apagriff (apakrif) szétírni, szétszerelni, szétteríteni apámat. 2013-ban még úgy tűnt, van értelme. aztán szétterítették szikék, kemoterápiák, az áldozathibáztató egészségügyi rendszer. ma már jobban érdekelne az össze. valamit még összerakni abból, ami maradt. ott kint és itt bent. valami kis apaminiatúrát. hologramapát. összekaparni az alkoholizmus előtti ártatlanságát (volt ilyen?) valami kis kupidószerű zsebszoborrá. összeírni. hogyan lehetne apámat összeírni? és mit jelentsen ez is, összeírni? összeírni az állatokat. számba venni, felleltározni, megjelölni. vagy összeírni a falat. összepiszkolni, kihasználni, összerondítani, nem rendeltetés szerint használni. melyiket jelentse apám összeírása? jelentheti-e egyiket a másik nélkül? vagy inkább valami medret vájni neki, hogy szabadon átfolyhasson rajtam. végül is folyóvizek az apák, előbb saját apjukba torkollnak örvényeket és vöröses-barnás habot verve a találkozás síkjában, hogy aztán a tengerben letegyék végre hordalékaikat. (illik apámhoz ez a kép. ahogy a konyhai füstben az Omega maximumra csavart Hajnali óceánját hallgatja. és egy váratlan ziccer: apámban a halak, Isten abjekciói.) de útjukon az apák folyton a hátramaradottakba ütköznek, fiaikba és lányaikba, mulasztásaikba és elfojtásaikba. esőzésekkor vagy olvadáskor kilépnek medrükből, hordják a salakot és szemetet a múltból. nincs menekvés, be kell sározódni, iszappá válni, porrá száradni. valami teremtés előtti, néma piszokká. elveszíteni a mértéket, kiabálni a gyerekkel. szeretnék végre szabad folyást engedni apámnak. hol vannak az anyaregények? az anyatraumák? a nagy matriarchális leszámolások? mit lehet gondolni a hiányukról? és mit lehet gondolni a műfaj hiányáról? miért írnak nők is aparegényeket? miért írja Suzan Faludi az Előhívást? néha azt képzelem, az irodalom azért van, hogy szembenézzünk apánkkal (szép kis soviniszta képzet – ezzel még elszámolandó vagyok). hogy megbocsáthassunk neki, leszámolhassunk vele, megmenthessük, elengedhessük. nehéz eldönteni, hogy ez a képzelgés saját apaélményeimből fakad, vagy az irodalom sajátja. hogy a jelölő fallogocentrizmusáról kellene gondolkodni a jelölő fallogocentrizmusában (kurva életbe, megfogadtam, hogy ebből kihagyom a dekonstrukciót), vagy van kívül is ezen. hogy mindent apám nevében írtam, vagy apám neve is beleírható valamibe, ami már nem ő, a metafizikus apa, a szubsztanciaapa. van-e apám a metafizikán túl? volt-e apám atyámon kívül? apám, törékeny, emberi, megbocsátásra, szeretetre és ingerekre vágyó testtel. egyszerre jelek alatti és jelek fölötti testtel. mért nem tudok szabadulni apámtól? mi ez, apa (sosem szólítottalak így), szeretet vagy az elnyomottak mazochi-narcizmusa? hogyan válasszam szét? hogyan válasszalak szét? miért írtam négy apaverset nyolc év alatt? minden két évre egy apavers. mióta meghaltál, csak egy (szépet futottunk, papa, veled hakniztam körbe az országot, az apacsenddel, legalább négy helyen jelentél meg, még a tévében is fölolvastalak, aztán egy nagyszerű antológiába is bekerültél, pazar kis önsajnálat-szeánszok voltak, még egy díjat is nyertünk). kifogytam volna apámból? ki lehet-e fogyni apámból? a szabad folyás mint lecsapolás? lecsapolni egy lápot. lecsapolni a gennyet. kézenfekvő eufémiának tűnt a folyó (lebuktunk apa, megbotlott a nyelvünk, hiszen a folyók nem is fekszenek), de talán magammal is lehetnék kegyetlenebb. lecsapolni apámat? apámat mint testnedvet. nyirkot. (amikor elkezdtem írni ezt a kötetet, azt ígértem magamnak, hogy megtisztítva mutatom fel azokat a kondíciókat, amelyek a feltételesben még nem lehettek reflektáltak. hát nem így képzeltem a megtisztulást, bazdmeg. a megtisztulás mint gennyedzés. mondd, apa, meddig lehet elmenni önmagam bántásában, hogy még ne téged bántsalak? és meddig bánthatlak téged, hogy még ne önmagam bántsam? és meddig szabad elmenni az erőszak relativizálásában? hiszen esélyem