Simonfy József 70 | a szerzővel Fehér Imola beszélget
Amikor kérdeztem tőled SMS-ben, mit kérsz születésnapodra, azt válaszoltad – tömören – : ‘Időt. Időt. Időt.’ Mennyi időt?
Meghatározni nehéz. Úgy fogalmaznék, hogy annyit, amíg az embernek van mondanivalója. Addig szeretném. Mert úgy gondolom, hogy van még valami, amit el kellene mondjak.
S mi az, amit még nem mondtál el?
Ez a világ nagyon más irányba tart, mint amiben én felnőttem. A mai világot nem is nagyon értem. A mostani fiatalokat sem értem. A világról van mondanivalóm.
Hozzájuk akarsz szólni? Amikor írsz, kinek írsz?
Mivel engem a világ izgat, olyan vagyok, mint a kagylóban a piszok. Ami izgat, ami érdekel, arra reagálok. Hogy így el van torzulva a világ, ezt próbálom megfogni, ezt próbálom megérteni. Úgy érzem, az érzelmek rohamosan kihalnak. Érzelem nélkül meg nem sok minden van. Kövek vannak. Kövek meg vas. Ezeknek nem kell érzelem. Minden érzelemmentes. Te másképp fogod gondolni, biztosan.
Gyerekekkel dolgozom és sokszor azt látom, hogy nagyon is sokat éreznek, érzelmi alapon működnek. És ezt verbalizálják is.
Látod, igazad van. Ezekből lesz a felső tízezer. Ők az intelligensek, akik tanulnak, érdeklődnek a világ felől, éreznek. Én a hatalmas távolságra gondolok. Ezen gondolkodom, hogy miért van ez így.
Ez a pandémia is rásegített, hogy nőjön a köztünk lévő távolság, bár ott a telefon a kezünkben.
A tudomány is annyira fejlett, hogy nem is értjük. Régen még otthon se volt telefon, esetleg csak az irodákban. Ez az ember tragédiája. Távolodunk. Ez izgat engem, hogy meddig megyünk még. Egyik ember a másiktól olyan távol van. Tóth Árpád is megírta, hogy oly messze van egyik lélek a másiktól. Közben fel is gyorsult a világ. Olyan sebesen távolodunk. Belekékül az ember, hogy mik vannak. Régen az emberekben volt érzelem, most már nem tudom… Az ember lassan már nem ember.
Jó, ha ebbe ilyen erősen belegondolunk?
Lehet nem jó, pláne nekünk, akik írunk. Kiöli az érzéseket és érzelem nélkül nincs vers.
És túl sokat aggódni se jó.
Akkor se jó. Akkor sincs vers. Az aggódás bénít.
Amikor nem tudsz írni, mi az, ami felold?
Akkor szoktam olvasni. Az ad egy löketet. Sokszor bevillan egy – egy mondat is. A múltkor mondtál egy jó sort. Nem született belőle vers?
Most várom az ihletet.
Az égi mannát.
Azt. Várjuk együtt. Csak legyen könnyű a fejem. Tudod, mintha ki lenne mosva az agyam. Akkor lehet.
Igen, engedd ki. Kell egy üres tér. Ha tele van a fejed, nincs helye a versnek. Ki kell üríteni mindent. Nem kell gondolni semmire.
S melyik volt a legszebb szülinapod?
Tudd meg, hogy én a szülinapokat már 55 éves korom óta nem ünneplem. A romlásomat nem akarom ünnepelni. Az ember a vég fele megy.
Megijeszt?
Nem. A felismerés, hogy mit ünneplek én? Mire az a nagy ünnep?
És ha fordítva gondolkodnál? Hogy kaptam még egy évet s megünneplem? Fordítsd meg! Ne a gödör felől nézd.
Akkor nem biztos, hogy írnék. Fordítva is próbáltam, de akkor nem tetszett, ahogy írtam.
Hogy jellemeznéd a költészeted? Sokszor hallottam, hogy mondogatták neked, hogy írj vidámabbat.
