy orvos is így diagnosztizál.
De a kelet-afrikai Durststeppe nem az orvosok és véletlenjátékosok világa: Kassim hiába fogadott újra és újra, hogy három napon belül elvisz engem a malária, mindig vesztett. Igaz, az én tippjeim sem voltak pontosabbak, de ő ezt rosszabbul viselte. Nem vette észre, hogy a játék azért szórakoztató, mert egyre valószínűtlenebb halálokokat tudunk kitalálni. Én például három vagy négy hét után már azt mondtam: Kassimot egy villámcsapás fogja elvinni, ma pedig már ott tartok, hogy belefullad a Rajnába.
Joachim csak egyszer fogadott, akkor is könyörögni kellett neki, hogy vegye már rá magát! Azt hajtogatta, egy úriember biztosra nem fogad, márpedig ő mindhármunk halálát pontosan meg tudná jósolni, meghallotta a jövőből. Nem tudom, hogy csak a halálhírünket hallotta-e, vagy a puskadörrenést is, de amikor beszállt a játékba, csak annyit sziszegett felém: „az angolok fognak mindhármunkat agyonlőni!” Ez hihetetlennek hangzott, pedig ekkorra már sok mindent el tudtam képzelni a Durststeppéről, az se lett volna meglepő, ha hirtelen feltör a földből a Rajna.
Mióta Kassim ráunt a fogadásra, tűzrakó helyet építettünk, egyhelyben ülünk körülötte, mi Joachimmal a gyaloglásra untunk rá, és megtanultuk elfelejteni a félelmet. Elfogadtuk, van az a puszta, amiből nincsen kiút, amiben úgy telnek az éjjelek, a nappalok, hogy elfelejtünk várakozni. Amíg gyalogoltunk számoltam a napokat, akkor is, ha eltévedtünk, akkor is, ha nem láttam a várakozás végét, én akkor is hittem, hogy egyszer vége lesz a pusztának, és akkor értelmet nyer a várakozás, és akkor majd tudom, mi az az idő, ami értelmet nyer, és akkor legalább egy döntésemben biztos lehetek: jó ötlet volt ennyit gyalogolni!
A tűzrakóhely mellett nincs várakozás sem esőre, sem élelemre, sem angol katonákra, akik, ha véletlenül ugyanebben a pusztában tévedtek el, bizonyosan szintén nem várnak már ránk. Érzékeljük a sötétet, érzékeljük a világosságot, de nem számoljuk meg őket. Az érzékelésünket nem a számlálás működteti, mint Európában, pusztán arról van szó, hogy a testünk, mint minden szőrtelen test ezen az éghajlaton, dideregni kezd éjjelente.
Ezekre az állatokra sem vártunk, úgy viselkedtek, hogy már meg sem leptek vele. Megint éjjel lett, Kassim a gyufájával meggyújtotta a tüzet, azt hinnénk, ez az emberen és néhány más élősködőn kívül minden állatot elriaszt. Ezek hárman idejöttek, a hosszú nyakukat a vállunkhoz simították, a tűz felé fordult a fejük, úgy néztek ki, mintha egy szamár és egy zebra csinált volna öszvért. Egy csordától szakadtak el: Európában ez lenne a legvalószínűbb magyarázat, ezek a zebraöszvérek Afrika lemmingjei, idejöttek hozzánk meghalni, hogy a csorda többi tagjáról eltereljék a figyelmünket.
De nem, ilyen magyarázatokra kár gondolni, a visszaemlékezés is elvesztegetett idő. Ezek a zebraöszvérek nemcsak azért voltak furcsák, mert közel merészkedtek, és hagyták magukat simogatni, hanem mert Joachimnak megtetszettek. A kanca, ami hozzádörgölőzött, jobban lekötötte a figyelmét, mint mi bármikor, isten tudja mióta először láttam rajta, hogy nem azokra a hangokra figyel, amiket csak ő hall valahonnan, még az Úristenen is túlról. A jelenben hallgatott, itt utánozta a barnacsíkos öszvérnyak hangját: „kvagga, kvagga” – valahogy így hangzott.