sem volt bántani téged. persze megbánthattalak, de az nem ugyanaz. papa, figyelsz te egyáltalán rám? megint berúgtál? vagy ez már a morfiumtapasz? de a halakról még nem is. négy éve, és egy fényképem sincs rólad. a sírodnál akkor jártam, amikor temettünk [egyébként keresztény szertartással, bocsáss meg nekünk]. tudod, mit, hagyjuk a folyókat, apa, mert benne élsz te minden krónikus arcüreggyulladásomban, élsz és uralkodol) nem tudom, sikerül-e megbocsátanom neked, hogy a rák kedvéért megtetted, amit értünk sosem: lemondani a piáról, és részben, de csak részben, arról, hogy önmagad ellensége légy. ez árulás volt a részedről. elárulása mindenkinek, akik akkor is próbáltunk hinni benned, amikor már rég nem hittél sem önmagadban, sem a szeretetben, és egyáltalán semmiben, amiért valaha úgy döntöttél, hogy érdemes lenne megosztanod velünk, a húgommal és velem a világot. világos volt, hogy a halál fele élsz, és megbocsátod talán, de a képzelet olyan, hogy valami drámai betetőzést anticipál. valami látványosan elgyászolhatót, ami méltó ehhez a danse macabre-hoz. autóbalesetet, fagyhalált, öngyilkosságot (utóbbival, mentségedre szóljon, próbálkoztál, de csekély meggyőződéssel és meglehetősen prózai utórengésekkel, idegklinikával és társadalmi stigmatizációval). nem ezt a lábvíz keleteurópai passiót, tele orvosi műhibával, az egészségügyi ellátórendszer csődjével, sértődékeny orvosokkal, áldozathibáztatással. ha a rendszer összefüggésében gondolok rád, áldozatnak látlak, apa, akit emberi méltóságában súlyosan megsértettek. szeretném azt képzelni, hogy nem csinálhattam volna jobban. hogy óvnom kellett magam attól, amivé változtál. de nyomorodban azért szerethettelek volna jobban, és bánthattalak volna kevésbé, ami végtére is ugyanaz: csinálhattam volna jobban. egy-két évig visszaváltozhattam volna a fiaddá, hogy könnyebb legyen meghalnod (a picsába, papi, nem akarok cinikus lenni, nem ezt akarom írni). két hónappal a halálod előtt (és két hónappal azután, hogy klinikai értelemben már nem kellett volna élned) alig bírtam megfogni a kezed. undorodtam tőle. nem a beteg, nyirkadzó testedtől, hanem általában a testedtől. szégyellem, hogy undorodtam tőled, és ezzel a szégyennel kell már élnem a saját testem rohadásáig. másrészt túl férfias jelenség voltál ehhez. kevés testi gesztus kapcsolt össze minket, a férfi test férfi testtel való érintkezése, azt hiszem, undort keltett benned, ha ez kimondottan nem is az én testemre vonatkozott. apa, most gumihalak és legocsónakok közt megfürdöm a gyermekek vizében. melléjük már nem férek be. a visszaártatlanodásban nem hiszek, de abban sem, hogy ami elromlik, az végérvényesen romlott el. pedig néha hinnem kellene, apa. van, amit már nem fogunk helyrehozni, mert nem perspektíva, hanem cselekvés kérdése, és a cselekvés ideje – kettőnk között – a haláloddal bezárult. végül is azt tanultam a halálod óta (pontosabb lenne, hogy a halálodból, ha ugyan hinnék abban, hogy a halálból bármi tanulható), hogy a gyász nem azonos a megbocsátással. a gyász annak a tudatosítása, hogy van, ami megbocsáthatatlan, és van, amit azért nem lehet megbocsátani, mert mások helyett is kellene, de a szeretetet ezzel együtt is akarni lehet. bizonyára a szeretet is olyasmi, ami megcselekvésre vár, ám kizárólag az én cselekvésemre, tehát megcselekedhetem irányodba akkor is, ha te már nem lehetsz társam ebben. szánalmas kaparászás mindez, apa, de tartozom vele neked, magamnak és nem elhanyagolható módon a fiaimnak. apám 2018 áprilisában halt meg, alig pár nappal a születésnapom és mindössze öt hónappal az unokája születése előtt. amikor év végén egy ösztöndíjbeszámolóban arra hivatkoztam, hogy az eredeti tervtől magánéleti események (magánéleti események? úristen, apa, hallod ezt? már így nevezlek) miatt tértem el, azt válaszolták, hogy túl sok a személyes a részlet. nekem is. emelkedj el a vizekről, szállj fel, apagriff!
