Gabi vagyok, nyolc és fél éves. Tegnap egy kedves néninél voltunk a városban, aki kakaószürcsölgetés közben azt mondta, hogy jót tenne nekem, ha mesélnék ennek a macskás füzetnek az életemről és majd megmutatnám neki. Igazából picit zavarban vagyok, még soha nem mondtam el senkinek, hogy hogyan élünk, de megpróbálok most jó munkát végezni, hogy te, Füzet macska, és a kedves néni gazdád büszkék legyetek rám. Eléggé jó érzés lenne, ha valaki büszke lenne most rám.
Az életem a városi kórházban kezdődött, majd édesapa hazahozott minket a faluba, ahol van egy nagy háza, amit egy mindenféle állat által lakott, csengő-bongó udvar ölel körbe. Nem emlékszem sok mindenre a babakoromból, de egyszer, mikor édesapa a mezőn volt, anya elmesélte, hogy születésem után milyen boldog heteket töltöttünk csak mi kettesben, hiszen édesapa sokáig nem jött haza, mert nagytatánál lakott. Nagymama már nagyon rég meghalt, amit sajnálok, hiszen azt hiszem, miatta vagyunk olyanok, amilyenek. Édesapát régen gyakran kérleltem, hogy meséljen róla, de csak egyetlen történetet mondott el újra és újra, minden alkalommal. A nagymamának igazi ünnepnap volt az, amikor ősszel kiválasztott egy napsütéses, lusta délutánt, hogy az általa ültetett, gondozott és szeretett fa alatt édesapával ketten kutassanak diók után a sűrű levélszőnyegen. Emiatt a történet miatt a dióról, a diós lepényről, pitéről és kalácsról, amiket sajnos anya nem szeret sütni, mindig nagymama jut eszembe, akit úgy képzelek el, mint a napot meg az esőt, aki gondoskodik arról, hogy a puha, zöld burkokból igazi kemény dió váljék, és úgy gondolom, hogy édesapa esetében túl jó munkát is végzett. Igazából nem panaszkodhatok édesapára, jó volt hozzám mindig, de anya szerint a vastag csonthéján nem hatoltak át nagytatán kívül senkinek a szavai, még a ,,mai világéi” sem. Nem pontosan értettem, miért mondta ezt anya, csak annyi biztos, hogy édesapa beleszólt abba, hogy mit vegyek fel, hogyan vágjuk a hajam, és mikor születésnapomra egy piros masnit kaptam anyától, kicsavarta a kezemből, majd ketten csúnyán összevesztek. Pedig milyen szépen nézett volna ki az a kedvenc nyulamon!
Kemény dió. Ezt anya mondogatta Laura néninek, aki régen nagytata szomszédjában lakott, amikor ő a nevelésemről kérdezett, én pedig csendben megharagudtam rá ezért a kijelentésért, és nem is éreztem úgy, hogy igaza lenne. Soha nem loptam a napot, nem kocsiztam, babáztam, vagy kardoztam mint a szomszédok, hiszen sok lehetőségem volt édesapámmal időt tölteni. Már négyéves korom óta minden télen együtt vágtunk fát, tavasszal kivitt magával a pityókaföldre, nyáron mezőre mentünk, ősszel pedig a káposztásban volt sok a munka. Szerettem ott lenni, dolgozni, nézni a friss földet, füvet, bogarakat és szerettem azt is, mikor ilyenkor édesapa büszkén nézett rám és azt mondogatta, hogy ,,Hát mégis van egy gyermekem!”. Néha nagytata is velünk volt, olyankor pedig édesapa azt mondogatta, hogy dolgozzak kétszer olyan ügyesen mint máskor, én pedig meg is tettem, ami csak telt tőlem. Anyával más volt a helyzet:ha jól emlékszem, csak egyszer kérte, hogy segítsek neki az ebéddel, de ez sem valósulhatott meg, mert édesapa akkor is megharagudott rá, hogy miért akar engem fölösleges munkával fárasztani. Azon az estén én és anya sétálni mentünk, majd kikötöttünk a nagytata udvara mellett húzódó utcában, ahol megálltunk, és a nagymama fáján szunnyadó, ökölnyi diókat néztük. Nem beszéltünk, anya csak sóhajtozott.