Kassim viszont annyira unatkozott, hogy már az is szórakoztatta, ha minket megijeszt. A balkezével még simogatta az öszvér fejét, de jobbjában megvillant a bajonett, mire egy hangosat nyeríthetett volna a vállához bújó fej, elvágta a torkát. A másik két zebraöszvér erre meg se nyikkant, a kezünket nyalták, a mellettem állónak kerestem a tekintetét, kíváncsi voltam, hogy a szemében látok-e félelmet, de elfordult, a kezem helyett inkább a saját hónalját kezdte nyalogatni. Akkor sem fordult vissza, amikor Kassim megjelent mögötte, mindkét zebraöszvér csendben tűrte, amíg nekik is elvágja a torkukat, ennél békésebben még semmi nem vérezte össze az egyenruhámat.
Kassim kettőből hátszínt vágott, a harmadikhoz nem nyúl, mosolygok, az emberi természetben egy dolog a fehéreknél és a négereknél egyforma: unatkozás közben mindig enni kezdünk. Ha az emlékezetem nem csal, a vasútrobbantás előtt ettünk utoljára, de akkor tényleg éhesek voltunk, a gyomorkorgásomra jól emlékszem, az viszont nem rémlik, hogy azt a vasúti hidat végül felrobbantottuk-e, minden esetre biztos nem robbant akkorát, hogy ennyi nap vagy év után megjegyezzem.
Joachim elveszi a gyufás skatulyát Kassim mellől, kinyitja: „huszonnégy!” – kiált fel, egy szálat meggyújt, az ujjaival védi a széltől a lángot, átvillan az agyamon, hogy mostantól a napok múlását számolhatnánk a gyufákkal. „Herr Hauptmann” – hallom a balomról, Kassim a kulacsom felé mutat, közelebb lép, meglötyögteti. Lecsatolom a szíjamról, még mindig tele van vízzel. „Csak nem akar elkapni valami nyavalyát ezektől!” – mosolyog Kassim, de a szemeit morcolja, átnyújtom neki a kulacsot. Locsolja a húsdarabokat, majd dörzsöli őket, ez volt az utolsó adag víz hármunkra, jobban már úgyse tudtuk volna használni.
Figyelem a mozdulatait, már megint túljátssza magát, ez néger szokás, olyan, mint amikor Joachimmal megtanítottunk egy páviánt nevetni, onnantól egész álló nap csak a sikoltozását hallgattuk a hálókörzetben. Kassim, úgy viselkedik, mint egy pávián, aki valamikor megtanult éhezni, csak őt most nem tudjuk Basil atya szobájába zárni, hogy ott éhezzen magában és zabálja fel a szűz máriás képeslapokat. Nem, Kassimot végig kell nézni, ahogy tetteti az éhséget, szuggerálja a húst, mint akinek mindjárt kifolyik a szemén a nyál, pedig szerintem már gyomra sincs, ami korogna, és miközben bajonettre szúrja a saját részét, még nyersen beleharap.
„Herr Hauptmann – csámcsogja, csak most fordul a harmadik öszvér felé, a bajonettel a nyakához hajol, húszig se kell számolnom, és újra kiegyenesedik a háta – úgy láttam, a kvagga szemébe akart nézni.” Mondja Kassim, a fülénél fogva elém dobja a fejet, a bajonettjével felhúzza rajta a leragadt a szemhéjat. „Erre számított?” – kérdezi, úgy járnak az arcizmai, mintha rágózna, a végén még elkezd nyershús gömböket fújni. „Nem tudom, láttam-e valaha ilyen színűt” – hazudok, mert pontosan emlékszem, hogy Kassim valamikor régen, de már a vasútrobbantás után ugyanilyen fehér pupillával nézett ránk, most megint a tekintetét keresem, a tűz az ő szemét, ahogy Joachimét, teljesen besárgítja.
„Tudják, mit mondanak magukról a négerek szerte Tanganyikában? Sok törzsünk van, sok hittel, a sok hithez pedig kétszer annyi sámánnal, mert egyik törzs sem tud megegyezni, hogy a sámánnak a jövő vagy a múlt szellemeivel kell-e beszélni. De egy dolgot minden sámán ugyanúgy lát múltban és jövőben – Kassim, akár a rágógumit, földre köpi a nyershús darabot a szájából – ez pedig az, hogy a fehérek egy fehér szembogártól jobban megijednek, mint a haláltól. Európában a halálfélelemnél rettenetesebb, ha valamit még a véletlennel sem tudnak megmagyarázni.”