apagriff (kapitalocénben) (apakrif) térdelnek apjuk nyakán, remeg a kezük, a porc ellenáll. Minószra vethetne ilyen pillantást a bikafejű gyermek. nem archéra az arché, hanem a ropogó izomzatú gyermekállat. Knickersnek hívják. annyi izomrostot hordott csontjaira a géntechnológia, hogy a vágóhíd kapitulált. gyönyörű testének mind a háromezer fontját humanitárius gála keretében adományozták a közösségi médiának, hogy a napkeleti égen már sose lobbanjon fény, mely ne hirdetné, hogy bár a tőke vad, de mindig fölszállnak majd a humanitárius ellenlufik. és lehetne Minósz a férfi, akire pillantást vetett a bikafejű gyermek. nem arché az archéra, hanem a tizenhétgyerekes apára. nyolc válással. vegán génsebész, rendszeresen kocog. műgyűjtő ráadásul, a hatvannyolcas diákfelkelés ereklyéinek megszállottja, aki Nino Baragli hetvenkilences Caligulájára maszturbálva hamarosan szívrohamot kap Valle Giulia-i villája szaunájában. viszonyuk több is kevesebb is, mint vérség. végül is mit jelent, hogy az apánk nanopipettával simogatta a génjeink? és ki ne vágyna erre? mit jelent hogy gyönyör nélkül nemzett? tudhatjuk-e, hogy gyönyör nélkül? a nanopipetta mint nanofallosz – kellene-e valamit gondolnunk erről? de hagyjuk is már a görögöket! hát ilyenek a fiak. térdelnek apjuk nyakán, remeg a kezük, a porc ellenáll. közel jön az állat, és megkívánjuk meleg-táguló szemét, mely végül minden lázadásból kiírja a törvényt, és visszaadja önmagának minden térdelésünk, és minden térdelésünk becstelenül és befejezhetetlenül térdel már, és nincs ödipális örömóda. a legtöbb fiú végül feláll. nem ír győzelmi dalt (még kívánkoznék ide, hogy baszódj meg, Freud). tehát feláll. viszi Minósz meleg állatszemét, fogja a gazdátlan, kicsi pipettát. nincs mit mondania róla, már az övé ez a szem, végül ezt írjuk sokféleképpen újra (s lesznek, akik trófeának vélik), az ellenállás szemét.
Serestély Zalán (1988, Kézdivásárhely) költő, esszéíró. Önálló kötetei: feltételes átkelés (versek, 2014); Az állomás 3 kutyái (rövidprózák, 2017); Életmű és környezete. Jorge Luis Borges munkásságának kultúra- és ismeretelméleti, valamint hatalomkritikai vonatkozásai (doktori értekezés szerkesztett változata, 2017); One Way Ticket. Jegyzetek a nonhumánhoz (esszék, tanulmányok, 2018); közös hűlés (versek, 2019).