Az óvoda hamar eltelt, sokat aludtunk és versengtünk, hogy kinek hány cicája van, ki hány tojást szedett össze aznap reggel, vagy éppen olyan titkokat súgtunk egymásnak, hogy mikor csentük el a szüleink telefonját és milyen játékkal játszottunk rajta, amikor azt hittük, hogy nem látnak minket. Az egyik kislány ilyenkor mindig inkább rajzolt, mert nem értett minket: ő eddig egy nagyobb faluban lakott, ahol két iskola és öt bolt is volt, az anyukája pedig ajándékozott a hatodik szülinapjára egy nagy telefont, amin akkor játszott, amikor csak akart. Ritkán dicsekedett ezzel, de mi akkor sem voltunk irigyek rá, mert az óvó néni elmondta nekünk, hogy Krisztának az apukája a másik faluban maradt, mi pedig nem akartuk elképzelni, hogy milyen lehet az ilyen.
Aztán hétéves lettem, édesapa elvitt minket a városba, ahol választottunk együtt sok füzetet és egy focistás tolltartót, miközben anya a másik boltból kiérkezve egy piros táskát nyomott a kezembe. Amikor már a pityókát kiszedtük a földből, elindultam ezekkel iskolába. Lelkesen ültem be az első padba, csak az nem tetszett, hogy sok volt az új gyerek az óvodához képest. Lett sok Kriszta-szerű lány, akikhez csak egyszer mentem oda, akkor sem akartak beszélni velem. Kinevettek, a hátamnál pedig szánakozva néztek rám. Aztán megismerkedtem az új fiúkkal is egy focimeccs közben, akik elismerően füttyentettek, miután rúgtam öt gólt. Mondták nekem, hogy egyik Mátyás, másik Kristóf, harmadik pedig Endre, én pedig mondtam nekik, hogy Gabi vagyok. Nem csűrtük-csavartuk ezután a szavakat, fontosabb volt az, hogy játszunk még egyet, de akkor sem állhatott a labda és a kapu közé senki, ha én közeledtem vele. Ekkor már nem féltem az iskolától, hiszen egy igazi elsős voltam, akinek elkezdődött a focista karrierje, és már első nap voltak új barátai. Kívánhat ennél többet az ember?
Néhány hónapra rá megkaptam a választ, ami igenlő volt, hiszen anya egy őszinte mosollyal fogadott, ekkor pedig már tudtam, hogy valami ritka jó dolog kellett történjen. Azt mondta, hogy a hasában ott van az új testvérkém, akivel nagyon fogjuk szeretni egymást. Ebben én egy percig sem kételkedtem, és nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vártam jobban: azt, hogy elmondjam a fiúknak, hogy micsoda ajándékot kapok karácsonyra, vagy azt, hogy majd a kis Andrást focizni tanítsam. Később aztán kiderült, hogy a gyerek nem lesz kész karácsonyig, sőt, anya azt is elmondta, hogy még legalább két év van addig, amíg a baba futni tanul, szóval abban a pillanatban, az este sötétje alatt belém surrant a csalódottság érzése, ami az idő múlásával egyre jobban növekedett bennem. Először azt vettem észre, hogy édesapa nem vitt többet engem sehova, nem dolgoztunk már az udvaron együtt és többet kezdett beszélni az új gyerekről, mint rólam, sőt, még nagytata is meglátogatott minket, pedig eddig soha nem volt nálunk. Végül egész éjjel maradt, mert sokat ittak a születendő kisfiú egészségére, de hiába volt nálunk olyan sokáig, engem észre sem akart venni, sőt, még akkor sem dicsért meg, mikor bemutattam neki azt, hogy milyen jól tudok focizni. Csúnya ezt így bevallani, de akkor is elszomorodtam, mikor észrevettem, hogy anya többet mosolygott, mint életem során bármikor, és mikor megkérdeztem, hogy mitől olyan boldog, akkor azt hajtogatta, hogy ezentúl minden rendben lesz. Ez a mondat minden este a fejembe fészkelte magát, és bármennyit gondolkodtam rajta, nem értettem, hogy anya mire gondolhat. Hiszen én boldog voltam, édesapa boldog volt, anya pedig ,,ügyesen vezette a háztartást”. Szerintem ez egy nagy dicséret volt édesapától, szóval végképp értetlenül álltam a kijelentés előtt. Egyszer azt álmodtam, hogy a kis András átváltozott egy fehér dobozzá, amiben valamiféle csoda ragasztó volt, és ezzel anya beragasztotta azt a lyukat, amit valami rejtélyes egér rágott eddig minden nap a szívében.