Magyarázatot tényleg nem tudok a kvagga fehér szembogarára, arra sem, hogy Kassimé miért volt egykor hasonló, a kettő közötti kapcsolatot csak a szerencsére lehet fogni, viszont ez nem ijeszt meg, a szerencse most egyáltalán nem tűnik félelmetesnek, még annyira sem, mint a halál. „Ezt soha ne becsüld le, Afrikát éppen félelemből gyarmatosítottuk – válaszolom, a tűzbe teszem a kvaggafejet, szenesedik a pofáján a szőr, elkezdem lekaparni a bőrről – Európában negyven éve kifogytunk a megmagyarázatlan dolgokból, a tudósok bizonyítani tudták a papoknak, hogy ha van Isten, akkor éppen Európát hagyta el örökre, és addig beszéltek nekik, míg azok annyira megijedtek, hogy idejöttek misszionáriusnak. Aztán jöttek a kereskedők: már a papok sem ittak mifelénk, nem volt kinek eladni a szar kukoricázott sört. Végül a tudósok ijedtek meg, kiderült, senkit nem érdekel a tudományuk, ha nincs, aki sört főzzön belőle.” A jobb lábammal rálépek a kiköpött nyershúsdarabra, ahogy emelem a lábfejem, a hús ráragad a bakancsomra. „Ha Európában egy fikarcnyival kevesebb dolgot magyarázunk meg, most az angolokkal sem kéne itt harcolnunk!”
Kassim nevet, mostanában pusztán az, ha az „angol” szót kimondjuk, egyből felvidít minket: „A maguk fehér agya a trópusi napon sem feketedik meg annyira, hogy megértse: itt nincsenek véletlenek, boszorkányok léteznek, és olyan érthetetlen dolgokat csinálnak, mint a komombói oroszlánok! – ezt a történetet nem ismerem, Joachim már bizonyosan erről is hallott – Állatok is lehetnek boszorkányok, ahogy a növények, de akár egy felhő is. A komombói oroszlánok például nem megették a fehéreket, hanem lelegeltek minden kávéültetvényt Belső-Kongóban. Az ültetvényesek termény híján éhen haltak, mert addig gondolkodtak tétlen a belga hatóságok: mi a magyarázat arra, hogy egyszerre harminc oroszlán elkezdett kávét zabálni? Mire az utolsó babszem is eltűnt a fáról, csak annyit tudtak megállapítani: nem lehet véletlen a dolog, de az európai tudomány itt ért véget.”
Kassim úgy beszél, mint aki kiirtott magából minden németséget, ő már többé nem fekete német, csak fekete, aki németül beszél, ez nem az a Kassim, aki mindig a maláriára fogadna, ha a halálomról van szó. „A fehérek elfelejtették a boszorkányaikat, mára annyira rettegnek mindentől, amit nem ismernek, hogy megölni sem merik – folytatja, a kvaggafejbe rúg, amit már csaknem csupaszra perzseltem – a négerekben legalább annyi életösztön maradt, hogy elvágják a torkát mindennek, amit nem értenek.”
Kassim azt hívja boszorkányságnak, amit mi szerencsének, ezt hiába magyaráznám, Kassim már valószínűleg a szerencsejátékot is boszorkányjátéknak hívja. Joachim felnéz, eddig csak hallgatott minket, de most már a szemével is követi a beszédet.
„Tudja, mit? – fordul felém Kassim – Szerintem Magát egy boszorkánykvagga fogja megenni! Kilegeli a testéből az érhálót, és felkérődzi, mint a füvet. Fogadni mernék rá!” Joachim az égő gyufáját feldobja, az kettőt pördül a levegőben, de a láng nem alszik el, a gyufa úgy esik vissza Joachim ujjai közé, mintha mi sem történt volna. „Megmondtam, hogy mindannyiunkat az angolok fognak lelőni!”
Ezen egyikünk se mosolyog, ahogy Joachim beszél a britekről, valahogy semmi vicceset nem érzünk benne. „Azok a ronda, fehérszemű angolok” – súgja Joachim. Elveszi a megsült húsadagját a tűz felől.
A szentistvándi három
„Ma már csak temetésen találkoznak mifelénk az emberek” – mondja Bognár és a borsért nyúl. – „A pókok is először egy temetésen jöttek szóba. Ha jól emlékszem, a Gigién.”