Ha valaki boldog, abban nincs semmi. Mi az, hogy boldog? A boldogságot nehéz megfogalmazni. Boldogság és boldogtalanság, mennyire könnyű az átjárás. Van, aki azt hiszi, boldog, közben nem az. A boldogság múlékony. Másnap felébredsz s csak a nagy ürességet érzed. Mint egy buborék, ami kipukkadt. Így vagyok én a boldogsággal.
Túl múlékony és átlátszó ahhoz, hogy verset írj róla?
Igen.
Pedig a boldog versek is jók, nyugtatják a lelket.
Igen, vannak életvidám emberek, és vannak, akikre az idő rányomja a bélyegét. Nekem jó így. Adottság kérdése. Érdekes, mert ha rád néz az ember, azt hiszi, életvidám vagy, ha olvas, teljesen más. Mintha kettő lennél, nem egy.
A kettő nem zárja ki egymást. Nem tudom. Hol a középút?
Keressük.
És amikor írsz, boldog vagy?
Az egy hipnotikus állapot. Amikor írok, lehet az szomorú vers is, jól vagyok. Amikor az ember nem ír, nyűgös, nyugtalan, mogorva. Amikor írás közben megzavarnak, elszáll a gondolat. Maradtam a gondolattal, hogy ‘Jaj, mi lehetett volna, ha…’
*
Fehér Imola és Simonfy József négykezes verse angyal förtelmes gondolat hóba rajzolni csuri madarat csőre jégcsap szárnya olvad puha pihetollak testét dér marja foga van a télnek nem csőre honnan telik neki fogkrémre fehér hó lepi véres inyjét csak a hóember nyelve lóg ki ilyen iszonyú időben ne nyújtogassa szíve is beletörne nagy a fagy harapós a hold ma egyre másra halnak ki érzései kráterbe temetik nem kell rá föld háztetőről hótömeg zuhant az éj fortyogó sötétjébe angyal volt talán sosem tudjuk meg tolla vállamon pihen odafagyott félelem vacog rideg lelkemen és kérdezem lehet- e olyan tisztának lenni mint egy könnycsepp mely beléd fagy s kicsapódik ezernyi kristály hull lábaid elé s a hajnali csendbe napsugaraknak zengedeznek mosolyogj te is, új szelek lengnek, új telek járnak mint kivilágított kicsi házak akkora hópelyhek hulldogálnak hull a Mennyország nyisd ki az ablakod huncut angyalok kandikálnak léphetnek száraz ágra zajt nem csapna mintha kezükön járnának nem is járnak repülnek enyülést hozva a télnek mely szívünkben tombol tartja kezében didergő szívemet nagyon beteg nagyon beteg kérem Istent gyógyítsa meg honnan e nagy fény angyal napozik szívemen felmelegszik aortám dobban egy nagy pihe idebenn kályhát gyújt a tél és csak henyélek belélegzem mindazt amit kilélegez az ég mennyei áldás tölti meg tüdőm bugyrait és nem tudom hol kezdődik a vég hol a kezdet de most már kezdek megbékélni a véggel aztán hajnalban lehullott az első levél cirokseprűvel seprem mint régi emléket fújja a szél a kertben mennyi levél hull bennem hang talanul azokat ki sepri össze lombozódok mint egy öreg fa körgyűrűim összekötve sehány év megannyi ága integet nekem mindhiába villám belsejében gyermekként élek aki még hiszi a boldogság a földön jár szorít a cipő, lassan kinövök a korból benövök a korba mennyi arc az évek hosszú során melyen most úgy vágok át mint egy idegen idegen idegen idegen mint egy árnyék követem magam hidegen nem pompázik színekben szívem mint a nyárfa levele kiszárad akár a sár vége van lassan vége van már de valahol örökké nyár van örökké nyár van nyár és napsugár égetett szalonnabőrként zsugorodik fejem fölött a szivárvány