Már a nárcisz virágzott, amikor megkaptuk a tavaszi vakációt. Boldogan léptem be a házba, még az utolsó csengetés a fülemben énekelte víg dallamát, de ez hamar dühös szólammá alakult át, amikor észrevettem, hogy egyedül vagyok. Ideges voltam, mert abban reménykedtem, hogy anya még a délutáni focizás előtt le tudja vágni a hajamat, majd ez az érzés pánikká alakult a szüleim megérkezésének pillanatában. Anya könnyeit törölgetve lépett be, édesapa pedig felkapott egy üveg szilvapálinkát és újra elment otthonról. Nem értettem, mi a baj, anya hasa még mindig domború volt, tehát biztos voltam benne, hogy a kis András ott van. De aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha beteg? Anya ekkorra abbahagyta a sírást, csendben bámult maga elé, szóval odaálltam elé, és megkérdeztem:
– Mi baja van Andrásnak?
– Tudod, drágám… Kiderült, hogy Andrea lesz.
Ekkor pedig újra eleredtek a könnyek, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy az Egér újra megjelent, a csodaragasztó pedig kifolyt a lyukból.
Édesapa aznap este nem jött haza, sőt, a következőn sem. A harmadik napon felbukkant, amíg én aludtam, és anyával elmentek a városba, hogy elkezdjenek válni, aztán anya összecsomagolt, édesapa adott neki egy nagy borítékot, anya pedig felkereste Laura nénit, aki a városban lakott, szóval mi is oda mentünk. Reméltem, hogy a változások miatt én nem leszek olyan nagyképű, mint Kriszta, de igazából voltak ennél nagyobb félelmeim és szomorúságaim is. Nekem nagyon hiányzott édesapa, hiszen elbúcsúzni sem tudtam tőle, sőt, azt sem értettem, hogy miért haragudott meg ennyire rám, anyára és Andreára. Hiányzott az ágyam, a kispárna, a sok cica, nyuszi, csibe, a focicsapatom és a széles mezők is. A városban minden nagyon nagy volt, hangos és büdös. Még Laura néni is nagyobbnak, hangosabbnak és büdösebbnek tűnt, mint mikor elköltözött, de ezt persze nem mondtam neki, mert ő intézte el, hogy az iskolába csak szeptemberbe kelljen visszamenjek. Ő is tanító néni volt, így minden délután foglalkozott velem, sőt, lassan össze is barátkoztunk. Bebizonyítottam neki, hogy nem is vagyok olyan kemény dió, mint ahogyan anya egyszer mondta neki, a csalódottságból nőtt páncélom pedig szépen repedezett.
Nyár elején megszületett Andrea, aki csodálatos baba, sokat simogatom a kopasz kis fejét, hiszen amikor rám mosolyog, én is éreztem, hogy az a bizonyos ragasztó a legtöbb szívben mégis működik, csak édesapa nem akarta kipróbálni. Nem látogatta meg Andreát, sem minket, ami miatt gyakran szomorkodom, és tudom, hogy anya is. Múlt héten viszont a postaládában két boríték is volt otthonról, az enyém pedig tartalmazta azt a régi piros masnit is egy levél mellett.
Kezd már elfáradni a kezem, szóval a történetemet mára befejezem, és remélem nem haragszol meg rám ezért Füzet, mert te vagy az egyetlen macskám itt, és kicsit otthonra emlékeztetsz. Emellett remélem, hogy én, mint új gazdád, kezdek neked fontos lenni. Mostanában nagyon jó érzés, ha valakinek fontos vagyok.
Végezetül beragasztom a levelemet, anya úgyis szét akarta tépni. Azt hiszem, végre nem fél kimutatni azt, hogy dühös, ez pedig jól áll neki. Biztos vagyok benne, hogy nagyot tudna rúgni a labdába olyankor, majdnem akkorát, mint amekkorát én szoktam.
Kedves Gabi!
Sajnálom, hogy nem tudtam igazi édesapád lenni. Sajnálom, hogy elhagytalak titeket. Ne haragudj rám nagyon, egyszerűen csak belőled egy igazi gyermeket szerettem volna nevelni, majd beláttam, hogy ezt igazából csak egy második próbálkozással érhetem el. Végül azzal sem sikerült. Nem bírtuk el nagytatával ezt a csalódást.
Legyél jó nővére Andreának.
Apád.