Siebert sóvárogva nézi, ahogy Bognár borsozza a tányérjába szedett vörös retket. „Igen” – veszi át a szót – „A Gigi halotti torán mondta a Bognár, hogy akkora fekete pókot látott otthon, mint a hüvelykujja.”
Babecz egy pohár vizet sóz a tányérja mellett: „Nálam, meg a Siebertnél is akkor jelentek meg ezek a pókok.”
Siebert csak a borsot szuggerálja „Nekem az asszony mondta, hogy látott ilyen pókot” – szólal meg, eltolja tányérjától a borsot, helyette vajat vesz maga elé.
Bognár felnevet: „Siebert bátyám, amit az asszony látott, azt te is láttad! Ti egy ember vagytok négy szemre.”
Babecz szintúgy nem néz Bognár felé, egy szelet borsos retket kivesz a tányérjából. „Arra gyanakodna az ember, hogy ezek cselőpókok. A potrohuk viszont olyan csupasz volt, mint az Ágnesek arca” – mondja Babecz – „Hálót is szőttek. A vendégágy fölé, ahová Gigica lányunkat fektetjük, amikor meglátogat minket.”
„Az Ági temetésén a feleségemmel körbe kérdeztünk mindenkit – szólal meg Siebert, közben kenyeret vajaz – sem Ágicám, sem én nem beszéltünk olyannal, aki hármunkon kívül még látott ilyen pókot.”
„Csak a hármunk háza.” – vág közbe Babecz. – Ki se lehetne mérni távolabbi pontokat a faluban!” Igaza van: Mátraszentistvánd kicsiny, alig nyolcvanlelkes, de másfél kilométer hosszan nyúlik el a völgyben. Siebert a felvégen, Bognár a kápolna mellett, Babecz pedig az alvégen lakik.
Siebertnek remeg a keze, amikor a vajas kenyeret a szájához emeli: „Nem tudtuk, hogy félni kell-e tőlük. Csípni egyikünket se csípték.”
„Én hetvennyolc éves vagyok, ennyi idősen mindennel óvatos az ember, keresi, mi fogja a sírba tenni” – mondja Bognár, átnyúl Babecz tányérjába, egy rúd póréhagymát vesz ki – „a pókkal is óvatosan kezdtem bánni.”
Babecz egy korty sós vizet iszik: „Azon kezdtünk vitatkozni, hogy ismerjük-e annyira pókjainkat, hogy féljünk tőlük? Szóba jött többször a tisztelendő úr mondása: mindig valami olyan viszi sírba az embert, amit nem ismer.”
Bognár a tányérján félbe vágja a póréhagymát, az egyik felét zsebre teszi: „Óvatosságból kezdtem megismerni a magam pókját. Az ebédlőasztalnál az egyik széket kezdte összefonni. El sem mozdult róla, úgy tessék elhinni, hogy a fa egy hét múlva már nem látszott ki a pókháló alól” – belemártja a fél póréhagymát Babecz sós vizébe. – „Finoman megfogtam, és áttettem egy másik székre, hogy akkor azt szője össze. Nem zavart engem, évek óta nem ült rajtuk senki.”
„Mi Ágicám tükrén láttunk először pókhálót” – mondja Siebert. A jobb mutató- és hüvelykujjával egyesével végig tapogatja a bal keze ujjait. – „Az ő tükre a hálószobaajtón volt, az enyém pedig szemközt vele a falon. Mindkét tükörben mindketten láttuk mindkettőnk arcát, ahogy a pókháló is mintha az én tükrömre ránőtt volna.”
„Minket nem bántottak a pókok, viszont a szentistvándiak folyton a hármunk háza közt haltak meg” – mondja Babecz, és megissza a maradék sós vizet. – „Ráadásul mintha egy ingát követtek volna. A Gigi köztem és Bognár közt, az Ági Bognár és Siebert közt, majd az Ágnes mama megint köztem és Bognár közt. Szabályosan ping-pongoztak Bognár háza fölött a halálozások.”
„Közben az én pókom beszőtte az összes széket az asztal körül – Bognár grimaszol. – vittem tovább a lakásban: kisfotel, pipereasztal, kötények. A pókháló alatt kezdett minden eltűnni, amit nem használok.”
Siebert Babecz felé integet. Nem szól semmit, csupán mutatja, hogy Babecz bal oldaláról lenne szüksége valamire. Babecz balra fordul, szétnéz az asztalon: „Nálunk nem tüntette el az ágyat, soha nem mászott rá. Fölé szőtte a hálóját, majd oldalt” – mondja Babecz. – „Mintha egy fátylat szőtt volna a vendégágy köré. Gicámmal szépnek láttuk, akár szúnyoghálónak is megtette volna!”
Siebertnek a sóskás tálat nyújtja Babecz. Siebert bólogat, a tányérja mellé teszi: „A feleségem tükrén a sarokból indult a pók. Háromszög alakban szőtt fölfelé, átlósan takarni kezdte Ágicám arcát.”
„Már a Nusi dédi temetése jött. Mit ad isten, ő épp köztem és Siebert közt halt meg” – mondja Bognár, egyszerre emel póréhagymát és retket a szájához – „Addigra a pókomat már engedtem magam mellett aludni az ágyon.”
„Azt hittük, arra a tisztelendő úr is eljön” – mondja Babecz. Megemeli a hangját, hogy Bognár ropogását elnyomja – „Mégiscsak Nusi dédi volt a legöregebb asszony, az utolsó Anna a faluban” – Babecz feltartja a jobb mutatóujját, és a póréhagymát is borsozni kezdi – „De persze tudjuk, hogy a környéken sok a temetést, nem jut pap mindenhová.” Fanyar, hogy ezt mondja, mivel misét minden vasárnap kell tartani Szentistvándon, arra viszont csak a falu Ágnesei járnak.
Siebert húzza a száját, sóskaleveleket rak a vajazott kenyerére: „Ágicám a tükrömben ekkorra majdnem elvesztette az arcát. A háló szálai vékony csíkokat hagytak belőle. A pókból többet láttam, mint az arcból.”
„A pókháló felülete sima lett, a fátyolszálak közt eltűntek a hiányok” – mondja Babecz, csuklik – „Mostanra a padlóig körül szőtte a pók az ágyat, nem is tudunk hozzáférni. Próbáltuk valahogy átvágni a hálót: elszakítani nem lehet, csak nyújtani, de visszapattan. Nem is tudtuk, hogy ebbe rovarok valaha bele fognak-e akadni.”
Bognár megvonja a vállát: „Rájöttem, hogy a pókot lehet olyan keserűfűvel etetni, mint a retek vagy a póréhagyma – retket rak a zsebébe. – A Nusi dédi temetéséről vittem haza a zsebemben retket és hagymát. Könnyfakasztó lefekvés előtt, megsirattam a Nusi dédit. Közben elbóbiskoltam az ágyban. Arra ébredtem, hogy a pók szívja a retekből a lét, olyan hangot ad, mintha ő is a Nusi dédi után pityeregne.”
Siebert a vajas-sóskás kenyeret majszolja. „Két napja Ágicám teljesen eltűnt a tükörből.” – nyel egyet – „A padlón hevert, ijedt arccal. Nem tudtam eldönteni, melyikünk rémült meg jobban, de neki dermedt meg az álla.”
Babecz az üres tányérjára mered, úgy tűnik a póréhagyma és a retek először az ő szeméből buggyantja ki a könnyeket: „Még soha nem láttam ilyen arcot egy halottól. Egy halott lelke akkor ijedhet meg ennyire, ha tükörbe néz és már nem látja a saját testét. Ahogy a tót hiedelem tartja errefelé.”
Bognár csak egy pillanatra néz a tányérjára, tíz szelet retket látni rajta. „Itt másképp lehetett a dolog” – Bognár szorosra zárja a száját, az ajka remeg, lefelé görbülne, de úgy látszik, próbál egykedvűséget mímelni – „Ágicában a lélek előbb rémült halálra, mint a test: elég volt neki annyi, hogy nem látja a tükörben a saját arcán a Siebertét!”
Siebert jobbra dönti a fejét, amikor a tőle balra ülő Bognár felé fordul. „Minden háztól az asszonyokat viszi a sír mostanában – mondja Siebert. – A tisztelendő úr nem értheti a huszonhétéves fejével, de azt hittem, a férfiságnak van egy olyan öröme, hogy nem maradunk magunkra vénségére.”
Bognár csóválja a fejét, ahogy a retekre néz, vörösbe fordul a szeme: „Emlékezz a tisztelendő úr szavaira: olyasmi visz el, amit nem ismersz! Hát nálad, Siebert, ez a magány lesz” – kinyitja a szemét, a könnyei lefutnak az orráig – „De a pók segít elviselni, akinek pókja van, sosincs egyedül.” Bognárnak a mosolyt mímelnie sem kell, ha sokáig néz így a vörös szemeivel, bizton mindenki mást is megmosolyogtat az asztalnál.
Babecz a sós vizes poharára néz: „Ne beszélj neki magányról! Látod, hogy Siebert barátunk mintha az Ágicája helyett enne itt.” A tányérjára veszi a poharat, abba csöpögnek a könnyei.
Bognár a fogait is kivillantja: „Ágica gyomra nem tudja eldönteni, kiben haljon meg, ezért átköltözött a Siebertbe” – hátba veregeti a jobb oldalán Siebertet. – „A gyomrotok volt az egyetlen, ami másképp működött bennetek. Te ettél retket, hagymát is rendesen, most meg úgy gubbadsz a sóska fölött, mintha a saját feleséged lennél!”
Siebert az első az asztalnál, aki Bognár szemébe néz: „Ágicám tényleg csak a sóskát bírta elviselni a halotti toron. Meg a sós vizet, de azt ki lökné el magától?” – ez nem meglepő, a mátrai temetéseken megszokja az ember, hogy a sós víz jelenti a halott utolsó könnyeit az evilágon. Ahogy mártogatják bele a retket, hagymát, sóskát megtanulnak együtt sírni a halottal. – „A retek meg a hagyma marta a gyomrát, nem is ette őket, nem is könnyezett. Így a temetések sosem tudták őt megrígatni” – felfelé indulna az ajka, de görcsösen lefelé biggyeszti. Átkarolja Bognár vállát.
„Neki nem csípte semmijét semmi, téged meg a hagyma és a retek csak vigyorgóssá tett” – nevet fel Bognár, és átkarolja Siebertet. Könnyes szemmel egymásra mosolyognak. – „Gondolkodtunk is, hogy minek téged keserűfüvekkel etetni, ha még ez sem törli le a vigyort a képedről.”
„Gigica lányunkkal mi lesz?” – mondja Babecz, a könnyei lassan visszapótolják poharába a sós vizet. – „Nem tudjuk hová fektetni, ha egyszer betoppan hozzánk. De ahogy a Sieberték pókhálójáról hallottunk, Gicámmal” – ahogy a feleségét becézte Babecz. – „már attól félünk, hogy nehogy nekünk kelljen eltemetnünk Gigicánkat.”
Bognár a bal oldalán megfogja Babecz vállát: „Ne félj a póktól. Te döntöd el, mit akarsz befonatni vele, ha babonás vagy a lányod ágyára, rakd át valahová máshova” – Bognár nagyot sóhajt – „A pókom az ágyon az én megboldogult Ágicám helyét teljesen befonta. Olyan, mint egy kis fekete mennyasszony!”
Babecz is Bognárra néz a kisírt szemével, de Bognár rögtön visszafordul Siebert felé: „Siebert bátyám, nem tudom, hogy ez-e a legjobb alkalom, de azért megkérdem. Most, hogy a te Ágicádat is eltemettük, ez a becenév átszállhat a pókomra?”
Siebert nem válaszol, csak lomhán harap egyet a vajas-sóskás kenyeréből. Őt ez az étel rígatja meg. Ahogy pityereg, lassanként a könnyeivel hibátlanra sózza a kenyeret: „Azért köszönjük a tisztelendő úrnak, hogy épp Ágicám temetésére ért ide!” – mondja Siebert, és felém néz. – „Ki tudja, kiére ér ide legközelebb?”
Bognár és Babecz is felém fordul, hat kisírt férfiszem néz rám: „Ha így megy tovább, mi hárman maradunk utoljára Szentistvándon” – mondja Babecz. – „Minket ráér majd eltemetni, de kérem, semmiképp ne felejtse el! A kihalt falunak adja meg a végtisztességet.”
„Maga sokáig meg fog még maradni” – mondja Bognár – „De így is van jól. Pap akkor is legyen temetni, ha már nincsen kicsodát.”
